„Fogd meg ott, ahol érzed!"

Szende Tünde nem tudja hol van az a pont. Nem tudja, mert csak tudni akarja, nem tudja, mert csak az egész világot érzi, mert érzi mindenben, és mégsem érzi semmiben sem. „Üres a világ! Üreg a boldogság... üres, mert nem találom, hiába keresem, hiába rohanok utána, és hiába akarom szeretni őt! Az egész világot neki adnám... ha ő is nekem adná az övét. " Valami mindig hiányzik, valami mi még mindig nem egész... és mire egész lenne, elmossa az idő... A rész igazságok nem igazságok. A szex nem elég érzelem nélkül, az csak a felszín, ha a felszínt kívánod, a burkot, a mellét, a fenekét, a lábait... üres vagy... kívánd legalább a haját, de legjobb, ha csak a szemét kívánod. Az az egy amivel sosem lehet hazudni, pedig Szende Tünde azt próbálja a legjobban rejtegetni... „Mindent megmutatok, csak a szemeimet nem!"
Fanni szerette Szende Tünde szemeit. Egész teste beleremegett, mikor a tündér lány leült mellé a fotelbe. „Hogy kerültem ide?" kérdezte magától Tünde, és nem sírt, mikor a könnyes szemű lány szemében nézett. Nem tudott sírni, befelé hulltak a könnyei. „Én nem éreztem még ilyet, én még egyszer sem kívántam meg lányokat." És ahogy Fanni csókot nyomott az ajkára, már azt is tudta, hogy miért nem. Furcsa érzése támadt, még sohasem tapasztalta ezt a problémát ennyire közelről, még csak az a közhelyként beletáplált buziságról kialakított elképzelése volt ebben a témában, miszerint egy buzi nő férfias, liberális, és kényelmesebbnek találja a szexet egy olyan személlyel, aki jobban átérzi a testének rezdüléseit. A legszomorúbbnak mégis azt tartotta, hogy az ilyen embereknek nem lehet gyermekük, pedig az élet egyetlen értéke a teremtés. Mind-e nélkül nincs jogunk az életre, a boldogságra, és a legnagyobb teremtés a gyermek, mert valódi lélek születik a földre, valódi erő tör elő az orgazmus örök mulandóságából.
Szende Tünde nővel csókolózott. Egy kiszolgáltatott, érzéki nővel, aki sokkal jobban nő volt, mint ő maga. Tünde védelmezni szerette volna ezt a lányt, óvni és a karjaiba venni, és szeretni, szeretni, szeretni... de nem érezte a csókját... hiányzott belőle az erő... hiányzott belőle a férfi.
Fanni arra vágyik, hogy végre egy férfi előtt teljesen megnyílhasson, és hogy meg tudjon szabadulni a bűntudatától, de még sosem tudott ellazulni egy férfi társaságában. Elélvezni sem tudott még a szextől... barátjával is csak olyan elélvezgetések vannak, érez ugyan bizsergést, és tetszett is neki a srác... de képtelen önmaga lenni...

– Együtt élnél egy lánnyal? – kérdezte tőle Tünde.
– Igen. – válaszolta Fanni.
– És szeretnél gyereket?
– Mindennél jobban...

November van, és mégis szeretlek,
Amint didergőn elmélázva reszket
A kis juharlevél,
Mit fúj tovább a szél,
És boldog, mint kit eltemettek.

Szeretlek November,
Te szeledben gazember,
De viharban állva
Sem gondolok a nyárra! 

Ősszín szemem hajammal takartam,
Kaparós már torkomban a dallam,
Utam kis cipőmben,
Szétfagyott erőmben,
Még jó, hogy vélt tűzön ballagok!

Szeretlek November,
Te szeledben gazember,
De viharban állva
Sem gondolok a nyárra!

Hídra jártam nézni, ahogy esnek,
Vízlelkű öngyilkos esőcseppek,
Könnyebb nekik árban,
És békém találtam
Célomhoz, mert dúsan reszketek.

Szeretlek November,
Te szeledben gazember,
De viharban állva
Sem gondolok a nyárra!

Buszmegállóban tanultunk sírni,
Ott álltunk akkor… félek leírni.
Könny fakadt szemedből,
A hideg szelektől,
Elhaló érzelmet facsarva.

Szeretlek November,
Te szememben nem ember,
S hóviharban állva
Is gondolok a nyárra!
 

Köveket raktak egymásra köröttem,
A város köré, mi embereket gyűjt,
Mélyében szavak mardosnak, miközben
Rabságom égve, csak kapukat került.

Hiába volt az megértve és nyitva
Szabadba, mégis korláttal övezte
Lépcső a mélybe kínálkozik itt ma,
Égő kételyként a sírba születve.

Nem nekem épült, építetve majd másnak
Kell ez majd lenge boldogságot hozva,
Enyém csak sebző láthatatlan rácsnak
Álcázva fénylik, az Istent zokogva.

Ennyi a titkom, és sziklás a métely,
Mit most desszertként nyelek le a mennyben,
Szunnyadva kövön, és vízzel egy tégely
Éltet erőtlen, ha szomjazom szennyben.

(A képet J. A. barátnőmtől kaptam! :) Küldhettek még képeket!)

Hosszú szótömeg fogalmazódott meg bennem...

De nem írom le, hisz csak szánalmas átdepressziózott szocreál önömlengésnek tűnne. És ez az a dolog, mi senkit sem érdekel.

Depressziós? Á, dehogy! Ha az lennék nem lennék olyan naiv, mint amilyen én voltam. Akkor nem hagynám magam becsapni, és nem lennék abban a tudatban, hogy vannak barátaim, akiket az is érdekli, hogy mi van velem, és nem csak az érdekli őket, hogy én hogyan szórakoztatom a társaságukat...

Persze... mikor épp táncolni kell, énekelni kell, vagy épp nem tudom letüdőzni a cigit, és élvezik, hogy rosszul vagyok tőle, akkor épp én vagyok a legszórakoztatóbb a világon! Akkor épp rajtam lehet a legnagyobbat röhögni, ezért kellek nekik... Nem azért mert esetleg szeretnének is...

Naiv vagyok tényleg, hogy azt hiszem hogy ez a dolog még létezik. Mert én szeretni próbáltam őket, mert azt gondoltam, hogy amit én megtennék a barátaim érdekében, azt ők is szívből megtennének az én érdekemben.

Mert azt hittem ők a barátaim... 

"Olyan kedves, aranyosan, kislányosan, amilyen mindig szoktál lenni!

Olyan Júliásan!"

"A mindennapi hasbaszúrásunkat add meg nekünk ma!"

*

„Annak is jó, aki látja a napot és annak is, aki nem!”

Minden történik valamiért. Az élet ama két dolog közötti őrlődés, hogy vajon rábízzuk magunkat a véletlenre, vagy minél többet akarjunk tenni a dolgokért. Legalábbis úgy tűnik, mintha ez kérdés lenne. Valójába mindig kell tenni valamit ahhoz, hogy a dolgok csak úgy valamiért történjenek! És véletlenek nincsenek!

Tehát szenvedély kell! Kockázat nélkül semmi sincs. Fájdalom és szenvedés sincs, de boldogság is csak abból van. Sötétség sincs és napfény sem! Szeretem a természetet! A sötétséget is meg a napot… szivárványosan ragyog.

***

La Valse D'Amélie

Ezt játssza a kis doboz. Kis szomorú dobozka. Párizsból jött, és egy reménytelen szerelmes hozta reménytelen szerelmének. Egy tökéletlen férfi egy "tökéletes" nőnek. A "tökéletes" nő hiába szerette a férfit, közéjük ált a puszta külsőség. A fiú kicsi volt és nem szép, a lány gyönyörű és magas. Különben minden tökéletes lett volna...

Ahogy tekergettem körbe-körbe ezt a kis dobozt sok minden szembe jutott, az újra meg újra visszatérő dallam alatt. Vajon miért ilyen szomorú nekem? Hisz a filmnek jó a vége. Amélie megtalálja szerelmét, és a fiúnak egy akadályokkal teli utat kell bejárni, hogy rátaláljon a lányra, aki szereti. A szomorúság bennem volt. Szeretnék én is olyan lenni mint ő. Az életet kis titkokként fogni fel. Mese világban élni, ahogy Amélie teszi. Mivel a mesevilág a valóság, a boldogság maga a mesevilág.

Emlékek jutottak eszembe. Emlékek, amik szépek voltak és már soha nem jöhetnek vissza. Olyan már sose lesz, amilyen akkor. Ahogy én szerettem, az csak illúzió volt, és felébredni egy álomból fájdalmas dolog. Persze vannak még csodák, nem adtam fel semmit, soha nem adnám fel, hogy, a mesevilágot újból visszavárjam, és biztos eljön az az idő, mikor újból álmodhatok. Remélem akkor már örökre... Legalábbis én mindent meg szeretnék tenni azért, hogy boldog álmom/álmunk legyen. Mert "én legjobban álmodni szeretek"! És akivel álmodok, és aki velem tud álmodni, azért mindent meg teszek, ha jó...

Tovább forgattam a kis dobozt...

Eszembe jutott egy pár évvel ezelőtti emlék. Álltam a metrón, és nagyon- nagyon szomorú voltam. Mellettem állt egy kis lány és rám nézet, de ez sem tudott megvigasztalni, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen rossz, hogy egyszer talán ő is olyan szomorú lesz mint én, és milyen jó volt nekem mikor még olyan tudatlan kislány voltam.. Hogy miért voltam szomorú magam sem tudom, csak úgy vágytam egy kis megértésre. Talán a legnagyobb bajom az volt, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mit akarok, és mit tudok. Olyan dologba kezdtem ami nem az én világom, és olyan világba kerültem, amit nem is ismertem. Szerelmes akartam lenni, de azis csak rosszúl sült el, azis csak reménytelen volt a számomra. Ismertem egy fiút, aki már akkoris velem volt, mikor baj volt, és hozzá mentem segítségért. Nem voltam belé szerelmes még akkor, de mai napig szinte az egyetlen férfi az éltemben aki megértett. Ezt már akkor is éreztem... Ültünk a Duna-parton és beszélegettünk... az életről. Akkor még nem tudott megvigasztalni, de pár nap mulva már tudtam hogy igaza van... Később azt mondta arról az estéről, hogy nagyon féltett engem, mert olyan kis naív voltam. Aztán pár hét múlva már volt barátom is... Teljesen feleslegesen. Én nem voltam szerelmes egy cseppet sem, hamar véget is ért a dolog, és jött a következő, az se volt az igazi, ki is léptem belőle 3 hét után, csak arra volt jó, hogy belém szeressenek, de én visszavágytam arra fiúra...

Hát igen, ez már régen volt, ennyi minden rejlik egy kis zenedobozban... Zenék és szagok, olyan dolgok, mik nagyon mély érzelmeket tudnak a felszínre hozni, néha még azt sem tudom honnan...

Most hogy így egyedül maradtam, olyan nehéz, fájdalmas és szomorú minden. Egyedül maradtam, úgy érzem egyedül hagyott mindenki, az egész világ. De csak azért vagyok szomorú, mert érzek, mert tudok szeretni, és tudom, aki tud sírni, az tud örülni. És tud boldog lenni...

Gyengédség nélkül nincs szeretet, szeretet nélkül meg az élet az pokol.

Úgy érzem magam, mint egy kismacska, aki kétségbeesetten miákol az útszélén. Várja, hogy megszánja valaki, és haza vigye, gyengéden megsimogassák, és jollakottan meleg párnácskára hajthassa a fejét és jó legyen neki újra. Vagy mint a síró kisgyermek. Őt is megszánják az emberek, és odamennek hozzá, megsimogatják a fejét gyengéden, megkérdezik mi a baj, és a kisgyermek már nem is sí, hanem boldog, hogy még sincs egyedül, van a világon olyan, aki szereti, még akkor is, ha sír. Mert,...

Gyengédség nélkül nincs szeretet, szeretet nélkül meg az élet az pokol.

De engem ki fog megszánni? Megszánnak engem is. Hol vannak a barátok, kik segíthetnek nekem? Ott vannak ők is a szemem előtt. Csak hívni kell őket. Még szerencse, hogy vannak barátok az életben, akik szeretetére mindig számíthatok. "Tényleg mi van veled, olyan rég beszéltünk!" És tudom, nem felejtett el, csak ő is annyi mindent csinál, neki is annyi dolga, problémája és fájdalma van legalább, mint nekem. Tudom ő is szeret elbújni, ha baj van, mint én. Elbújni és sírni ott ahol nem látja senki. Sírni azért jó, mert rájövünk hogy szükségünk van a másik segítségére, szükségünk van a másik szeretetére és megértésére, mert...

Gyengédség nélkül nincs szeretet, szeretet nélkül meg az élet az pokol.

Szeretni jó dolog. Aki tud szeretni, az tudja, hogy ez minden boldogság forrása. Aki szeret annak szeme van a jóra. És akinek szeme van a jóra, az sokminden rosszat is meglát... És ha meglátja a rosszat szomorú lesz, mert tudja minden rossznak meg egyetlen forrása a nem szeretet. És aki szeret, annak a legnagyobb fájdalma szeretetlenség, tudja, aki nem tud szeretni, annak a világon a legrosszabb, annál szerencsétlenebb ember nincs, mint aki nem tud szeretni. Egy koldusnak is százszorta jobb, ha van szeretete, mint egy olyan embernek akinek háza, munkája és családja van, de szeretete nincs, mert...

Gyengédség nélkül nincs szeretet, szeretet nélkül meg az élet az pokol.

Akinek teljes a szeretete, annak igaza van. Akármilyen elvei is vannak, a szeretete mindig jó irányba fogja vezetni. Lehet, hogy elvei hibásak és nem mindig bűntelen, de hisz ki az aki az? De ha az ösztönei és érzelmei jók, boldog tud lenni... Akár ateista, akár nimfomániás, mert...

Gyengédség nélkül nincs szeretet, szeretet nélkül meg az élet az pokol.

Én erős vagyok. Lelkileg mindenképp mivel tudok szeretni, és felválalom azt, hogy másoknak ezt átadjam. Érzelmileg pláne, de szerintem ezt szinte ugyanaz. Fizikailag is, ha épp úgy adódik, sosem panaszkodnék, hogy hány kilómétert kell megtennem akkor, mikor tudom hogy nem számíthatok épp senki segítségére. De ha tudom, hogy segítenek rajtam, mert szeretnek, akkor miért utasítanám el a szeretetet??? Miért nem hagynám, hogy a másik jót tegyen velem? Hogy legyen neki is jócselekedete felém? Hogy lehessen velem gyengéd mikor szeret? Hát hogy nem lehet ismerni a gyengédséget??? Hát a gyengédség pont ez, hogy nem utasítun el egyetlen egy alkalmat se, hogy szeretetet adjuk és kapjunk! Mert,

Gyengédség nélkül nincs szeretet, szeretet nélkül meg az élet az pokol!

Kulcsszavak

Így volt, így lesz. Már nem születek újra... bocs.:)

Egyszerű vers

Ha én újra születnék,

Csak is álnok lehetnék,

De újra nem születek,

Egyszerűen szeretek.

Erőm van, mi úgy fakad,

Kitöröm az ágakat,

Eltörlöm a Föld szelét,

Költök újat, jobb zenét.

Elkóválygok végtelen,

Megmérgez az élelem,

Megszakadva kérdezem,

Mért ilyen az életem?

Derűs nap csodás vagyok,

Mind éjjel elkárhozok,

Tán az ég tesz ily csodát?

Húsba vág, majd húsba vág!

Ha meglátod félelem,

Ha megérted értelem,

Ha elhiszed szerelem,

Tüzel át a testemen.

Erő, ami lángba kap,

Meglátjuk az árnyakat,

Megkapjuk a szárnyakat,

Elhiszzük a vágyakat.

De ha lesújt éktelen,

Fájdalom, oly védtelen,

Könnyem is hull hirtelen,

Lelkem sosem értelem...

Mindig is szerettem ezt a képet...

Akkor is, most is...

Mit jelentett akkor? Jól éreztem magam. Jól éreztem magam? Biztos? Szerintem egyátalán nem. Vagy mégis igen? A tüntetéseket szereti az ember... mert kiváncsi. Főleg az emberekre kiváncsi. A másikra. És arra, hogy mit reagálnak a másikra. Káosz!

És most? Most jó. Jó visszatekinteni. Tudni, hogy jó, és tudni, hogy most még jobb. Már nincsenek tüntetések, nem azért jobb most, nem is azért mert történt is bármi. Nem történt. Nem történt semmi nagy dolog. Tulajdonképpen semmi. De emberek most is vannak. Ugyanazok, és még mindig ugyanolyanok is. Ez nem mindig jó, de az érzés, hogy ezt már jobban tudom szabaddá tesz... Az érzés, tudni, hogy bármi lehet jó. A legszerencsétlenebbet legjobb szeretni. Lehet hogy ez önzés? Ki tudja.

"Ha veled vagyok, akkor már én sem vagyok annyira szerencsétlen!" - mondta ő.

Szerencsétlenek vagyunk? Lehet. Bizonyára. Minden bizonnyal! SŐT! Egyre inkább...Elkurtuk! Pontosabban: "Elkúrtad Böszme!" Hát el! Ennyire!:)

Illúzió. Érzelem. Valóság. Hullám. Tarott...?!

Ez a terv nem létezik. Csak illúzió.

Miért van az,

hogy az ember mindig arról ír, mindig csak arról tud írni, amit a szíve mélyén, legbelűl érez, és képtelen elmenni ezek mellett a dolgok mellett úgy, hogy ne írjon róluk. Valahogy mindig belekerűl, akárhogy is csűri-csavarja a dolgokat vagy a szavakat az ember, és a végére mindig kikandikál valahogy az igazság.

Az érzés

amit én érzek. Önmagam. Nem tudom beburkólni a felszín alá. Nem tudom, hogy minden ember ilyen-e, de én igencsak. Kicsúszik. És akkor már ott van. Valójában képtelenek vagyunk nem önmagunk lenni. De néha ez az érzés már olyan nyomasztó tud lenni, és akkor olyan mindha ragadozó létünkre nyúlnak akarnánk látszani. De ez nem megy... mégis csak utálom a répát! Nem tudunk nyulak lenni így! Ez van. Ilyennek születtem én is. Talán más is... Slussz! DE nem is baj. Viszont sosem szabad azt elfelejteni, hogy ragadozó létemre dorombólni még mindig szeretek!

Mindig?

Folyamatosan. De ha nincs kinek? A szomorú és magányos cica, néha magának dorombol, hogy elvonja a figyemét magáról, meg magáról a tényről, hogy egyedül van. Mert a dorombolás nem önmagáért való dolog, hanem azért a másikért van, akinek biztosítom a bizalmamat. (De ki a fenét érdekel ez, hiszen úgyse olvassa senki:() És a magányos cicák szomorúak, bár ezt sosem vallják be talán még maguknak se? De másoknak biztos nem. Azt nem vallják be, hogy magányosak... Mert büszkék! De szeretnek... Titokban nagyon...

Mikor kicsinálnak tönkretesznek és kiszívják az összes energiámat, akkor néha egészen zöld. Amikor belém szúrnak, megörjítenek és darabokra szednek akkor is. Mikor kicsavarnak mint egy citromot. Engem nem lehet így kicsavarni, nem lehet így szétszedni. Nem lehet minden fájdalmat rám testálni. Nem lehet, mert én érzek, én meg tudok őrűlni, én bele tudok halni, én ismerem az érzést. Én tudom mi az hogy szeretni és gyűlölni, majd újra szeretni. Tudom hogy mi az, ha mások hibáit rám akarják húzni, és azt is tudom, hogy mi az, hogy igazság, és mi az hogy fájdalom. Én érzek én szeretek érezni, de egyedül vagyok, nagyon egyedül! Egyedül minden jobban fáj...

De úgy látszik Botticelli is zöld szeműnek álmodott meg...:)

Valami nagyon, nagyon mély... elsüllyedek...

Az előző írásom kicsit furcsa volt így visszanézve. Valójában nem tudom kinek-minek írtam, csak úgy valahogy, kiakaródzott belőlem jönni. Lényeg az, hogy amit itt leírok, az csak részbe a valóság, sokszor nem más, mint egy költöi illuzió. Vagy akár illúzió keltés, költői kérdés, ilyesmi. Mint az is, mikor "egyes" városokról írok valamit. Mondjuk ki, Székesfehérvár, Székesfehérvár! De valójában az nem is olyan nagy baj, hogy leírtam, még ha félre is értik is. Meg van az okom, hogy miért írtam róla, bár akkor mindez nem volt tudatos. Olyan ez mint egy vers, egy költői ábránd, és a költőknek meg van az a képességük hogy előre megérezzenek bizonyos dolgokat.Boldog lehetek, hogy én is költő. Nem a versek miatt, hanem mert képes vagyok megérezni olyan dolgokat, amikre mások nem képesek.

"Székesfehérvár szellem város"

Nem tudom, hogy miért, de valahogy nagyon éreztem, hogy nem létezik, hogy csak "szellem". És meg volt az okom gyűlölni ezt a város. Éreztem, hogy halott. Halottak lakják. Sivár, lélektelen és halott. Nem, egyátalán nem biztos, hogy ilyen, de amit én tudok belőle, azt a kicsiny darabot, az halott. Rég meg halt. Lakói csak szellemek. "Szellemes szellemek!"

A halottak nem sírnak!

Csak az élők tudnak sírni. Az élő emberek. Ahogy megszületünk sírunk, és boldogok vagyunk, hogy sírhatunk! Ha meg meghalunk, akkor helyettünk sírnak. Nem, nem értünk sírnak, hanem azért mert szerettek minek. Akiért sírnak, akiért öszinén írnak, az biztos hogy boldog lehet, mert azt az embert szereték! És biztos ő is viszont szeretet. Tudott szeretni! Aki már életében meghal érzéketlen lesz, akár egy halott. Az öngyílkosok sírnak mielőtt megölik magukat. És van olyan öngyílkos, aki élteben marad miután már lelkében megölte magát. Lehet, hogy mégsem lett gyílkos, valójában mégis gyílkos marad. A szíve mélyén. És a bűn addig bűn marad, amígy nem mondjuk ki. Amíg nem vallottuk be még magunk számára sem. A fájdalom ott marad. És ez tényleg nem vezett sehova... csak az ördöghöz. Én érzem, nekem fáj, mert én ellene dolgozom és harcolok, és akár látszólag durva dolgokra is képes vagyok, képes szeretnék lenni.

Gyílkolni vér nélkül is lehet...

Nagymamám sem vallotta be soha, még magának se, hogy gyílkos. Nem is éreztem vele soha sem jól magam. Hiba "áldott jó asszony". Hiába szeret szinte mániákusan, mit se hat. Gyermekként sem éreztem olyan jól magam nála, valahogy mindig éreztem azt a bizonyos hamisságot, aztán rá kellett jönnöm, hogy meg kellett tudnom, miért éreztem így. Bár csak egyszer meg mondhatnám neki. Ki mondhatnám, de nem merem, és nem tehetetem. Meg az is eszembe jutott, hogy Székesfehérvárra érkezve nem tudtam válaszolni egy "kedves" asszony egyszerű kérdésere. Talán ez is egy megérzés volt, mivel számomra szinte teljesen érthetetlen módon nem bírtam semmit se mondani. Egyszerüen csak néztem.. Nem tudtam azt mondani, hogy itt és itt tanulok, vagy hogy ez bonyolult, vagy akármit kedvesen, csak annyit feleltem az "És te mit csinálsz kédésre?" hogy nem tudom! Nálam a nem tudom annyit jelent rossz! A bűn felszínessé tesz, és igenis amit az a "kedves asszony" tett az bűn. Még akkor is, ha nem is mondjuk ki, még akkor is ha látszólag kiszolgáltatott volt, még akkor is, ha nem ő döntött bizonyos dolgokban, még akkor is gyílkos volt. Egy anya nem csak abortusszal és gyílkossággal ölheti meg a gyermekét, hanem felszínességgel és vaksággal és lélektelenséggel is. Egy anya csak akkor anya, ha az életét tudja adni a gyermekéért, ha meg tud halni érte. Minden lemondás egy-egy meghalás a másikért, ha szeretetből van, egy anya ha ezt nem teszi, ha fontosabb a saját kényelmes a gyermeke boldogságánál, akkor nem anya, és egy percre sem volt az mindenbizonnyal... Nem szeretek az ilyen "nem anyákkal" találkozni és nem is fogok akarni soha.