Gombafejek, fatálak,
Megélem a parákat!
Nem kísért az alázat,
Amit most látsz, a vázat
Belöllem, ezt ne hidd el,
Csak úgy úszok a sikkel,
Így leszek én önálló,
Csak magamért kiálló,
Védekező merevség
Begolyózza fejecském!
Letépném én ha tudnám,
De megölne a puskám.
Apuskám!
*
A múltnak mosolya kés a szívemben,
Miért is szaladok védni hitetlen
Kedvesem álmát, és rejtve bokorban
Megpihenek, míg lelke Pokolban
Tüsszög és fázik, és értem a terhét,
Kínos a vágyam, pusztítom elmém,
Szégyenem izgat, hogy mentem a rosszat,
Sugallat mind ezt szeretni szoktat.
*
*
*
Gömb alakú formaként adom meg az Univerzum képletes mását.
Valamit jobban akarok tudni.
Ez redukálja a türelmemet.
Minél többet tudok, annál több fájdalom receptorom van.
Annyira sok lehetőség van az életben, hogy egyre mániákusabb vagyok.
Birtoklási vágytól lüktetek, de ha nem akarnék ennyit tudni, sokkal több mindent értenék.
A mindentudás megérintett,
Nem létező léhaság.
Ha elhiszed, hogy elvagy benne,
Átlépsz más hüvelyporán.
Töretlen úton lépteim kihagynak,
Kiszikkadt a vágy,
A hallás szürke homállyá porladt,
Hiába beszélsz már.
Kiköptem minden gecit, mit számba raktak,
Gyűlöltem azt, ki kívánt,
És az az egy, kit mindig is akartam,
Halva mond értem imát.
Az álom, mi megtestesített engem,
Ősrobbanás volt, nem is kisszerű,
Menteni vágyta a lelket,
És küldött egy lányt, ki együgyű.
Érett nő ő sosem volt,
Kislányból a sápadt Hold
Öregasszonyt varázsolt,
Túl sok dühöt palástolt.
Vonszolta az idejét,
Zsigerében szíve még
Nem érett meg élvezni,
Csak sebekkel kérkedni.
Mája, feje megkövült,
Gyomra sose könyörült,
Legtöbbször csak követelt,
Egészségről szövegelt.
Kedves Olvasó!
Megjelent új könyvem Gombamesék címmel. Most szombaton déltől dedikálok a Vörösmarty téren :)
Egy mese a 25ből:
A költő
Csiperke Csabi sétált az erdőben, amikor meglátta egy fatönkön ülve Tollnok Dezső költőt, a tintagombát. Tollnok Dezső épp nagyon gondterhelten könyökölt egy papír fölött.
– Mit írsz? – kérdezte kíváncsian Csiperke Csabi.
– Egy nagyon szomorú verset!
– Felolvasod nekem?
– Nem. Na jó… – és mélabús hangon szavalni kezdett a költő:
„Nagy a gomba gondja, hogyha,
Nincsen meg a kabátgombja.
Mitől lett a gomba lomha?
Elgurult a gombagombja.
Őt e bomba
vitte romba.
Mérge: gomba.
Gondja: gombja.”
– De hiszen itt van a földön! – kiáltott fel az örömtől boldogan Csabi, amint meglátta a gombot.
– Jaj, ne találd még meg kérlek! Addig van ihletem, míg nincs meg a gomb. Be kell fejeznem a verset. – válaszolta Tollnok Dezső.
Két macskám van.
Két puha ármány.
Ajtót kaparnak, miközben álmát
keresi egy lány,
aki én vagyok.
Kivoltam
mert nem hagynak holtan
születni.
Kis mucókák mégis szeretni
tudnak, tévedni félnek,
vagy az eszükbe sem jut, hogy ébren
még azt is lehet.
Ha ember vagy, ne gondolj arra,
hogy honnét lesz holnap
a kaja,
mert a macskák bíznak,
spár konzervtől híznak,
mert belém vetették a hitet.
Talán ha látnálak,
Talán ha tudnám, hogy miért imádlak,
Megbántva rúgnálak.
Eszemet veszélybe sodorná szeszélyed
Égiek erénye védene
Csak tőled.
Légy bátor, fuss a halálba,
Nem baj ha lárma
Vesz körül,
Nincs magyarázat, ez az alázat,
Téged szeretni jó gyalázat!
A világ nehéz sóvárgás semmiség. A világ elemezhetetlen értelem. A világ vágy de mégsem az.
Meghalok.
Nincs olyan, hogy valami jó volt. Nincs olyan, hogy valami rossz. Nincs olyan, hogy valamit megcsináltál.
Meghalok.
Befejezetlen múlt a sorsom. Nem is akarok mást, mint éber gondokat. Ha nem küzdhetek, nem vagyok élő.
Meghalok.
Tudom hogy jól mondom azt mit hiszek, és szeretem az embert magát.
De ki nem állhatom a magányt.
Ahogy a halált,
A halált se bírom.
Valaha tényleg tudtam festeni
Fájó szívem önmarcangoló,
S a bűntudat belébarangoló.
Szorongó,
Szikár és kínhaló
Békét ki-beharangozó
Csengő,
És kínba tesz,
Míg csacsogva csalfán csevegsz.
Kihív e szerető,
Játékos csesztető,
Keblemen reszkető,
Érzés mi, sose tűnt.
Elmémbe sosem tűrt
Bűnt
Szeretnék irtani,
Írmagig.
Kinyírni,
Kivívni,
Kiszívni
Kaszálni
Kuszálni KÁOSZT!
„Boldog Beáta
Boldogan belátta,
Bűnben bolyongásának
Bére bánat.”
Sírni még nem bűn.
De nem érdekel senkit.
Persze, hogy nem voltam ott ahol voltam,
Mert ha ott lettem volna, nem én lettem volna.
Persze, hogy nem írtam azt amit mondtam,
Mert ha azt írtam volna, az úgy furcsa volna.
Persze, hogy nem tettem azt mit ígértem,
Mert féltem, mert féltem, mert félve ítéltem.
Úgy furcsa volt, hogy én azt csinálom,
Jajj, hagyatok már! De ez volt az álmom...!
Megígértem, na jó, nem tudom mi a jó,
Na itt vagyok, Halló! Lenget a víg hajó.
Trallalallalé, Trallalalolalon,
Szóval mint hájas tündér, daloltam a vonaton.
Na de visszajövök, mármint ide vissza,
De hol is az az ide? Kékkút vizét issza,
De ez itt most mindegy, érdektelen strófa,
Nem mennek most rímek, nem megy most a próza...
"Szívemben vágyait elpusztítja félelem,
Titkolva álmaim, ez csak érzelem...
Mennyi bajt, mennyi vészt átéltem már veled,
Reméltem hogy szeretsz, de nem kértelek...
Ennyi volt, mit álmodom, ennyi bár álmodom.
Lálálá..."
Mindezt "kis szivemben" énekelem már hetek óta. Gyönyörű dallama van, nem is tudjátok!
...
