Unalmas lett volna titkok nélkül élni,
Szándékomban állt határokra lépni,
Szédített a mélység, mint bátortalanság,
Nem volt természetem, bennem izgatott láz

Kezdett ébredezni, egy darabig talpam
Zsibbadt olyan furcsán, majd szemben és karban
Észleltem a romlást, bontott rendet, polcot,
Rés nyílt meg a padlón, s minden szó beomlott.

Szaladtam máshova, hol emberek voltak,
Jé, de ott is lyukak, átjárókból nyúltak
Felém, és naivan estem szenvedélybe,
Teljesen más vagyok, hogy lesz ennek vége?

Azt mondják, a tudat módosulhat itt-ott,
Ti “ismerd meg magad” szent szövegből szívtok,
Lehet, csak veletek vagyok ilyen züllött,
Rendi voltam otthon, ‘asszem’, mint egy szűz tök.

***

Nincsen mit mondanom,
Bolodít megérzés,
Azt hittem tudhatom,
Kölcsönös a féltés.

Gúnyt űztek belőlem
Föld, s égi hatalmak,
Azt hittem teremtek,
De nincs mit akarjak.

Végtelen időkre
Messzire elmegyek,
Nem várnak ott se már
Hűlt helyen elveszek.

Árvának szültetve
Nem voltak társaim,
Küldetést mímelve
Találtam harcaim.

Nincs jobb, mint szolgálni,
Parancsot keresve,
Szenvedély próbálin
Örömbe beesve.

Sokat utaztam a vonaton. Azon a járaton, ami elvileg gyorsvonat. Teljes hossza száznyolcvan kilométer lenne, ha eljutnék odáig, de már négy órája zötyögök úti célom felé. Szerencsére ma pályafelújítás van.

Sokat utaztam, ezen a furcsa és néha teljesen valószínűtlen valamin. Furcsa közeg, és furcsa magányosság. Legtöbbször külön kupéban ülök a vonaton. Elnyúlt fizikai arányaim miatt, elnyújtózva az üléseken, elég sok esélyem volt arra, hogy lehetőség szerint ne kapjak útitársakat magam mellé, mivel amúgy sincsenek sokan. Azért a folyton izgalmi labilitásban izzó lelkem úgy súgta, legyek mindig óvatos és elővigyázatos, hogy egyedül is maradjak, és mivel a vonaton levés már-már hozzá nőtt az ösztöneimhez, az elhárító taktikáim is kifinomultabbak, mint valami életben maradási stratégiák. Ezúttal fel is hívom mindenkinek a figyelmét arra a momentumra, hogy a „ráteszem a cuccomat az ülésre” módszer már igen csak elavult. „Változnak az idők, változnak az emberek!” Nekem legjobban a „hangosan énekelek” taktika vált be, és hangosan bíztatok mindenkit, hogy csak utánam! Annyi énekes van! Nem kell mindig kamera előtt, képernyőn szerepelni.

Az ember nem is gondolná mennyi mindent meg lehet tenni itt. Kezdve a konzervatív megoldásokkal, hogy olvasni, zenét hallgatni, elmélázni a Balaton tükrének csillogásában, bizony lehetséges még akár táncolni, ugye énekelni, naplót írni, rágót dobálni, karmolni, tollat kikaparni az ülés alól, hajat kócolni, zoknit szagolni, vakaródzni, vetkőzni és jogosítványt hamisítani is. Bár ez utóbbit nem én csináltam. E különös hatalom a szabadságra jogosít, hogy az a néhány négyzetméter órákra csak a tieddé válik. Senki se lát, ez egészen biztos, persze leszámítva néhány ezer embert, akiknek lubickolása mellett elhalad a vagonok képernyője. De ők se látnak, ó vagy kitudja mit látnak. Vonatlakóvá válsz, és vonatlakó mozdulataid alakulnak ki, ilyen lehet például a bőröndre való vigyázás, ami érzékszervszerűen szinte a képességeddé válik, és borzongás fog el, mikor úgy döntesz, és néhány percre magára hagyod vécézés címszó alatt. Nagyon figyelek, de nem jön senki. Olyan üresek mostanában a vonatok.

Rendhagyó nyugalom a vonat nyugalma. Zaklatott csönd, egészen kifinomult zene. Ideg borzoló. Az azért nem mondanám, hogy idegesítő. Valami olyasmi, de annál jobb! Kedvesebb, kellemesebb érzés, hogy kedvem lenne mindennap a vonaton ébredni és lefeküdni. Gyermekkorba ringató álom, rémképek, és mégis a legnagyobb béke. Azt hiszem a vonatkupé mindent tud már rólam, talán kísért is engem. Olyan se volt, hogy Ő ne lett volna. Most jut eszembe, mindig is létezett ez a hely. Látom, már megint a kilencvennégyes számú ülés van velem szemben. Igen, ez az én számom, a kilences és a négyes is. Nem értem, tényleg nem értem. Olyan titokzatos az ő lelke is mint az enyém, nagyon izgató. Talán a születési évemre vonatkozhat, erre gondolt az az úriember, aki múltkor idelátogatott hozzám. „Belenőttem a vonatba, ő meg én hozzam nőtt, és eljött az én időm.” Mondta az úr. A vonat tudja, hogy milyen mélységeket és magasságokat éltem már át itt. A legnagyobb örömöket és a legnagyobb bánatot. Lehet, hogy mégsem vagyok egyedül? Míg kitekintek az ablakon az állomásokra, addig mások betekintettek? Hol vagyok?

*

Hóba burkolt voltam ott, hol
Forró szívű fellegekben
hittem. Tudtam, nem hagyod, hogy
megfagyjak friss éteredben.

Kínzó szavú táblaképek,
fenyőknek hangja úgy recseg
fülembe, de lábam éber
mert kéne már egy kis meleg.

Eltévedtem, mégis tudtam
nem veszem el, merre alszom
nem tudom, de úgy hazudtam
van helyem, Te, sejtem, tartod,

mit ígértél, szenvedélyért
cserébe ingyen adsz hotelt,
büszkeségem erre élénk,
de ezt csak viccből mondom el.

Másfél éve már belém bújt
egy élményéhes szent galand,
Tőled kapva ajándékul.
Így született e mély kaland.

Amikor elmenekültem a „finn szatírtól”, mert az belenyúlt a bugyimba, miután kávét rendelt nekem, az idegbeteg, kínai báros-nő meg rikácsolni kezdett, majd két biztonsági-őr odajött hozzám, a „következő szoba” című bárban, hogy menjek velük ki, (szobára!), és persze finnül magyarázták mindezt, fogalmam se volt, hogy mit mondanak, de agresszíven beszéltek, és nagy erővel húzogatni kezdték a ruhámat, nyilván a nő volt aki beárult, szörnyen irigy nőszemély, ki van írva az arcára, hogy boldogtalan, Kuntsi meg persze csak „békésen” ücsörgött, és eszébe sem jutott, hogy segítsen nekem, esetleg beszéljen az őröket, hogy mi a „szart” akarnak, akkor azt hittem, hogy mindenki összeesküdött ellenem, valójában Kuntsit is csak a megfigyelésemre találták ki, és hetek óta figyelnek, amióta azt mondta nekem az a bizonyos nyomozónő, hogy én mindig hazudok, bizonyára mindjárt itt lesznek a rendőrök, és végre a „finn szatír” személyével bizonyítani tudják, hogy súlyosan veszélyes szexturista vagyok, ráadásul két tanú is van erre, a báros-nő, meg egy furcsa, szótlan, turbános alak, aki amúgy elég értelmesnek látszik, de a szemében van valami borzongató, és ezzel szemével, „barátilag” jelezte nekem, mielőtt bejöttek az őrök, hogy „mindent lát és tud”, és úgy elrohantam onnan, hogy hátra se mertem nézni, a félelem egész testemben zakatolt, hogy semmi rosszat nem akartam csinálni, tényleg semmi rosszat, csak éppen hihetetlenül unatkozom ebben a memória és agymentes társadalomban, akinek mindig a „normálist” kell megjátszanom, pedig itt majdnem mindenki őrült. Szaladtam, egy villamos után is, és felszállás után eszembe jutott, hogy talán még a telefonomat is tudják, és azáltal figyelik merre megyek, járok, de utoljára még felhívtam Kuntsit, hogy mi történt, mit akarnak az őrök tőlem, de ő nem volt képes válaszolni értelmesen, szokása szerint értetlenkedett, igaz zokogtam, és csak azt a kérdést ismételgette nyugodt hangnemben, hogy „én” hol vagyok? Hát ez igazi összeesküvés! És kipakoltam a táskámból a legfontosabb dolgokat, át egy másik kisebb táskába, majd egy sziklára felmászva, eldugtam minden egyebet a sötétben, valami bokor alá, mögé. Mellé, a telefonommal együtt, és csak próbáltam megjegyezni, hogy hol is maradt. Remélhetőleg… biztos megtalálom, ha kell, és csak az kell… ami nem… eltűnik… mert ami eltűnik, annak el is kell tűnnie… nekem is el kell tűnnöm?! El kell tűnnöm… A villamos a központba vitt, húzott, és hangosabb volt a zaj, ahogy egyre lüktetőbb bennem a sírás. Az város ünnepelt, még mindig, és elöntött a forróság, hogy mindezt szeretni tudtam.
– Miért sírsz ezen a napon amikor minden finn boldog? Csak nem, nem örülsz a finnek győzelmének?
Az egyelten lány voltam, aki sírt azon az éjszakán. Tudtam, hogy valaminek vége van, hogy mától megszűnik számomra Helsinki, Helsinkinek lenni, hogy mától vakon járok a városba, film ez csak, nem a valóság, a beöltözött kék-fehér, ujjongó statiszták előtt egy lány ül, egyedül villamoson és zokog. (Minő olcsó, hollywood-i látvány trükk.)
– Én szeretem! Szeretem ezt a fesztivált!- nyögtem ki végül, fuldokló ordítással.- Csak…
– Csak? Akkor nem szabad sírni!
Még jobban zokogtam. A negyvenes úriember kegyetlen volt, mint mindenki más.
– Jó, értem, értem, szerelem? … Vagy valami más. – És átölelt.
 

Péntek este egy csövest követtem. Tovább, tovább, tovább! Jó fej volt, megkínált sörrel, finnül magyarázott nekem valami rockkoncertről, de nem igazán jöttem rá, hogy most egy „valódi” koncertre igyekszik, vagy csak ő kérdezősködik rockkoncertről, esetleg „egyéb” frusztráció. Mindenesetre örült, hogy beszélgethet velem, és mikor kiderült rólam az egyetlen érdemi információ, amit finnül is közölni tudtam, hogy ugyanis „unkari” lány vagyok, rögtön még csárdást is lejtett a kedvemért. Hogy jó irányba indultam-e? Nagyon úgy éreztem, és bizonyítékként mindjárt vacsorát is kaptam a „hitért”, mivel egy jólszituált nő pont az ellentétét gondolta, hogy: „nagyon nem jó” irányba indultam…
– Borzalmas, hogy „ilyen” emberekkel barátkozik, egy szép lány! Meghívlak valamire, csak könyörgöm, ne kövesd ezt az ember! – mondta, és bevezetett egy vendéglőbe, egy, a „koldusúrnál” cseppet sem józanabb társaságba. Az egyetlen férfi az asztalnál folyamatosan jobbra-balra, vagyis a két mellette ülő, állítólag „csak barátnő” hölgyre dűlt, és a hölgyek sűrű mutogatása és biztatása ellenére se jutott el odáig, hogy rám tekintsen. Az egyik a befogadóm volt, vele beszélgetem legtöbbet, és Ő végig lejáratlan lemezként magyarázta nekem, hogy mekkora szörnyűség, ami velem történt, hogy szóba álltam egy „olyan emberrel”. A másik, a részeg baráttal viaskodott, és időnként érdeklődő, üveges szemekkel szemlélt hosszan. Mikor kérdéseket tett fel, a koromra volt kíváncsi, de nem hallotta a válaszomat, újból kérdezett, és ha alkoholos itallal kínáltak, gyorsan kikapta a kezemből, vagy még az előtt, hogy hozzáérhettem volna.
– Finnországban tizenhét alatt nem lehet alkoholt fogyasztani! – Azt hittem, valami fontosabb dolog miatt szemlél olyan áthatóan. Íme az összes szavakban kifejezett kommunikáció köztünk. A többi valahol nagyon bennragadt, ha egyáltalán volt… vagy nem csak én képzeltem oda. Mikor elmentem, megígértem nekik, hogy „hazamegyek”. (Hogy ne vergődjek tovább ebben a borzasztó világban!) Egy percig sem gondoltam komolyan, hogy betartom. Na mi legyen! Tegnap elvesztettem azt az „édes” fiút, akihez mehettem volna, mert ugye nincs telefonom. Lesz ami lesz. Elsétálok az utca végéig, négyszögletes terecske, az egyik kedvencem, kis klasszicista palotával, meg sok fiatallal… hát nem ott vannak a haverjai? Hamarosan Ő is előkerült. Boldog volt, hogy újra láthatott, minden agresszió és gyanakvás nélkül csak az feszélyezte, hogy nem beszél olyan jól angolul. Jyri. Rendes, finn építőmunkás fiú, huszonkét éves, szereti a képregényeket, és egy igazán északi városkából származik, aminek szintén „édes” a neve, Oulu. A nyelvi nehézségek hihetetlenül megkönnyítik az életet. Buli, vagy baszás?! Baszás!
Metró, és Helsinki kietlen, kockaházas, külvárosi munkásnegyede. Rend és tisztaság. Nárciszok!
– Igazi tavasz van! – mondom Jyrinek. – Ez a második tavaszom az évben, és a kedvenc virágom is ez! – mutatok a kopár, földes emelkedőn ingadozó növénykékre. – Nálunk már régen elvirágoztak… – Szóval csak követtem a nárciszokat. Szenvedélyesen… és romantikusan.

Másnap Vappo volt. Dél körül leléptem, mert miért ne… de Jyri is más-utakra akart térni. (Mert ő egy kis munkamániás fiú! Arra az építési területre igyekezett, ahol akkor dolgozott, hogy szabadidejében is gyakorolhassa az egyik munkagép működtetését. Milyen szimpi! Mosoly.)
Új nap, új terv! A Make -féle dologról már meséltem, de az este folytatásáról, a drogos „lappi” kirándulásról még nem. Lia a barátját látogatta aznap, aki Make albérlője volt a másik szobában. Értelmes nő, negyven körüli. Az egyelten akivel beszélgetni is lehetett a delíriumon kívül. De Vappon inni kell, és biztos buli is van! Megyünk valahova… ha tudnám hova. Vonattal. Állítólag „Lapland”, de szerintem az nem félóra vonatútra van, csak már annyira be voltam állva, hogy nem mertem kérdezősködni, úgysem kapok rá értelmes választ, és csak növelődik bennünk a homályt. Jegy, az nem kell, mert igazi ingyenélők vagyunk! (És mosoly!) A világ csak akkor érdekes, ha érdekessé tesszük. Ahogy a vonat halkan és gyorsan szuszog, és részegen könnyedén átnézünk az ellenőrökön, vagy ahogy Lia és barátnője készíti elő injekciós tűket egy szobában, és ahogy tudatosodik bennem, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyok, de ettől a látványtól arra gondolok, hogy milyen szívesen is lennék nővérke. Olyan szimpatikus volt a barátnő …is! Kislány voltam, málnaszörpöt kortyolva… A semmiért belőtték magukat. Aztán a Semmiért elhúztunk onnan is… Kemény világ. Lia nem kedvelte a barátnőjének betérő bátyát, és társaságát, a vonatot viszont lekéstük, így tizenöt percet kellett gyalogolnunk a következő állomásig. Visszafelé nyugtatót adtak. Úgy csináltam, mintha bevetem volna… álmodtam már így is… egy másik napot.

Le akartam írni november huszonkilencedike történetét is, és a fejemben úgy vágtattak a gondolatok,mint ahogy akkor vágtattam hazafelé Magyarországra. De volt történtben egy pont, egy mélységesen szomorú pont. „Nem mondhatom el senkinek, hát elmondom…” csak ezt mondom el. Nem tudom, hogy akiről írom, azzal szemben mennyire vagyok igazságos, hogy a szomorúság csak benne, vagy csak bennem, vagy mindkettőnkben volt-e, és nem akartam továbbá a helyet sem elítélni, ahol mindez megtörtént, pedig szívesen leírom azt a szót, hogy Pokol!

Hajnali négy-óra negyven perc. Helsinki közepe, körülbelül mínusz tizenhárom-tizenöt fok, enyhén szemerkél a hó. A buszpályaudvart kerestem, de akkor még fel se tűnt, hogy (mint fél Helsinki ilyenkor) ez is a „föl alá van temetve”. Nappal legalább hat bejárata van ennek a helynek, de ilyenkor mindegyik zárva van, (egy kivételével persze, hiszen éjszaka is indultak járatok). Sehol se találom azt a bizonyos egyet és kicsit izgulok szokás szerint, de idő még van öt óráig, hogy ne késsem le az indulást. Embereket keresek, de nem nagyon vannak az utcán, csak egy helyen tűnik fel öt ácsorgó alak, egy gázmelegítő körül.
– Hol a buszmegálló? – kérdezem, számomra teljesen természetes módon. Semmi válasz. Pedig rám néznek… Újból ismételem: „Where is the bus station?”
- Bus station, bus station, bus station… – idő telik el, halkan és lelassítva hangzik a válasz, egy arcom mellett elnéző hatalmas szempárból. Azt nem mondhatom, hogy „átfutott a hideg”, de a szívem lórúgást kapott. „Rajtam senki sem segített, én sem segítettem, már nem tudok segíteni.” Értem. Vagyis nem értem. Ájultan lépkedek tovább… szédülök a „rúgástól”. Haza akarok menni, bebújni a takaró alá és zokogni… de már nincs erőm, itt fogok meghalni a …Pokolban.

Ennyi. Nem részletezem tovább. Ez csak egy mélységesen szomorú pont. (Amire nevetve emlékeztem vissza…)

Egy valamit még, muszáj elmesélnem… 

Utolsó este, november 28-án azt hittem megint „éjszakázni” fogok a hidegben. Janne orvoshoz ment a lába miatt, és ez már jócskán sötétedés után következett be. Húzta az időt, de kb. 8 órakor körül el kellett mennie, el kellett mennem. Nem panaszkodtam, nem panaszkodhattam, de nem tudtam, mit vállalok. Vasárnap este senki nem volt az utcán, az időjárás meg -15 fok körüli volt, attól függően, hogy hol milyenek a szélviszonyok. Mit volt mit tenni, hát villamosoztam. 

Szerencsére a helsinki villamosokon ugyanúgy lehet bliccelni, mint Budapesten. Városnézés. Rátapadtam az ablakra, hogy valamit lássak, és közben meg nagyerőkkel kerestem a villamos legmelegebb, és legeldugottabb helyét. Csak néhány embertől rejtőztem ilyen iramban, vagyis a rejtőzködés csak bennem lakott. Az a néhány ember is inkább magát sajnálta, mit hogy egy barnaszemű vadleánnyal törődjön. Egészen pontosan a viselkedésem tett igazán „odavalósinak”. Villamosról villamosra, míg nem egy viharsarok-zsákutcába nem értem. Egy kietlen, ipari, viharsarok... ahonnan még a villamosok is csak „nyolc” percenként indulnak! Még az életben nem tapasztaltam olyan hideget… Az erős szél miatt a hőérzet úgy mínusz 20 alatt lehetett. Kietlenség és rideg élettelenség. Nem gondoltam, hogy megélem ezt a pillanatot …pedig hát azzal az elhatározással indultam el otthonról, hogy „nem félek még a Pokoltól sem!” „Már megint elb*tam! Már megint elvesztettem az irányt! Ez nem volt benne, a tervben!!!” Itt jegyzem meg, hogy amúgy utólag visszanézve az egész utazásom szigorúan az „Á” terv szerint haladt. Az „Á” terv így hangzott: „Utazz el három napra Finnországba. Első nap kirándulj, estére meg juss el valahogy Helsinkibe! Ismerd meg a várost, az embereket, a városban rejlő lehetőségeket… ééés nem utolsó sorban a finn pasik szexuális szokásait! Szállás nem kell, Isten küld angyalokat a pokolba!” Egészen pontosan kettőt küldött!:) Egy részeget és egy sántát! Na jó ha szigorúan vesszük előtte volt még egy ács is, de annak nem, nem volt irrealitás alapja, így nem számít angyalnak, csak kedvesnek. A „B” terv magába foglalta minden romantikus illúziómat, a „C” terv meg minden egyéb, amire nem gondoltam, és ami az „Á”-ban meg a „B”-ben nincs benne. Szóval az „Á” terv volt valójában „A terv”, a „B” csak a vágy, ami miatt az „Á”-t meg kellett csinálni. : )
De ebben a pillanatban semmisem vigasztalt, úrrá lett megint a „pánik-reakció”. Szerencsére ez normál esetben csak néhány perces vészjelzés, míg feloldódik bennem a dózis. (Egyes „drogok” hatására óráig vagy, akár napig is elhúzódhat a folyamat.) A lelki fájdalom mellett egész testemben remegett a fizikai fájdalom is… bár e kettő valójában egy. Nem állhattam meg „nyolc” percig, az öngyilkosság lett volna. Amúgy is miért legyek pont ITT legyek az?! Ha már van pénzem arra, hogy elmenjek Turkuig, akkor valahogy megtalálom a buszpályaudvart és felszállok a buszra, elmegyek az Aura folyóig, megvárom a hajnalt, mikor a kékség feldereng a ki domb mögött, amin egy ősi kerek templomocska van, körbe nézek a meleg karácsonyi fényekben tündöklő, cukortartó faházas városkán, és akkor, akkor beleugrok a jeges Aurába! … Neeem! Ha van még kb 35-40 euróm, akkor minden költsem busz jegyre, abból még tudok előtte piát is venni, és ha úgyis meg akarom ölni magam, hát lesz merszem bemenni valamelyik vadállat sörözőbe, és ha már leittam magam, be is pasizhatok, és ha már bepasiztam, miért ne búgjak vele? Így utoljára? És ha mindez megvan, akkor már valószínűleg megértem a másnap reggelt, és minden bizonnyal azzal a gondolattal fogok felébredni, hogy „Jééé, tegnap meg akartam halni! Miért is?”
De erről szó sem volt! Hatalmas léptekkel nekiindultam a városnak, minden lépéssel közelebb vagyok a semmihez. Nem láttam érdemi emberi épületeket az ipariakon kívül. Janne sms-t ír hogy 10 perc múlva otthon van és vár! Tudtam, hogy ez jó hír de nem vidított. „A fenébe, hogy fogalmam sincs hogy, hol a szarban vagyok!!! Húsz túlélő menet után az ipari épületeket felcserélte egy… felcserélte… egy… TEMETŐ! Áááááááá! Nem hiszem el, annyira tipíííkuuuus! Ziháltam a röhögéstől! Gondoltam bemászok és ugrálok egy kicsit a sírokon, de ennek csak az elméleti megvalósulása következett be. Megláttam egy villamost, egy hozzátartozó megállóval! ... Már nem tévesztek szem elől semmit, pontoasn silabizálom az alblakot, merre is van a tenger, onnan pontosabb a tájékozódás... aha persze, ha Helsinki Barcelóna lenne... de nem.
Gyorsítva a dolgokat... Pár perc múlva egy "halálpontos" teljes Helsinkit magábafoglaló térkép előtt állok, és elszántan keresem a "Purisimienenkatu" kifejezést, de mindhiába :) mellesleg a többi utcanév sem sokkal rövidebb, muszáj a "Kérdezzünk meg valakit!" opciót igénybe vennem. Negyven körüli mérnök típus pasas: "Egy kilométer egyenesen előre, majd forduljon jobbra!" "Jó, 10 perc erőltettmenet." - fordítom le magamban. Jajj, még nem is mondtam, milyen jó érzés, mikor az a finom, tiszta és SZÁRAZ hó ropog a lépéseimtől! A norvég erdei macska vadászni indul, szürke bundácskájában! Igen, már a következő akadály lebegett a szemei előtt, hogyan fogok bejutni Jannéhoz, mivel se kaputelefon, se jeladásra alkalmas telefonom. Nem, ezt nem döntöm el előre, először megtekintem a csatamezőt, és csak utána választok fegyvernemet. A csatamező a szomszédházban található kocsma lett. Bementem és a pultosnak a lehető legalaposabban elmagyaráztam hogy csak egy telefonszámot hívjon fel nekem, mert nem tudok bejutni az ismerősömhöz a házba, de látszólag nem nagyon értette, ezért a pultnál ülő vendégnek is elmondtam, de az sem reagált. Feszült csönd, mindketten értetlenül néznek rám, majd a vendég egy vallatótiszt modorában megkérdezi tőlem, hogy milyen nemzetiségű vagyok. Neeee! Mi köze hozzá?! A segítségnyújtásnak mi köze van a származásomhoz?! Na, jó nem érdekel, itt valami nagyon nagy probléma van... valami olyasmi amit még én tudatlan magyar lányként még nem érthetek... vagy nem is fogok érteni... Nem érdekel! Alávetem magam a vallatásnak, és ha nem vezet eredményre, hát "bevetem bájaimat" a többi "vendég" előtti is. Életemet és véremet Janne Kari-ért! Pár nem a tárgyhoz tartozó kérdés után, a pultos kézségesen elkérte Janne számát, és mosolyogva felhívta... hát mégiscsak értette, mit mondok... jajj... "köszi-puszi!" Sutty ki! 

Néhány perc az üvegkapura tapadva. A szenvedés utolsó végtelen másodpercei... Janne. Janne a mankójával nehéz kicsi lépésekkel közeledett... Istenem! Nem hiszem el, hogy ez a fiú akinek szintén fogalma sincs arról, hogy miért vagyok ott, így vár engem... és várt vissza! Nem is tudja, hogy a küldetés része volt... vagy éppen sejti... tudatalatt viszont biztos hogy, tudta. Még nem is ismertük egymást mikor azt a jelet kaptam, hogy vár valaki Helsinkiben... és tényleg, és itt van, és létezik! "Senki vagyok!" Mondta nekem Janne mikor megismerkedtünk az első este. Én is az vagyok, gondoltam... de Janne nem senki volt, hanem az "angyal"!

"Vagyok, mint minden ember, fenség, északfok, titok, idegenség..." (Ady)

*

Aha...

...Idáig nem is gondoltam volna.

Hát megint itt van!:) Érdekes, olyan furcsa, hogy most olyan hamar eljött nekem. Az egész decemert szinte végig álmodoztam, meg iskolába jártam, és előadásokra készületem, de amúgy teljesen nem érdekelt az egész. Nem mintha készületlenül érne a dolog, mivel szeretetből úgyis "öntovább képzést" tartottam, de amúgy örültem, hogy élek. Ahogy végetért a nagy előadás, én ahelyett, hogy boltokba rohangáltam volna ajándékot vásárolni, inkább fél napot áldoztam arra, hogy hőn szeretett ki Salföldemre, hogy kipihenjem magam.

Mondom fél napot! Vasutas sztrájk idején elég érdekes vonatra szállni. Nagyon izgi. Nem elég, hogy már a bkv is elég kihivást okozott a számomra azzal, hogy a rég megszokott kis villamosom már nem igen jár, és ez csak most tudatosodott számomra, és busz helyett néha a szemerkélő esőben és húzós kofferel inkább a lábbuszt választottam, pusztán azért mert az gyorsabb volt, még a pontos vonat indulást se tudtam. Az információban azt közölték, hogy óránként jár vonat Székesfehérvárra, "ja épp most ment el 5 perce!" hihííí... Csak lazán! Gondoltam, aztán csak el telt valahogy az az óra, és fel is szálltam a kis vonatra, ami persze 20 perc késéssel indult, mert hát miért ne? "Nem baj, hogy legalább már nem fázom!"- gondoltam. És csodák csodájára 20 perc késéssel el is indult! A probléma már csak az volt, vajon Székesfehérvárról vajon indul-e vonat Tapolcára?! Elég szar lenne itt ragadni éjszakára, de csak nyugalom. Fél óra mulva indult is! Mármint a kijelző szerint, a valóságban meg hiába kerestem a vágányon nem találtam! 5 perccel az indulás előtt kezdett gyanússá válni a dolog. "Jó, most már megnézem alaposabban!...Aham! Ott!" Ez kis vagon álldogált valahol a vágány elején. Ő volt az! Elég vicces volt, hogy szinte én voltam az egyetlen utas! hehe... Csak miattam inditották biztos! Na de leértem, ez a lényeg!

Mindig ez a lényeg célbaérni, és csak és kizárólag nyugodtan! Így minden jobban megoldódik... Most is ott volt az a kis studenka, és olyan aranyos volt! Karácsonyra is mindenkinek ezt kivánom, csak nyugodtan! A lényeg, hogy együtt legyünk, és nem lihegjük túl a dolgokat... Én most igazán nem lihegtem túl, ez biztos. Kicsit már elegem van ezekből a karácsony előtti zsibvásárokból, az is igaz. Meg a sok gagyi gyertyából, giccs angyalkákból, télapókból, miknek semmi köze sincs a Mikuláshoz, vagyis Szt Miklós püspökhöz,... meg stb. De most már mindegy, itt vagyunk, itt van már a Karácsony! :)

Még egyszer boldog Karácsonyt mindenkinek!

No komment

Szóval a kis komáromi "kórus turnénk" nagyon jó volt, amit a képből is lááátszik!:D

"A halottak amúgy nem nagyon mozgolódnak, de most hogy itt van a Halottak napja, bedugúlt a város!"

Úgy érzem lassan benne leszek a helyi kultúrtörténetben, és nem sokára a székesfehérvári idegen vezetők arról fognak beszélni, hogy én hogy vélekedtem milyen teóriákat találtam ki a városról és miért gondoltam hogy nem létezik!

A város öregei és ifjai meg tünetetéseket fognak szervezni ellenem, és ilyen feliratokkal fognak az utcára vonulni, hogy "Tiltakozzunk! Székesfehérvár létezik!" "Nem tüntünk el!" -tüntetés! Természetesen nyílván igazuk van, nem tagadom, de az én véleményem is telejes megérthető. Székesfehérvár szellemváros, és én kitartok ezen elképzelésem és tapasztalatom mellett! :D

E két érdek szinte kibékíthetetlenűl áll egymással szemben, mint egy szophista drámában. Mert szerintem ez a város ugyanis egy naaagy PARADOXON! Palotavárosnak hívják a panelnegyedet? ŐŐő...

Hegynek a síkságot? Bizonyára maguk se tudják mi az a valóság...!

Tessék itt van néhány őskövület akiket felszínre hoztak az ásatás során, Székesfehérvár felkutatása közben! Kiállításnak nem volt rossz! :P

Valami nagyon, nagyon mély... elsüllyedek...

Az előző írásom kicsit furcsa volt így visszanézve. Valójában nem tudom kinek-minek írtam, csak úgy valahogy, kiakaródzott belőlem jönni. Lényeg az, hogy amit itt leírok, az csak részbe a valóság, sokszor nem más, mint egy költöi illuzió. Vagy akár illúzió keltés, költői kérdés, ilyesmi. Mint az is, mikor "egyes" városokról írok valamit. Mondjuk ki, Székesfehérvár, Székesfehérvár! De valójában az nem is olyan nagy baj, hogy leírtam, még ha félre is értik is. Meg van az okom, hogy miért írtam róla, bár akkor mindez nem volt tudatos. Olyan ez mint egy vers, egy költői ábránd, és a költőknek meg van az a képességük hogy előre megérezzenek bizonyos dolgokat.Boldog lehetek, hogy én is költő. Nem a versek miatt, hanem mert képes vagyok megérezni olyan dolgokat, amikre mások nem képesek.

"Székesfehérvár szellem város"

Nem tudom, hogy miért, de valahogy nagyon éreztem, hogy nem létezik, hogy csak "szellem". És meg volt az okom gyűlölni ezt a város. Éreztem, hogy halott. Halottak lakják. Sivár, lélektelen és halott. Nem, egyátalán nem biztos, hogy ilyen, de amit én tudok belőle, azt a kicsiny darabot, az halott. Rég meg halt. Lakói csak szellemek. "Szellemes szellemek!"

A halottak nem sírnak!

Csak az élők tudnak sírni. Az élő emberek. Ahogy megszületünk sírunk, és boldogok vagyunk, hogy sírhatunk! Ha meg meghalunk, akkor helyettünk sírnak. Nem, nem értünk sírnak, hanem azért mert szerettek minek. Akiért sírnak, akiért öszinén írnak, az biztos hogy boldog lehet, mert azt az embert szereték! És biztos ő is viszont szeretet. Tudott szeretni! Aki már életében meghal érzéketlen lesz, akár egy halott. Az öngyílkosok sírnak mielőtt megölik magukat. És van olyan öngyílkos, aki élteben marad miután már lelkében megölte magát. Lehet, hogy mégsem lett gyílkos, valójában mégis gyílkos marad. A szíve mélyén. És a bűn addig bűn marad, amígy nem mondjuk ki. Amíg nem vallottuk be még magunk számára sem. A fájdalom ott marad. És ez tényleg nem vezett sehova... csak az ördöghöz. Én érzem, nekem fáj, mert én ellene dolgozom és harcolok, és akár látszólag durva dolgokra is képes vagyok, képes szeretnék lenni.

Gyílkolni vér nélkül is lehet...

Nagymamám sem vallotta be soha, még magának se, hogy gyílkos. Nem is éreztem vele soha sem jól magam. Hiba "áldott jó asszony". Hiába szeret szinte mániákusan, mit se hat. Gyermekként sem éreztem olyan jól magam nála, valahogy mindig éreztem azt a bizonyos hamisságot, aztán rá kellett jönnöm, hogy meg kellett tudnom, miért éreztem így. Bár csak egyszer meg mondhatnám neki. Ki mondhatnám, de nem merem, és nem tehetetem. Meg az is eszembe jutott, hogy Székesfehérvárra érkezve nem tudtam válaszolni egy "kedves" asszony egyszerű kérdésere. Talán ez is egy megérzés volt, mivel számomra szinte teljesen érthetetlen módon nem bírtam semmit se mondani. Egyszerüen csak néztem.. Nem tudtam azt mondani, hogy itt és itt tanulok, vagy hogy ez bonyolult, vagy akármit kedvesen, csak annyit feleltem az "És te mit csinálsz kédésre?" hogy nem tudom! Nálam a nem tudom annyit jelent rossz! A bűn felszínessé tesz, és igenis amit az a "kedves asszony" tett az bűn. Még akkor is, ha nem is mondjuk ki, még akkor is ha látszólag kiszolgáltatott volt, még akkor is, ha nem ő döntött bizonyos dolgokban, még akkor is gyílkos volt. Egy anya nem csak abortusszal és gyílkossággal ölheti meg a gyermekét, hanem felszínességgel és vaksággal és lélektelenséggel is. Egy anya csak akkor anya, ha az életét tudja adni a gyermekéért, ha meg tud halni érte. Minden lemondás egy-egy meghalás a másikért, ha szeretetből van, egy anya ha ezt nem teszi, ha fontosabb a saját kényelmes a gyermeke boldogságánál, akkor nem anya, és egy percre sem volt az mindenbizonnyal... Nem szeretek az ilyen "nem anyákkal" találkozni és nem is fogok akarni soha.

Megint eszembe jutott, hogy mennyire jó lenne megint angolórát tartani. Hát igen a mulkori angolóra igen jól sikerült! Olyan volt akár egy önhipnózis... haha, csak hogy ilyen szép szakszavakat használjak. Igen, jó érzés angolúl tudni, én csak tudom, mivel már olyan rég szeretnék tudni, de sosem sikerül tudnom...

Még a kínosnak tűnő kérdéseket is szeretem B. részéről. (Mondhatni B3!:D) A kínos kérdéseket mindenki szereti szerintem meg ellenálhatatlan vágyat érezne az illető, hogy válaszoljon a kérdésre, de még sem teszi. Nem mintha B-t érdekelte volna a válasz, mikor feltette a kérdés, és az sem igaz, hogy a majd egy hónapja megválaszolatlan dolgog azóta izgatna, csak eszembe jutott. Miért? Mert ma újra utazok. Ide. Szóval eszembe jutott. KT azzonal tudni fogja a választ! Ő már azon a bizonyos angolórán tudta. Legalábbis beszélt róla, ha nem is tudta... Remélem sikerült úgy leírnom, hogy senkise értse a dolgot, de az is lehet, hogy most meg már mindenki érti! Remélem mindeki meg-is-fog-sér-tőd-ni! Nem, biztos, hogy mindenki nem fog, de ha bárki is megsértődik, akkor az már mindenkinek számít, mivel senkinek nem kell meg-sér-tőd-ni. Ez már csak olyan "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" szindróma. Ez van. Amúgy meg unatkozom...haha

Egy viszont igaz, tényleg kéne már angolórát tartani...!:)

A kép meg azért lett eltorzítva, mert arra kértek, hogy szedjem le, hát így már senki se fogja tudni, szerintem, hogy mi az rajta...