Csorba Csillag

Nem akarok úgy meghalni, hogy sírjanak utánam!

Úgy érezném, mintha valamit elrontottam volna, vagy félbehagyott életet kellett volna itt hagynom. Ha el kellett mennem, akkor elmentem. Miért sírunk egyáltalán, ha valakink meghal. Én tudom, bár összesen csak a macskáim halál miatt sírtam életemben, leginkább magunkat siratjuk, hogy az a másik többé már nincs velünk.

A legjobban Morcella nevű cicám miatt sírtam, sőt mai napig sírok, ha rágondolok. A kis 8 hónapos cica lány, akit én szelídítettem meg, és hónapokig figyelemmel kísértem az apró kis csontsovány lény életét, míg nem 5 hónaposan nagyon rossz állapotban családilag befogadtuk az akkor 40 dekás állatot, mert nem akadt más gazdára, és a hideg télben megfagyott volna. Az utolsó 3 hónapját boldogságban, szeretetben, egészségben és bőségben töltötte, és minden jónak látszott, míg nem egy márciusi napon kikéredzkedett a kertbe, és soha-többé nem láttuk. Később mikor kerestük, rájöttünk, hogy a szomszéd nem etette a kutyáit, így azok rászoktak a macskavadászatra, egyéb állatok mellett, és több macska is áldozatul esett általuk. Szóval egész biztos, hogy Morcella eltűnésének is ez volt az oka, és nem az ami miatt sírtam, hogy nem voltam jó gazdája esetleg. Ez önáltatás, valójában sirattam azt az időt, amit rááldoztam, hogy boldog legyen, de ő boldog is lett, és boldogan halt meg! Hát miért sirattam ennyire?! Talán attól féltem, hogy nem szeretett minket? Ebben az esetben is csak magunkat sirattuk, és nem a kiscicát. Illetve a kiscicát is sirattam, hogy megtámadták a kutyák, és kínozhatták. Félre ne értsetek, nem vagyok a sírás ellen, csak meg kell értenünk, hogy csak magunk miatt sírunk, mivel a sírás gyógyító hatással van, és a saját veszteségünket, sebünket kell megsiratni, hogy begyógyítsuk.

„Olyan boldog voltam!” – Ezt a mondatot Szent Erzsébet mondta néhány napja a halála előtt. 24 éves volt, én meg szintén 24 éves voltam akkor, mikor elolvastam az életéről szóló könyvet. Tudtam, hogy ez csak egy játékos párhuzam kettőnk között, mivel egy kicsit a példaképemnek tartottam, csak ő 24 évesen befejezte az életét, én meg jól szólván akkor kezdtem élni. Ő addig mindent befejezett, amire szüksége volt. Volt szerelmes és édesanya is, királylány és koldus. Alapított egy kolostort és elérte, hogy megvetett személyből mások tanítója legyen, és figyelemmel kísérjék minden lépését, akár ma egy popsztárnak.

Szóval nincs jelentősége annak, hogy mi mennyi ideig tart, mindössze csak és kizárólag a jelenlétnek létnek, a boldogban élt pillanatoknak van jelentősége. Nincs jelentősége annak se, hogy Morcella 3 hónapot, vagy 15 évet töltött velünk szeretetben. Neki az a 3 hónap ugyanannyit, vagy akár még sokkal többet jelent mint 15 év!

Az életbemaradás egyik legfontosabb törvénye nem csak az, hogy boldogunk vagyunk, hanem, hogy vannak még céljaink az életben. Fontos, hogy a céljainkat szívből határozzuk meg, és ne hagyjuk figyelem nélkül Isten vagy az Univerzum céljait se velünk. A létezés ajándék, nem a mi érdemünk, hogy létezünk, ezért hálásaknak kell lennünk! A hálánkat meg leginkább a boldogsággal és a boldog tevékenységekkel, aktív élettel tudjuk kifejezni, de csak ne legyünk közben gőgösek...! ;)

 Megalkotás-mezőbe bezártak,
„Többet tenni kéne szebb reménnyel!”
De visszatart a félsz, hogy „Ne ártsak!”
Tetteimnek vérmes tengerével.

Jobb lesz mégis megragadni mindent,
Úgy hiszem ha fáj, az is én vagyok,
Lenyeltem, mi lázálomba vitt el,
És fény párnámon mélyen alhatok.

Egy dolgom csak ez: megosszam a fényt,
S elmondjam ti sem vagytok betegek,
Álmomban én, egy börtön rabjaként
Csak sírtam, hogy mit meg nem tehetek.

A rengeteg nem pazar szabadság,
Korlát mi megnyit izgi új utat,
Súgnak csendben, s érzed, hogy haladtál
Boldog mezőkre, mit nem bánt tudat.

Fábián Franciska

Avagy a tehetség és ami mögötte van..

Hamvas Béla szerint a tehetség nem feltétlenül egy ideális állapot. Sőt ő kifejezetten rossznak tünteti fel, ha jól értelmezem. Számára az ego túltengése. Én nem gondolom így, hogy bűntudatomnak kellene lennie amiatt, mert túlteng benne az alkotási kényszer, és van bennem valami nyughatatlan motolla, de a magyarázatot, ellenérvet, még nem tudtam megfogalmazni.
Pár hete vettem egy Anamé programos kristályt, ami a megértést szolgálja, és pár nap után meg is kaptam a választ a dilemmámra:
Sose gondoljuk azt, ha valami különleges képességgel rendelkezünk, legyen tehetség, spirituális képesség (tisztánlátás, hallás, megérzés, stb.), vagy bármi egyéb, hogy ez valami életen, életeken keresztül kiérdemelt munkánk gyümölcse. Arra döbbentem rá, hogy tehetséget csak azért kapja az ember, hogy vezekeljen. A tehetség maga a szolgálat és a beteljesítendő küldetés. Az Univerzum próbára teszi a tehetséges embert, hogy mennyire válik gőgössé az élete folyamán. Akár sikeres lesz, akár nem az élete során, a gőg, azaz az alázat hiánya, a tehetséges embert könnyen kiégetté, depresszióssá, szociopatává, és elzárkózóvá teszi. Valójában nincs különbség ember és ember között, a fogyatékostól a szuper zseniig mind ugyan olyan fontosak vagyunk. Egymás érdekeit/boldogságát szolgáljuk.
Ha ezt megérti a tehetséges ember, boldogan és bűntudat nélkül lehet termékeny alkotó

*

Elhittem, hogy jó vagyok, nagyot tudva tenni,

Rettegve, hogy eltapos: vagyon, tömeg, trendi.

Most mindent újra mos a külső mesék tőre,

Elhagyom mi kell nekem, legyek mások őre.

Szikár létem csak lopás, ábrándból szereztem,

Elfásít a jajgatás, kár volt fitneszeznem,

Szenvedélyem zárt lakat, kulcsa égi fénynél.

Nem leszek ma hitvese, drogod, ha betépnél.

Visszanézlek, ott szeretsz, sosem vágyva másra,

De elkerült az ismeret, hogy az nincs, mi drága.

Senki voltam, jól tudom, csak egy kicsit bölcsebb,

Nincs több böjt, hogy az időt melletted is töltsem.

*

Elvárom magamtól: Legjobb legyek!
Kínoztam gyerekként felnőtteket.
Kacagtam tanárok nyögésein,
Eredményt akartak szegényeim.

Ismernem kellett ki miért szidott,
Legszentebb pillanat volt a titok.
Átléptem közhelyes fájdalmakat,
Alázat kreált új becsvágyakat.

Alapos lecke az emberiség,
Diáknak fogad a felettes én.
Féltem, hogy már nem én irányítok,
De játszva csodába bejárhatok.

*

A múltnak mosolya kés a szívemben,

Miért is szaladok védni hitetlen

Kedvesem álmát, és rejtve bokorban

Megpihenek, míg lelke Pokolban

Tüsszög és fázik, és értem a terhét,

Kínos a vágyam, pusztítom elmém,

Szégyenem izgat, hogy mentem a rosszat,

Sugallat mind ezt szeretni szoktat.

*

*

Valaha láttam ezt a tiszta képet:
Tenger szélén fiú sétált, s reszketett,
Nem tudtam miért szenved így, de értem,
Mennyem fújja rá a kegyetlen szelet.

Rózsákat már kitéptem gyökerestül,
Csak, hogy tudjon szépen érezni értük,
Lemondtam róla, de sors dönt felettünk.
Lélek mágnes ár vonz, diktálni kértük.

*

Nem akarok politikai vitákba bocsátkozni, de ezt a témát a politika ihlette. És ami most fog következni, annak már semmi konkrét köze a napi politikához. A probléma nem most kezdődött, és nem is lehetne néhány új törvénnyel megoldani.

Képzeljük el, hogy a hatalom részesei vagyunk. Persze képtelenek vagyunk álszerénység nélkül elképzelni, de azért némi plusz jövedelemre mindenki számítana, ha egyszer politikusnak adná a fejét. Azaz lopna. De ha odakerülnénk nem neveznénk durva módon ezt a cselekedetet. Biztosak lennénk abban, alapos okunk van el tenni ezeket a javakat, ráadásul, lehet, hogy nem is magunknak lopunk. Ne felejtsük el, hogy a felhő csak lentről néz ki felhőnek, a hegyre érve már csak szürke ködnek hat.

Könnyű azt mondani, hogy csak a gazdagok lopnak, pedig ez nem igaz. Ahol a gazdagok lopnak, ott lopnak a szegények is. Egy közösség részei vagyunk, és ez a rendszer egységként működik, ami fent, az lent. Nem vonhatjuk ki magunkat alóla, mert beleszülettünk, és felelősek vagyunk érte. A politikusok azért lopnak, mert ezt tanulták meg gyerekkoruk óta. Még akkor, mikor még szegények voltak. És nem csak a politikusok lopnak, hanem mindenki. Ebben az országban mindenki várja, hogy mikor kap már valamit ingyen, és bárki, aki közel kerül a zsíros bödönhöz, hülye lenne nem degeszre zabálni magát belőle. Nem tanította senki, hogy a legnagyobb nyereségünk és boldogságunk akkor lesz az életben, ha másokért cselekszünk, és inkább magunknak veszünk kevesebbet. Ugyanis, ha valaki jót tesz velünk, akkor azt viszonozni szeretnénk, és ha nekünk jó, akkor másnak is szívesen adunk. Önzetlenül adunk, de idővel mégsem leszünk viszonzatlanok. Hogy megakadályozzuk, hogy ne legyen ennyi lopás az országban, ahhoz nem az utcára kell menni tüntetni, azzal semmisem változik meg, csak káoszt teremt, és rombolja az összetartozást, és az önbecsülésünket. Nekünk kell egyesével korrektnek és önzetlennek lennünk először. Játékosan és szeretettel, de meg kell nevelnünk magunk, hogy cselekedeteink ne csak magunk hozzon hasznot. Persze attól még mások nem fognak egyből megváltozni, de türelmesnek kell lenni.

A pénz egy víz elemű lény, mindig odafolyik, ahol elemi szükség van rá, és azonnal elpárolog, ahol felizzítják. Mi a gazdái csak megőrzői és sosem birtoklói vagyunk. A pénzt szeretni kell, akkor teremteni fog, és nem pusztítani, mint egy vihar vagy árvíz.

Égnek a házak – vakít a távtat,

Túl nagy a város – nem leszek álmos.

Lazulva élek – lehelj ledérnek,

Dübörgő zajbaj – súgás parancs van.

Hatásom álom – nem kontrollálom

Önmagam inkább – leszek az indád.

Megcsap a bárhol érzése távol,

Idegen lettem – benned születtem.

Égnek a házak – vakít a távlat,

Horizont fülledt, fénylő homály van.

Szokatlan szavak forognak reggel,

Látom mit gondolsz – szótár már nem kell!

Így is meg úgy is sokat tudunk mi,

Megfoglak, kellesz, jól bevadulni!

Ne félj, ha bántok, élvezd és szenvedj,

Sötétebb égen csillagok mennek.

Könnyű utak világában

Stressz beteg vagyok,

Megszabott a tánc veled,

Mert súlyos pénzt kapok.

Nem bíztattak születésre,

Értsd, hát verseny ez,

Én leszek a legtutibb,

Nem felejtenek.

Nekem a harc nyereségem,

Bánt, ha féltenek,

Pokol herceg kell nekem,

Mert vesztve is szeret.

Ez a zene bennem liheg,

Sírtam, hisztizek,

Közönségem mit hisz el,

Közömbös mit sziszeg.

Megfelelni így sem lehet,

Dac, mi meghatott,

Táncba vitt az élvezet,

És végleg elhagyott.

slam poetry a címben megadott témára:)

Mindenütt jó, de legjobb otthon.

Az élet egy nagy kihívás, de otthon ez kevésbé tűnik fel.

Mindenütt olyan kupleráj van, de bevallom, otthon ezt még élvezem is.

Mindenki olyan rendetlen és felelőtlen! De nekem ilyenek a született képességeim.

Meg ez az egész város egy nagy káosz! Ezért, ha eljutok A pontból B pontba, zseninek érzem magam!

Amúgy mindig rendkívül gyorsan kommunikálok. Kivéve, mikor félórát kések, és ti mínusz tíz fokban vártok rám.

Mert mindig történik valami! De nem értem miért nem akkor, amikor én is ott vagyok?!

Állandóan zajlik valamilyen esemény, csak hogy ezekről túl későn tájékozódom a Facebookon, szóval bukom!

Pedig ma már mindenről van infó a neten! Minél többet tudok, annál több mániám van.

Amióta van net, és több lehetőségem, inkább otthon élet.

És félek.

Félek, hogy megöregszem, a napsütés kint öregíti a bőrt.

Hogy elszürkülök a sok mesterséges színezéktől.

Hogy elüt az autó a sugárúton. Na, jó, ettől mégsem, mivel ki sem lépek az ajtón.

De félek, hogy rákos leszek, ezért tengergyümölcseit ebédelek, hogy legyen omega 3 zsírsavam.

Meg attól is félek, hogy elmegy az idő, például túl sok oktatóvideót nézet a neten arról, hogy hogyan legyen természetes és feltűnő.

De, ha kimegyek, nem értem miért néznek meg ennyien azok, akiknek előtte a szemébe néztem?!

Jaj, a pasik meg, meg akarnak erőszakolni! Szánt szándékkal az ösztöneiknek élnek.

Nem értem, miért lehet egyáltalán akaratuk?! Elvégre szabadság van!

Otthon zárom az ajtókat, nehogy elengedjem magam.

A szobámban nagyon jó titkos dolgokat csinálni, amiket aztán megosztok a Facebookon.

De sajnos manapság már nem érdemes elmenni sehova, mert az emberek állatok és okostelefonokat nyomogatnak.

Ha meg mégis csak kimennék, kiderül, hogy tél van.

Szóval remélem most már sikerült mindenkit meggyőznöm arról, hogy jobb volna otthon maradni!

Fény ég a repdeső unalomban,

Lépni kell, nem vagyok szurok,

A jóság is olyan, mint a bűn volt,

Lázad, lemondó, undok.

*

Csak futva is állhatok örökké,

Nem sért az idő, csak a test

Lett beteg belülről, hogy szökővé

Vált az öröm, elveszett.

*

Kong az éhség a igéző láng felé,

Szárnyas és megmondja ki vagy.

Te nem tudtad így. Kényszerít elméd

Épnek látni mi kihagy.

*

A varrógépezet szívemben dorombol,
De én még régi nő vagyok,
Megfogom a tűt saját kezemmel,
Mi lassan áthatol.

Én rab vagyok,
Mint hegyvölgyi
Elvonult, ki
Nem lát Napot.

Az ájtatos
Alázat és
Reménykedés,
Nem állapot!

Van alkalom,
Kiléphetek,
De harcteren
Kell vallanom:

Hogy nem vagyok
Én jobb gyerek,
Mint egyesek,
Csak tetszhalott.

*

*

Gömb alakú formaként adom meg az Univerzum képletes mását.

Valamit jobban akarok tudni.

Ez redukálja a türelmemet.

Minél többet tudok, annál több fájdalom receptorom van.

Annyira sok lehetőség van az életben, hogy egyre mániákusabb vagyok.

Birtoklási vágytól lüktetek, de ha nem akarnék ennyit tudni, sokkal több mindent értenék.

A mindentudás megérintett,

Nem létező léhaság.

Ha elhiszed, hogy elvagy benne,

Átlépsz más hüvelyporán.

Töretlen úton lépteim kihagynak,
Kiszikkadt a vágy,
A hallás szürke homállyá porladt,
Hiába beszélsz már.
Kiköptem minden gecit, mit számba raktak,
Gyűlöltem azt, ki kívánt,
És az az egy, kit mindig is akartam,
Halva mond értem imát.
Az álom, mi megtestesített engem,
Ősrobbanás volt, nem is kisszerű,
Menteni vágyta a lelket,
És küldött egy lányt, ki együgyű.

Gyűlölöm azt, ami elmúlt,
Mert vétkezett a hamis reménység,
Kellett nekem jövő tervet
Álmodni, amit egyszer elérnék?!

Elit tudás elaljasúlt,
Aggódás hamis eszméket éltet,
Vág idegből egyfajta gúny,
Gereblyém foga erembe tépett.

Próbáltam precíznek lenni
Ezerszer, s ütötte beton kezem,
Börtönben lázadni senki
Nem bír úgy, hogy ebből haszon legyen.

Addig élek, míg van munka,
Néha nem tudom, ezt vagy azt miért...
Folyamat ez, slengje súgja:
"Nem fáj így semmi!" Ki nyaral kiég.