Csorba Csillag

Égnek a házak – vakít a távtat,

Túl nagy a város – nem leszek álmos.

Lazulva élek – lehelj ledérnek,

Dübörgő zajbaj – súgás parancs van.

Hatásom álom – nem kontrollálom

Önmagam inkább – leszek az indád.

Megcsap a bárhol érzése távol,

Idegen lettem – benned születtem.

Égnek a házak – vakít a távlat,

Horizont fülledt, fénylő homály van.

Szokatlan szavak forognak reggel,

Látom mit gondolsz – szótár már nem kell!

Így is meg úgy is sokat tudunk mi,

Megfoglak, kellesz, jól bevadulni!

Ne félj, ha bántok, élvezd és szenvedj,

Sötétebb égen csillagok mennek.

És a Balcsi.

Ahhoz, hogy megértsétek, hogy most milyen a hangulatom ezt a zenét ajánlom mindenkinek, és már most úgy érzem, hogy rendkívül, és főleg indokolatlanul őszinte vagyok! Halál, halál, halál! November utolsó napja van, és egész nap az éjszaka látott álmom szörnyű brutalitása foglalkoztat. Megint egy olyan álom, amit meg kéne írnom, de van bennem egyfajta félelem, hogy amit leírnék, nem csak egy beteg lelkű lány élete lenne, hanem egyben az enyém is, egy bizonyos értelemben... meg talál lustaság is van bennem, de főleg inkább attól tartok, hogy csak még jobban felizgat a téma… Vannak dolgok, amik valahogy beleragadnak az ember életébe, és bár mindenki elől titkolja, a mániája megmarad, és a legrosszabb, hogy ezekről dolgokról sajátmagunk sem veszünk tudomást. Kifelé talán még undorodunk attól, amit elvakult perceinkben lazán véghezviszünk. Vajon bűn az, ami eredendően személyiségünk része, és olyas fajta mánia, amit már akkor is műveltünk, mikor még nem is tudtuk annak értelmét épp ésszel felfogni? És akik betegebbek valamiben, azok gyengébb személyiségek is? Vagy épp attól lesznek erősek, hogy megtanulják kordában tartani már gyermekkoruk óta a szenvedélyüket???

...

Azt hiszem jó ha néhanapján magunkba nézünk, és kirázzuk magunkból a feszültséget! (Mint ahogy ez a zene is teszi!)
 

...avagy az őrűltségnek nincsenek határai...

Egy rokonlelket találtam.

És ne felejtettem el! PÉNTEK TIZENHARMADIKA VAN! (ráadásúl novemberben:)) ÉÉÉLJEEEENEEEK A BOSZORKÁÁÁÁNYOK!!!!!!!!!!!!

Egy maszületett világraszóló magyar!

Ma született, pontosabban 128 évvel ezelőtt. Igen, igen abban a házan lakom, ahol valaha Bartók Béla is. Nem sokáig, de mindez éppen elég volt ahhoz, hogy megemlékezzünk róla... egy hárfával az udvaron... :)

És persze meg is szólalt az a hárfa... Kicsit fáztunk, mégis nagyon-nagyon szép volt, olyan jó volt...! Olyan jó megállni néha, és csak szépet hallgatni, nem rohanni sehova, nem gondolkozni, hogy miért és minek, egyszerűen csak gyönyörködni. Igen, szükségünk van a szépre! A szépre, minek látszólag semmi értéke nincs. Aminek látszólag nincs gyakorlati haszna, de mi emberek tudjuk értékelni a szépet! És nem csak értékelni tudjuk, de szükségünk is van rá...!

Bizony! :) Nagyon-nagyon! ***

Azt hiszem ez is csak a véletlen műve...

Komponálok, kompon állok. Trallallalalalallla... Na mindegy ebből se lesz semmi...

Egyedül lenni nem olyan jó dolog. Ilyenkor hajlamos vagyok elkeseredni és begubózni a sarokba, a kályha mellé, és mogyorót, meg almát majszolva, (nem álmát majszolva, az majd később jön), tűnődni. Ja meg az elmaradhatatlan tea is most "szortyog" a teafőzőben... A macskám meg szokás szerint meg van őrűlve, és fel-alá mászkálva "kiabál" hol az ajtó előtt, hol meg a szoba közepéről, csak sosem tudom mi baja, a játékot 2 perc alatt megunja a kaját meg csak kéri, de nem eszi meg. Biztos ő is magányos...

Ilyen magányomban az egyetlen ami mindig fel tud vidítani egy állítólag "halál depressziós" zene. Mondjuk én csak örülni tudok ennek, hogy mások így vélekednek róla, legalább meg tudom őket botránkoztatni...hehe!!! Na tessék itt van nektek is! Biztos valami finn hazafiak készítették ez a klippet, mondjuk helyükbe én is büszke lennék...(hihi, Hajrá Finnország! Hajrá finnek!) De a zene a lényeg, és persze nem csak ez az egy szám! Ennek a zenekarnak szinte az összes számát bármikor meghallgatnám. Sőőt, nekem a meghallgatással az a bajom, hogy ha valami tetszik akkor azt nem csak hallgatom, hanem sipitzós hangon énekelem és vadúl táncolok rááá! :P :D Csak képzeljéétek el! Persze egyátalán nem mindig, de most ezt olyan jól esett leírni. (Najó volt ilyen! ...Aki ismer az el is tudja képzelni!)

És igen, nagyon, nagyon várom azokat az estékek, amikor újra végig "randalírozhatom" budapest néhány utcáját énekelve és ugrálva többed magammal, természetesen drága barátnőimmel együtt...! Kit érdekel, hogy esik az eső, hogy fúj a szél, vagy esetleg minuszok röpködnek, csak legyen vééége a vizsgaidőszaaknak, meeert meg őőrűűlök! Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nekem csak most fognak vezdődni a vizsgáim, és másfél hét alatt lesz hat tárgyból... biztos túlélem, de még a nővérem is egyedül hagyott. Elrepült. Zoró nyugovóra tért. Anyám vidékre költözött.

...Kázmér meg hűtlenkedik...!:D

Once Upon A September, November and May... :)

Azért talán más is megért... :)

La Valse D'Amélie

Ezt játssza a kis doboz. Kis szomorú dobozka. Párizsból jött, és egy reménytelen szerelmes hozta reménytelen szerelmének. Egy tökéletlen férfi egy "tökéletes" nőnek. A "tökéletes" nő hiába szerette a férfit, közéjük ált a puszta külsőség. A fiú kicsi volt és nem szép, a lány gyönyörű és magas. Különben minden tökéletes lett volna...

Ahogy tekergettem körbe-körbe ezt a kis dobozt sok minden szembe jutott, az újra meg újra visszatérő dallam alatt. Vajon miért ilyen szomorú nekem? Hisz a filmnek jó a vége. Amélie megtalálja szerelmét, és a fiúnak egy akadályokkal teli utat kell bejárni, hogy rátaláljon a lányra, aki szereti. A szomorúság bennem volt. Szeretnék én is olyan lenni mint ő. Az életet kis titkokként fogni fel. Mese világban élni, ahogy Amélie teszi. Mivel a mesevilág a valóság, a boldogság maga a mesevilág.

Emlékek jutottak eszembe. Emlékek, amik szépek voltak és már soha nem jöhetnek vissza. Olyan már sose lesz, amilyen akkor. Ahogy én szerettem, az csak illúzió volt, és felébredni egy álomból fájdalmas dolog. Persze vannak még csodák, nem adtam fel semmit, soha nem adnám fel, hogy, a mesevilágot újból visszavárjam, és biztos eljön az az idő, mikor újból álmodhatok. Remélem akkor már örökre... Legalábbis én mindent meg szeretnék tenni azért, hogy boldog álmom/álmunk legyen. Mert "én legjobban álmodni szeretek"! És akivel álmodok, és aki velem tud álmodni, azért mindent meg teszek, ha jó...

Tovább forgattam a kis dobozt...

Eszembe jutott egy pár évvel ezelőtti emlék. Álltam a metrón, és nagyon- nagyon szomorú voltam. Mellettem állt egy kis lány és rám nézet, de ez sem tudott megvigasztalni, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen rossz, hogy egyszer talán ő is olyan szomorú lesz mint én, és milyen jó volt nekem mikor még olyan tudatlan kislány voltam.. Hogy miért voltam szomorú magam sem tudom, csak úgy vágytam egy kis megértésre. Talán a legnagyobb bajom az volt, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mit akarok, és mit tudok. Olyan dologba kezdtem ami nem az én világom, és olyan világba kerültem, amit nem is ismertem. Szerelmes akartam lenni, de azis csak rosszúl sült el, azis csak reménytelen volt a számomra. Ismertem egy fiút, aki már akkoris velem volt, mikor baj volt, és hozzá mentem segítségért. Nem voltam belé szerelmes még akkor, de mai napig szinte az egyetlen férfi az éltemben aki megértett. Ezt már akkor is éreztem... Ültünk a Duna-parton és beszélegettünk... az életről. Akkor még nem tudott megvigasztalni, de pár nap mulva már tudtam hogy igaza van... Később azt mondta arról az estéről, hogy nagyon féltett engem, mert olyan kis naív voltam. Aztán pár hét múlva már volt barátom is... Teljesen feleslegesen. Én nem voltam szerelmes egy cseppet sem, hamar véget is ért a dolog, és jött a következő, az se volt az igazi, ki is léptem belőle 3 hét után, csak arra volt jó, hogy belém szeressenek, de én visszavágytam arra fiúra...

Hát igen, ez már régen volt, ennyi minden rejlik egy kis zenedobozban... Zenék és szagok, olyan dolgok, mik nagyon mély érzelmeket tudnak a felszínre hozni, néha még azt sem tudom honnan...

Hát így van ez, ha az ember folyton szerepelni akar. Szörnyű. A folytonos önkifejezlsi vágyamból kifolyólag, elválaltam egy kéééét óórááás műsoros estet sajátműveimből november közepére, csak hogy annyi zenét még életemben nem írtam!:P De ciki. Na jó. ilyen 25-szörös ismétlésekkel, meg egy fuvolazenekar beszervezésével talán összejön másfél óra, de akkor is megőrülök. Valahogy úúútááálok kottát írni. ÁÁÁ! De ha mégis összejön, akkor iszont bekerülök a Pesti Estbe, meg az Exitbe, igaz a kutya nem fogja tudni, hogy ki vagyok, de mindegy. Végülis valahol el kell kezdeni, csak miért vagyok ennyire fáradt, és miért pont most kezdődött a "Piros Rózsás" hetem!

Kellett nekem még ez is? Nem elég, hogy egy félreértés miatt kitalálták rólam, hogy biztos kis sztárt akar belőlem csinálni az Anyukám, és most mindenkinek be kell bizonyítanom, hogy mire vagyok képes, mert érzem, hogy most mindenki engem fog figyelni. Meg hogy megigértem a kórusomnak, hogy helyt fogok állni a szopránban. Meg meg fogok tanulni pár nap alatt két-három verset, és három-négy (öt, hat, hét, nyolc) dalt?

Ja meg remélhetőleg újra dolgozhatok a Szecs művekben, Remélhetőleg! Ez utóbbit nagyon várnám, legalább akkor nem kéne megalázkodnom 500ftos órabéres diákmunkákkal, ráadásul, ezt szeretem! Ehhez értek. Na jó, most azért nem zengek dicshimnuszokat, mert már megint az az érzésem, hogy ez se fog összejönni, csak optimista vagyok, arról nem is beszélve, hogy tartoznak nekem pénzzel... Na ez a politika. De a másik, hogy ez se mindig jó, de mégis jobb, mert legalább van valami eszmei értéke is ennek a szenvedésnek, nem csak olyan pénzért való robotolás. Én arra képtelen vagyok!!! ÁÁÁ! És ez is idő!!!! ÁÁÁ!

Arról nem is beszélje, hogy most mindennap rendszeresen kell mindenféléket gyakorolnom, ami órákat fog elvenni egy-egy napomból, ja meg még írjak naplót, blogot, utazzak Székesfehérvárra, Salföldre, Komáromba, ja meg a Nagymamámhoz. Az bizony nagy utazás...nem azért, mert Óbuda messze van!:P Meg találkozzak a barátnőimmel, és szorakozzak. Komolyan már most várom azokat a napokat, amiket nyugodtam végig aludhatok, pedig még el sem kezdődött mindez...

***