Elméletben mindig olyan jó vagyok!
Amikor nem jutok írási lehetőséghez, zseniális ötleteim támadnak és remekül tudok takarítani is! Átlátok a káoszon, és csodálatos rendszerkezeteket építek! De a megvalósítás megfelelő pillanatában rám tör a kietlen üresség és a magány mindent eltompító érzése. És nem értem a rendszereket. Nem értem az összefüggéseket. Nem érzem a kezeimet sem. Az újjaim és mozgásom mind ügyetlenné válik. Éhes vagyok, de az evés után is csak kevesebb energiám van. Nem értem a jeleket és a megérzéseket sem. Úgy érzem, vannak megérzéseim, de a megérzéseim jeleit egyáltalán nem tudom értelmezni. A könyvek mindig arra figyelmeztetnek, hogy „vedd észre a jeleket!” Sokáig figyeltem őket, és megpróbáltam hinni bennük. Szerintük éltem. Ja nem csak szerintünk, hanem szerintem is! :) Izgalmas volt nem tudni, hogy úgysem jön be! Újdonság volt a világ.
Az öregség első fázisa az unalom. Aztán meg kell tanulni felejteni. Az öregek egyik legnagyobb erénye, amikor képesek újra rácsodálkozni a világra!
Engem nem segítettek a jelek. Vagy legalábbis bármibe is belekezdtem, akadályoztak minden téren. Bezzeg, amit nem szerettem, az működött. Szerencsére nem túl sokáig. Csak az elhatározás és az akaraterőm segített a széllel szemben. Ameddig még segít. De elfáradok ebben a kietlenségben és az állandó érzelemmentes küzdelemben a létezésem fenntartásáért. Ha nincsenek fellépéseim, meghalok. Furcsa dolog, de már régóta megfigyeltem, hogy a szereplések tartanak életben. Ez az egyik legfontosabb dolog, amivel definiálni tudom magamat, különben az a lény, aki én vagyok megszűnik létezni. Identitás nélkül csak a halál létezik, így nem tudok mást csinálni, mint beteljesíteni a küldetésemet…!
*
BAJ, tulajdonképpen ezzel a gondolattal valósítják meg a tényleges bajt, aztán mint valami önbeteljesítő jóslat, tényleg BAJ lesz. Azt gondolom okosabbnak gondolják magukat attól, ha találnak valami problémát, mivel ezzel előre gondolkoztak, szemben a meggondolatlan naív emberkékkel, akik csak úgy hagyják megtörtènni a dolgokat, és nem terveztnek meg előre mindent. Ez utóbbi csoportba pedig én is beletartom sokszor, mert nem szeretek olyan dolgokon gondolkozni, amit nem tudok pontosan. Igyekszem mindig az adott pillanatra koncentrálni, és a jelenben a legokosabbnak lenni. Persze az afféle "naív" emberkék, aki a jelenben nem tudnak okosan gondolkozni, azokkal tényleg lehet "baj", de talán nekik kellett ez az élettapasztalat.
A világ nem megismerhető. Jó, tudom, előzetesen mindenkit arról tájékoztattak, hogy azért törekedni kell rá, mert ez egy igenis elérhető cél. Persze a wikipédia információi szerint, ez még senkinek sem sikerült . Arról is szoktak beszélni, ha már a világ nem is, akkor legalább önmagunknak megismerhetőek vagyunk. És ezt az állítást, már kicsit többen vallják elérhetőnek. Hát keressük meg őket, és kérdezzük ki alaposan őket a tanulás, az önmegismerés pontos menetéről! De azért azt még mindig nem állítanám, hogy holnap simán kellemetlenül összeütköznék eggyel az utcán. Az önmagukat megismerő egyének ennél lényegesen rejtélyesebbek. Képzeletemben elvont, misztifikált kép alakult bennem róluk. Biztos, hogy nem tartózkodnak városban! Biztos hogy nem idegesen rohangálnak! Biztos nincs szükségük felesleges izgulni valókra. Egy ilyen egyén az elgondolásomban az erdőben él, forrásvizet iszik, mindig nyugodtan szól, és semmiből is fenn tudja tartani magát. Bevallom, nem törekszem erre a létre, de azért tettem már próbát rá. Megállapítottam, hogy pontosan egy fényévnyire vagyok a céltól. Marad tehát a tudatlanság, avagy a tudat, hogy együgyű vagyok és az is maradok ezen a Földön. Szóval: önbizalomhiány. De mi is pontosan a bizalom? Valamiféle hit valamiben, valakiben és hogy annak az illetőnek semmi érdeke átvágnia engem. Na és az önbizalom? Az a hit, hogy önmagamnak semmi érdeke átvágnia engem. Tehát, ha önmagam nem akarja önmagamat átvágni, akkor elképzelhető az is hogy önmagam szeretettel van önmagam iránt. Így lehet önbizalmunk, ellenkező esetben ha nem szeretjük önmagunkat, önbizalomhiányunk. A világban tehát csak hinni lehet, mert nem megismerhető, a hithez meg remélem a szeretet.
Písz Piusz varázsló, az Után nevü kocsmában itta szöllőlevét a pultnál ülve. A Hajnaliháromóra utcában hajnali négy volt. Lovassy Almával beszélgetett, aki komlólét szortyogott, és idegesen huzogatta a balkezét, amiben valami papírtekerecs égett. Piusz békésen hallgatta Alma szortyogását.
Repülni akarok! Elrepűlni messzire! Vágyni, élni, járni, kellni!
Jajj nee! :D
Ez volt az utolsó kép.
.jpg)
Közben a kislány busza elment a kislány orra előtt... Hazasétál, most táncolna is (Hope)! Majd otthon kinéz az ablakon... Igen az ott a homályban kordon! Még reggel állították, de akkor még nem voltak ott emberek... érdekes, csak akkor vannak ott emberek ha kordon is van? Elgondolkoztató... különben nincs ott senki. :D
Az ember életébe előforul, hogy elérkezik az a pillanat, amikor bevásárlásra "kényszerül". A bevásárlás igen bonyolult feladat, ha azt nézzük, hogy szinte mindent meg szeretnénk venni, de pénzünk rá szinte egyátalán nincs. Erről elmélkedve a pultok között eszembe jutott, hogy miért csak akkor fényképezünk le valamit, ha az valami fontos dolognak tűnő valami. Miért nem lehet fényképezni például bevásárlás közben? Pedig milyen praktikus dolog. Az ember vásárlás közben fényképezik, így jól telik az idő, szórakoztató és kellemes!
Jújj, és árulnak barackot! Milyen gyönyörű! Milyen finom! (lenne) Mindjááárt beleharaaapnék! úúú, ÁÁÁ ezer forint kilóóójaaaa??? Na nem, persze, természetes, hogy nem veszek! Dehogy! Semmi esetre sem...
eggyőződésem, hogy csak azért rakják ki ezeket a méregdrága, nagyszemű, déli szőlőket, hogy a szegény és kissé már éhes bevásárlók arra menvén lecsípjenek róla egy szemet. Erre tökéletesen megfelel...!
Az idő elképesztő gyorsasággal telik. Akár csak a gondolatok. A vágyak és az elképzelések tömérdek mennyiségben vesz körül, de a tettek mindig el-el maradoznak. Az idő ami a gondolatra fordítódik elvész, legalábbis úgy tűnik, vagy még sem? Meg tudom őrízni a gondolatokat? Hasznosak a gondolatok? Később kamatoztatni tudom a már előre elképzelt ötleteimet? Nem tudom, de remény hal meg utoljára. (Vagy ahogy a biológusok mondják, a lepényhal meg utoljára.) Igyekszem nem elfeljteni a gondolatokat, igyekszem nem elfelejteni a vágyakat, és igyekszem alkotni. De mikor alkossak? Akkor mikor vizsgákra kellene készűlnöm? Nem akkor nem. Ó még véletlenül sem, eszembe se jusson ilyesmi! De vajon ha nem alkotom meg most később meg fogom tudni csinálni? Vagy az az idő úgyis arra menne el, hogy elmélyedek a gondolataimban, tehááát úúúgysem a vizsgákra készülnék! És így már teljesen mindegy, nem? Hát ja, a vizsgák arra jók, hogy az embernek eszébe jusson, hogy mennyi minden más dolgot csinálhatna vizsgára készülés helyett! Mert persze akkor nem jut eszébe mást csinálni, amikor ideje is lenne rá! Akkor ugye pihenni akar! Akkor ugye, bulizni, utazni, beszélgetni, pasizni, vásárolni és mi egy mást akarna... és persze meg is teszi! Mert hát miért ne tenné? Az életben szórakozni is kell nem, de? Ó persze. Na meg aztán kapkodni...
