*
Amikor túl nagy a szabadság és túl sok a választási lehetőség a boldogulásra, az emberek először szubkultúrákban tömörülnek, majd teljesen elszigetelődnek egymástól, gyakorlatilag megbolondulnak és közös magányban élik le napjaikat, amiben egy pillanatra sem boldogok. Ilyenkor egyeseknek természetes igényévé válik, hogy mások akaratot érvényesítsenek raktuk, és ezzel elkezdjenek visszatérni a közös akarat és írányatás állapotába, ahol biztonság van, közösség és béke.
*
Miközben az emberek folyamatosan egymással viaskodnak, ha egyesével kérdeznénk az egyéneket, kiderülne, hogy valójában mindenki BÉKEPÁRTI! A különbség csak az, hogy míg néhányan a közvetlen környezetükben és életterükben szeretnék ezt elérni, addig mások inkább csak kifelé, vagy globális értelemben, miközben a közvetlen környezetükben (a békéért), folyamatosan viszályt szítanak, megsértődnek és veszekednek!
Nem tudok boldog lenni
Egyedül lenni nem olyan jó dolog. Ilyenkor hajlamos vagyok elkeseredni és begubózni a sarokba, a kályha mellé, és mogyorót, meg almát majszolva, (nem álmát majszolva, az majd később jön), tűnődni. Ja meg az elmaradhatatlan tea is most "szortyog" a teafőzőben... A macskám meg szokás szerint meg van őrűlve, és fel-alá mászkálva "kiabál" hol az ajtó előtt, hol meg a szoba közepéről, csak sosem tudom mi baja, a játékot 2 perc alatt megunja a kaját meg csak kéri, de nem eszi meg. Biztos ő is magányos...
És igen, nagyon, nagyon várom azokat az estékek, amikor újra végig "randalírozhatom" budapest néhány utcáját énekelve és ugrálva többed magammal, természetesen drága barátnőimmel együtt...! Kit érdekel, hogy esik az eső, hogy fúj a szél, vagy esetleg minuszok röpködnek, csak legyen vééége a vizsgaidőszaaknak, meeert meg őőrűűlök! Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nekem csak most fognak vezdődni a vizsgáim, és másfél hét alatt lesz hat tárgyból... biztos túlélem, de még a nővérem is egyedül hagyott. Elrepült. Zoró nyugovóra tért. Anyám vidékre költözött.
A nagy mítoszok, csak hétköznapi dolgok voltak. Amikor megtörtént senkise gondolta, hogy csoda. Hiába. Csak várakozom. Várom a nagy csodát, de a csoda mégis attól csoda, hogy nem várta az ember. Azt hiszem, végetért valami, és mikor észreveszem, hogy mégse ért véget, és azt várom, hogy csoda történjen. Hogy minden megváltozzon, és magától megkeressenek meg újra. De a valóságban rá kell jönnöm, hogy már csak én gondolok arra... Csak én gondolom, hogy megtörténhet a csoda, és egyszerre minden megváltozik, és a visszájára fordul, és megvallják nekem, hogy mennyire szeretnek, és mennyi mindent megtennének értem. Hogy mennyire fontos vagyok valakinek, és mennyire jó lesz ezután. A valóság egészen más, és azt mondja nekem, ez az egész csak képzelet, és egészen egyoldalú. Nehéz úgy leírni, hogy ne legyen konkrét, de valójában sokunk átélhette már ezt az érzést. Nem elhagyva vagyok, csak épp egészen egyedül, épp csak túlélni próbálok, hétköznapi és átlagos csodákat várok. És várom a nagy csodát, ami ezen a Karácsonyon megtörtént, (de ez titkok). Tudom, de nem érzem... kicsit se. Legalábbis most nem. Bár ezt se olvassa senki, azt is tudom, aki olvassa, az meg nem érti, vagy félreérti. Nem, persze, biztos lesz aki érti is. Remélem...
Tovább forgattam a kis dobozt...
Nem, valójában nem írhatnék most blogot, mert iszonyú elfoglalt vagyok, és fáradt, de azért neeeem bírom ki. A gondolatok mindig csak ott vannak. És mindig csak szomorúak. Azt hiszi a kiscica, hogy félnie kell. Félni. Mindentől. De legalább attől fél, hogy félnek tőle. Mivel minden kiscicában ott rejlik a tigris. A vérszomjas tigris aki szereti széthasítani a szíveket. Hiába, mindezt csak az életben maradásért teszik. Ez élteti őket, mert ha nem tennék ez, akkor nem léteznének. Akkor nem lennének bújós kiscicák. Nem lenne engergiájuk. Nem vágynának a szeretetre. Nem éreznék az éltetet. Az életeről. Akkor csak félnének, hogy nem találnak szívet...
Mikor kicsinálnak tönkretesznek és kiszívják az összes energiámat, akkor néha egészen zöld. Amikor belém szúrnak, megörjítenek és darabokra szednek akkor is. Mikor kicsavarnak mint egy citromot. Engem nem lehet így kicsavarni, nem lehet így szétszedni. Nem lehet minden fájdalmat rám testálni. Nem lehet, mert én érzek, én meg tudok őrűlni, én bele tudok halni, én ismerem az érzést. Én tudom mi az hogy szeretni és gyűlölni, majd újra szeretni. Tudom hogy mi az, ha mások hibáit rám akarják húzni, és azt is tudom, hogy mi az, hogy igazság, és mi az hogy fájdalom. Én érzek én szeretek érezni, de egyedül vagyok, nagyon egyedül! Egyedül minden jobban fáj...
