Húst eszem, hogy lehúzzon a Földre,

Tündér fátylas szárnyam vett ma körbe.

Mégis ledobtam a tüllt a sárba,

Megront itt a vonzóságom átka.

 

Nagy álmaim húztak be a csőbe,

Vetítettek éjszakánként, görbe

Tükröt adva jövő igazságról,

Éj ügynökük drágán kizsákmányol.

 

Bajban minden jó szándék üres volt,

Vérző erem hazudta, hogy meggy bor.

Megtanultam szeretni az ízét,

Megint kellett fizetni a kínért.

 

Repülnék, csak fölfele már nem megy,

Mennyországba nem váltható repjegy,

Tiltólistán vagyok már mióta,

Magamtól kell mennem a pokolba.

Égnek a házak – vakít a távtat,

Túl nagy a város – nem leszek álmos.

Lazulva élek – lehelj ledérnek,

Dübörgő zajbaj – súgás parancs van.

Hatásom álom – nem kontrollálom

Önmagam inkább – leszek az indád.

Megcsap a bárhol érzése távol,

Idegen lettem – benned születtem.

Égnek a házak – vakít a távlat,

Horizont fülledt, fénylő homály van.

Szokatlan szavak forognak reggel,

Látom mit gondolsz – szótár már nem kell!

Így is meg úgy is sokat tudunk mi,

Megfoglak, kellesz, jól bevadulni!

Ne félj, ha bántok, élvezd és szenvedj,

Sötétebb égen csillagok mennek.

A világból azt veszed észre, amit észre akarsz venni, és/vagy benned is megvan. Azért látunk olyan sokfélét, mert az a sokféle mind mi vagyunk. Még az a tett is a tied, amit sosem tettél meg, mert ez a mi közös és csodálatos emberségünk. Csak arról mondhatjuk, hogy nem vagyunk, amit tényleg nem veszünk észre, nem is tudnánk megnézni, meglátni. A rendszer az agyunkban van, és mindenkinek más rendszer van a fejémen, mint egy zene, dallam, ahogy Babits Mihály bácsi írta:

“Mindenik embernek a lelkében dal van,
És a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
Az hallja a mások énekét is szépnek”

Hát jó, muszáj volt ezzel a közhellyel kezdenem, de hiszem, hogy a közhelyeknek igenis van értékük, és időről időre fel kell őket újítani, meg kell említeni, és ahogy a jó tudós sosem elégszik meg, kísérletezni kell velük. Pszichológia tény, ha egy emberről sokan sokat mondanak valamit, akkor az előbb-utóbb meg is fog történni, ha még nem történt meg titokban. Ezért mindenkit óvva intek attól, hogy másokat óvva intsen! Semmi értelme az előzetes félelem beültetésekre másokba, ugyanis az egyetlen dolog, ami igazán rossznak mondható ebben a földi világban, az a FÉLELEM. Ismeritek a hályog kovács esetét? Amíg nem tudta, hogy félnie kell a szemműtéttől amit mindenféle tanulás nélkül csinált, sok embernek adta vissza az éleslátását, de miután felvilágosították, hogy az mennyire veszélyes, félni kezdett, és soha többé nem mert szemhez nyúlni. Az embereknek maradt a szürkehányog a szemükön. Hát így vagyunk a látással, a meglátással is!

Azt gondoltam, hogy rövid pszichológiai jellemzéseket fogok írni ezentúl kis világunkról. Kezdjük a pszichopátiával holnap reggel nyolctól!

Kiürült messzeség,
Bennem így veszteség.
Átlépett holt hátán,
Vágyaim oltárán,
Elmúló izgalom,
Mint rúgó irgalom,
Fájdalom küszöbön
Fölfelé küszködöm.
Az élet nagy próba,
Ne taszíts Pokolba.
Párában tart eszem,
Isten, Te dal nekem,
Könnyeket utaltál,
Utakat sugalltál,
Mű nemet koholtam,
Belőle. Loholtam,
lépcsőkön fel, tovább!
Hálós a menny szobád.
Élveztem kis vagyok,
Szégyenben vicc hatott,
Befűtött állomás.
Tilos az álmodás!
Felőlem utaznak
A biztos nyugatnak.
Megszédült nép lehet,
Elvettem érveket,
Magányuk nem otthon,
Meglátod megosztom,
Mint váltunk énekké,
Többé mint tényekké,
Mert részben elértem,
Önmagam megértem.

Legkönnyebb azt tenni, tenni és tenni,

Világ mit megkötnek el kell így vetni.

Azt hittem jótettel megtudlak venni,

S kint hagylak, hogy pusztulj, megkeseredni

áldozat valódtól.

Végre vagy, hogy nekem nem kell már menni

Liftbe szállt éterem szem szeret lenni.

Elszállok hát föléd én volnék Angyal

Rettegve tetőled égő malaszattal

áldozat voltodért.

Kedvesebb lenne ha átölelnélek,

S nem teszem, mert hiszem, így megölnélek

Értékem nem lehetsz, régen is így volt,

Csak mentél előre, nyugtalan vívod

áldozat érdemed.

Megszögez Istenem, partra hát, partra!

Tenger vagy énnekem, s ér fakaszt dalra.

Szíverem véréből készül a lelked,

Nem kaplak, nem kötlek, csak sebet ejtek

áldozat testeden.

Szögeket loptam el rég keresztfáról,

Kacagtam tettemen, csíny volt az, bátor!

Gyermekként hittem, hogy árva a bűnöm

Pedig az ittas Hold azóta bűvöl

áldozat párjaként.

Így kellett lennie, nem volt mit ennem,

Utolsó pénzemen utánad mentem.

Most már csak síromat borítják rozsdás

Halmozott kincseid, szórd ki az utcán,

Áldozat vagy vele!

Feltámadt énemet nem érti senki,

Nem hozok, nem viszek, szeretek lenni.

Időtlen tűz vagyok, hontalan máglya

Fényével védelek, s jól látod Mária,

áldozat arcú lány.

Testem, hogy testetlen, hús vagyok érzed,

Megteltem kedvemben, könny vagyok érted.

Arcodon száradok, étel a szájon

leszek, ha éhezel nász vacsorádon

áldozat én vagyok.

November van, és mégis szeretlek,
Amint didergőn elmélázva reszket
A kis juharlevél,
Mit fúj tovább a szél,
És boldog, mint kit eltemettek.

Szeretlek November,
Te szeledben gazember,
De viharban állva
Sem gondolok a nyárra! 

Ősszín szemem hajammal takartam,
Kaparós már torkomban a dallam,
Utam kis cipőmben,
Szétfagyott erőmben,
Még jó, hogy vélt tűzön ballagok!

Szeretlek November,
Te szeledben gazember,
De viharban állva
Sem gondolok a nyárra!

Hídra jártam nézni, ahogy esnek,
Vízlelkű öngyilkos esőcseppek,
Könnyebb nekik árban,
És békém találtam
Célomhoz, mert dúsan reszketek.

Szeretlek November,
Te szeledben gazember,
De viharban állva
Sem gondolok a nyárra!

Buszmegállóban tanultunk sírni,
Ott álltunk akkor… félek leírni.
Könny fakadt szemedből,
A hideg szelektől,
Elhaló érzelmet facsarva.

Szeretlek November,
Te szememben nem ember,
S hóviharban állva
Is gondolok a nyárra!
 

***

"Szívemben vágyait elpusztítja félelem,
Titkolva álmaim, ez csak érzelem...

Mennyi bajt, mennyi vészt átéltem már veled,
Reméltem hogy szeretsz, de nem kértelek...

Ennyi volt, mit álmodom, ennyi bár álmodom.

Lálálá..."

Mindezt "kis szivemben" énekelem már hetek óta. Gyönyörű dallama van, nem is tudjátok!

...

Talán majd egyszer

***

SZÍVUNK???

Mindenkinek fájni fog, trallalallala
Jajde jó, hogy szívunk, jaj de jó, jaj de jó!
Miért is kéne nekünk jobb? Trallalallalaaa
Mi úúúgyis mindig szeretjük, ha jóól meg SZÍÍÍVJUK!
Trallala

•

FÁJ! Trallala! FÁÁÁJ! Trallala

(fájl trallala)

 –;–Ķ~”„ć^…•Ż∆ķ©ń∂~¨ĻŅ^¨ź†¶€≠\}][{›‹|&™£$‹«»ć„ąß∂ń©ķ@ꀶ†ź HOL A SZARBAN VAN AZ A CSILLAG????
hát ez almagép, almagép...

Mint a tűz, fellobban és elalszik.
Mint a hullám, felmegy és utána le.
Mint a gyertya, ki magát pusztítja, ha látszik.
Úgy alszom én csak el...

Tűz szeretnék lenni, de az csak fellobban.
Hullám vagyok, de olyan hangtalan.
Gyertya lennék, két lánggal, mely meg se olvad.
Úgy volt mit álmodtam...

Fázom, pedig én tűz mellett élek.
Hulla vagyok egy viharos tengeren.
Láng ki sírnál nedves hajnalon ébred.
Úgy álmom tönkre tesz...

Tüzek kísérnek éjjelente néha.
Fel-le ráncigálva testemet.
Belülről lángol, és hasít szét a
Vágy mi álmom nekem.

Talán én is szélsőséges vagyok. Egy-két szó, és ha még jószándákkal is mondják nekem, hirtelen összeomlik körülöttem a világ. Ez volt ma is. Összeomlott. És hiába mondtam, hogy nem számít a várat újra kellett építeni. Magam köré? Hát igen a metrón sírás elég érdekes dolog. Egyszerüen ülsz rajta, ahogy akárki más. Űlsz és bambúlsz, nézed a fáradt arcodat a túloldalon, és hirtelen szépen elkezdenek csorogni a könnyeid. Olyan meghökkentő és olyan hirtelen módon, hogy a mellettem ülő is kizökken az amúgy igen csak unott szerepköréből, és felém néz. Mint mikor egy áprilisi napon, mikor hirtelen "spontán hó" hullott. Egy filmrendező meg azt mondta, mennyibe kerülne ez egy forgatáson, amikor havazást kell csinálni, de már rég nincs hó. Hát igen, már hányszor megpróbáltam spontán sírni csak úgy hogy megtanúljam hogy kell, és tessék most még ez is sikerül, persze semmi érteleme, mert nincs forgatás! (szemérmes kuncogás)

De a hullámok, mindig ott vannak. Nincs állandóság az érzelemben. De hogy miért lettem ilyen szomorú? Nem tudom. Kicsinálnak a hullámok. Úgy érzem már minden rendben van, aztán jön valaki, és azt mondja: "F. el akarod adni magad?" Nem, nem kurvának nézek, és nem is rosszándékból mondták. Ez utóbbi méginkább "kicsinál". És bumm! És mikor azt hiszem, hogy már kiadtam magamból, akkor megint bumm!

De tényleg eladom magam? Nem, ez nem mondható. De mégis el adom magam, hát azért, hogy másnak jó legyen. Igen csak azért. Bátran eladom magam... De semmise történt, csak egy hullám. Kérdőre vonták a jószándékomat. Pedig én tudtam, hogy van. Tudtam, hogy jó. Tudtam, hogy nem kell sírni. De végtére még sírni is jó. Metrón sírni különösen érdekes. Egy számon sírni is jó. Legalább tudjuk, hogy hullámok vagyunk. Érzelmi hullámok. Lelkek. Tudunk szeretni és meghalni! Szomorúnak lenni. Eladni magunkat. Eladni a boldogságot? Nem, azt nem kell. Szomorúan is lehetünk boldogok...