Csorba Csillag

Önbecsülésem alapja az, hogy jelentsek valamit nem csak magam, de mások számára is.
Lelki békém alapja az, hogy jelentek valamit mások számára is.
Boldogságom alapja az, hogy tegyek valamit másokért.
Kielégülésem alapja az, hogy ne csak önmagam érezzem.
Legjobb nem érezni az időt és a súlyt.
Csak az eufóriát.

A legnagyobb baj nem az, ha nem kapunk elég szeretet, hanem, ha a mi szeretetünkre nem fogékony senki.

Minden ember szeret, valamit vagy/és valakit. Ha valakit szeretünk, tudnunk kell, hogy az élőlény (ember, állat, növény) milyen módon, szeretet-nyelven fogadja, érzi a szeretetet.
Az önző emberek is szeretnek, de úgy szeretnek, ahogy önmagukat szeretnék. A másik ember gyakorlatilag csak arra kell nekik, hogy az önszeretetüket kivetítsék másokra, és még önfeláldozónak érezzék magukat. Tragédiájuk tehát nem az, hogy sok embert gyűlölnek, akik nem olyanok, mint ők, hanem, hogy az önző és nárcisztikus természetük gyakorlása miatt képtelenek felfogni, minden igyekezetük ellenére, az általuk szeretni vélt személy valós igényeit. Ez egy ördögi spirál, és aki nem akar kikerülni tudatosan ebből az örvényből, az boldogtalanul, depressziósan és teljes magányban fog meghalni. Megoldás lehet a nárcizmusra, ha valaki például tudatosan önzetlen karitatív tevékenységet végez, vagy az, hogy megpróbál számára nem szimpatikus személyekkel időt tölteni, és előítéletek nélkül megérteni őket.
Minden zűrzavar alapja, hogy nem fogadjuk el, hogy a másik ember különbözősége is lehet hasznos a világnak. Illetve meg kell érteni, hogy mindenkinek másmilyen a szeretet-nyelve! Valakinek az a fontos, hogy szerepeljen, van, akinek az, hogy nyugalma legyen. Van, aki érintést igényel, van, aki dicséretet…. Stb.

*

A küzdés építkezés,

Absztrakt tudatomban,

Idő tartás érdek és

Harc az unalommal.

Játék, hogy miért vagy itt,

“Éltem, amíg vágytam!”

Mágus szavakat tanít

Villámok hadában.

Súgás, de nem gondolat

Megmozgatja testünk,

Boldogság nem pillanat,

Tovább is kell mennünk.

Zizeg minden, elhiszem,

Agyamra megy néha,

Megértette már hitem,

Kell, hogy legyen téma!

Minden tett, hogy élhetek

Lépve vagy betűzve,

Élvezet, mert él vezet

Élményeket gyűjtve.

Sok időt töltök azzal,
Hogy mindent elfelejtsek,
A múltak éjszakáit,
Mit fellegekbe vertek,
Erdőt látok akkor,
Fut csukott szememben,
Ez nem tudom honnan jött,
El kellene mennem.

Valahol van a fény,
Mit nem szabad még várnom,
Minden boldogságom
Sötétségre váltom,
Kell, hogy megedződjek,
Ez a lét örökség,
Megkérlek titeket,
Hagyjátok ez önkényt!

Nem akarok úgy meghalni, hogy sírjanak utánam!

Úgy érezném, mintha valamit elrontottam volna, vagy félbehagyott életet kellett volna itt hagynom. Ha el kellett mennem, akkor elmentem. Miért sírunk egyáltalán, ha valakink meghal. Én tudom, bár összesen csak a macskáim halál miatt sírtam életemben, leginkább magunkat siratjuk, hogy az a másik többé már nincs velünk.

A legjobban Morcella nevű cicám miatt sírtam, sőt mai napig sírok, ha rágondolok. A kis 8 hónapos cica lány, akit én szelídítettem meg, és hónapokig figyelemmel kísértem az apró kis csontsovány lény életét, míg nem 5 hónaposan nagyon rossz állapotban családilag befogadtuk az akkor 40 dekás állatot, mert nem akadt más gazdára, és a hideg télben megfagyott volna. Az utolsó 3 hónapját boldogságban, szeretetben, egészségben és bőségben töltötte, és minden jónak látszott, míg nem egy márciusi napon kikéredzkedett a kertbe, és soha-többé nem láttuk. Később mikor kerestük, rájöttünk, hogy a szomszéd nem etette a kutyáit, így azok rászoktak a macskavadászatra, egyéb állatok mellett, és több macska is áldozatul esett általuk. Szóval egész biztos, hogy Morcella eltűnésének is ez volt az oka, és nem az ami miatt sírtam, hogy nem voltam jó gazdája esetleg. Ez önáltatás, valójában sirattam azt az időt, amit rááldoztam, hogy boldog legyen, de ő boldog is lett, és boldogan halt meg! Hát miért sirattam ennyire?! Talán attól féltem, hogy nem szeretett minket? Ebben az esetben is csak magunkat sirattuk, és nem a kiscicát. Illetve a kiscicát is sirattam, hogy megtámadták a kutyák, és kínozhatták. Félre ne értsetek, nem vagyok a sírás ellen, csak meg kell értenünk, hogy csak magunk miatt sírunk, mivel a sírás gyógyító hatással van, és a saját veszteségünket, sebünket kell megsiratni, hogy begyógyítsuk.

„Olyan boldog voltam!” – Ezt a mondatot Szent Erzsébet mondta néhány napja a halála előtt. 24 éves volt, én meg szintén 24 éves voltam akkor, mikor elolvastam az életéről szóló könyvet. Tudtam, hogy ez csak egy játékos párhuzam kettőnk között, mivel egy kicsit a példaképemnek tartottam, csak ő 24 évesen befejezte az életét, én meg jól szólván akkor kezdtem élni. Ő addig mindent befejezett, amire szüksége volt. Volt szerelmes és édesanya is, királylány és koldus. Alapított egy kolostort és elérte, hogy megvetett személyből mások tanítója legyen, és figyelemmel kísérjék minden lépését, akár ma egy popsztárnak.

Szóval nincs jelentősége annak, hogy mi mennyi ideig tart, mindössze csak és kizárólag a jelenlétnek létnek, a boldogban élt pillanatoknak van jelentősége. Nincs jelentősége annak se, hogy Morcella 3 hónapot, vagy 15 évet töltött velünk szeretetben. Neki az a 3 hónap ugyanannyit, vagy akár még sokkal többet jelent mint 15 év!

Az életbemaradás egyik legfontosabb törvénye nem csak az, hogy boldogunk vagyunk, hanem, hogy vannak még céljaink az életben. Fontos, hogy a céljainkat szívből határozzuk meg, és ne hagyjuk figyelem nélkül Isten vagy az Univerzum céljait se velünk. A létezés ajándék, nem a mi érdemünk, hogy létezünk, ezért hálásaknak kell lennünk! A hálánkat meg leginkább a boldogsággal és a boldog tevékenységekkel, aktív élettel tudjuk kifejezni, de csak ne legyünk közben gőgösek...! ;)

Avagy a tehetség és ami mögötte van..

Hamvas Béla szerint a tehetség nem feltétlenül egy ideális állapot. Sőt ő kifejezetten rossznak tünteti fel, ha jól értelmezem. Számára az ego túltengése. Én nem gondolom így, hogy bűntudatomnak kellene lennie amiatt, mert túlteng benne az alkotási kényszer, és van bennem valami nyughatatlan motolla, de a magyarázatot, ellenérvet, még nem tudtam megfogalmazni.
Pár hete vettem egy Anamé programos kristályt, ami a megértést szolgálja, és pár nap után meg is kaptam a választ a dilemmámra:
Sose gondoljuk azt, ha valami különleges képességgel rendelkezünk, legyen tehetség, spirituális képesség (tisztánlátás, hallás, megérzés, stb.), vagy bármi egyéb, hogy ez valami életen, életeken keresztül kiérdemelt munkánk gyümölcse. Arra döbbentem rá, hogy tehetséget csak azért kapja az ember, hogy vezekeljen. A tehetség maga a szolgálat és a beteljesítendő küldetés. Az Univerzum próbára teszi a tehetséges embert, hogy mennyire válik gőgössé az élete folyamán. Akár sikeres lesz, akár nem az élete során, a gőg, azaz az alázat hiánya, a tehetséges embert könnyen kiégetté, depresszióssá, szociopatává, és elzárkózóvá teszi. Valójában nincs különbség ember és ember között, a fogyatékostól a szuper zseniig mind ugyan olyan fontosak vagyunk. Egymás érdekeit/boldogságát szolgáljuk.
Ha ezt megérti a tehetséges ember, boldogan és bűntudat nélkül lehet termékeny alkotó

Elvárom magamtól: Legjobb legyek!
Kínoztam gyerekként felnőtteket.
Kacagtam tanárok nyögésein,
Eredményt akartak szegényeim.

Ismernem kellett ki miért szidott,
Legszentebb pillanat volt a titok.
Átléptem közhelyes fájdalmakat,
Alázat kreált új becsvágyakat.

Alapos lecke az emberiség,
Diáknak fogad a felettes én.
Féltem, hogy már nem én irányítok,
De játszva csodába bejárhatok.

*

Tudod már melyik munkát szereted a legjobban?

Amikor dolgozol, érezted-e már azt, hogy nem érzel fáradtságot? Még mindig rengeteg emberben az a fogalom, hogy „munka”, fáradtságos, negatív előjelű tevékenység, amit kizárólag a túlélés érdekében, anyagi előnyökért végzünk. Bizonyos emberek szerint, ha valamilyen tevékenységet élvezünk is, akkor azért szentségtörés lenne pénzt kérni. Mások, akik ugyan szívüknek és képességeiknek megfelelő munkát választottak maguknak, de mivel „pénzkeresett” lett a korábbi esetleges hobbiból, azonnal gyanakodni kezdenek azon, hogy most már ez nem lehet annyira jó, és szenvedniük kell miatta.

Csomószor valójában csak mi kreáljuk a problémát, és meg is bizonyosodunk róla, hogy így van. Ezekből lesznek a saját korlátjaink, amiket nem tudunk átlépni az álmaink irányába. Mindössze csak félelmeink vannak, hogy esetleg kudarcot vallunk mások előtt, ha csak azt tesszük, amihez kedvünk van. Szeretetből dolgozunk, és a létezés iránti hálánkból. De, ha nem azt csináljuk amihez kedvünk van, mélabúsak leszünk. Ez egészen egyszerű, nem is értem, hogy miért csodálkoznak az emberek, hogy ennyi a pánikbeteg, ideggyenge, dilibogyót szedő letargikus.

Szerintem a szülés utáni depresszió is ebből alakul ki, hogy az anya rájön, hogy megint csak olyan dologgal kell foglalkoznia, amihez nincs kedve, és nem tud örülni egy új lélek születésének. Valójában, hogyha előtte mindig azt csinálta volna, amiben kedve telik, szeretett volna élni, akkor az élet iránti szeretetéből fakadóan, boldogan akarná megmutatni a gyermekének a világot. Azt anyának ez lenne  feladata, de ehelyett, rengeteg anya, csak frusztráló nyűgnek, tárgynak kezeli a csecsemőt, akit etetni, fürdetni, tisztába tenni kell. (Persze ez is kell a babának, de ez csak elkényeztetés szeretet nélkül. A csecsemő sokkal több mindent érez, mint amit gondolunk.)

Ha depressziósak vagyunk, annak örülni is lehetne. Ez csak egy jel, hogy végig kell gondolnunk, hogy mi is az néhány, vagy egyetlen dolog az életünkben, amit valaha is tisztaszívből, önfeledten tudtunk élvezni, úgy hogy közben nem figyeltük az órát, nem éreztünk a fáradtságot. Elégedettek vagyunk magunkkal, szeretni tudjuk a környezetünk. Valódi depresszió az lenne, ha egyetlen ilyen dolgot, vagy tevékenységet sem tudnánk. Szóval bármi is eszünkbe jut, afelé kell haladnunk. Legjobb esetben, csak egyetlen ilyen tevékenység van… Azért ez a legjobb eset, mert így sokkal kevésbé leszünk tanácstalanok és bizonytalanok…

Az élethez nem csak szeretet, de hit is kell. Sok mindenbe lehet hinni, emberben, teóriákban, gyógymódokban, gépek működésének, stb. A hit az a valami, amire épp abban a pillanatban nincs bizonyítékod, hogy igaz. Később mikor már meggyőződtél róla, már nem kell hinned, csak tápasztalod. Valójában mindenben hinned kell, mert még az is hit kérdése, hogy holnap felkel-e a nap! A korábbi tapasztalataid megalapozzák a hitedet, de a jövőre semmilyen bizonyíték sincs. Abban kizárólag csak hinni lehet. Az istenhit is alapozódhat korábbi tapasztalatokra, de sosem tudhatod elvileg, hogy legközelebb is megkapod Isten segítségét, ahogy folyton hinned kell benne.

Hinni és megbízni valakiben nagyjából ugyanaz. Ahhoz, hogy megbízzunk egy másik emberbe, tapasztalataim szerint nekünk is szavahihetőknek kell lennünk. Avagy, hogy olyan embereknek higgyünk, akik valóban igazat mondanak. Nem igazán hatódok meg a „Szegény, áldott jó ember, de mindig átvágják!” sirámoktól. Ha nem vagy képes hinni másoknak, az az a saját megérzéseidben is kételkedsz, hogy az illető igazat mond-e vagy sem, akkor nem vagy képes hinni önmagadban, vagy te is átvágsz másokat, akár úgy is, hogy észre sem veszed. Hazudni nem csak szavakkal lehet, a hazugság valójában minden olyan dolog, amivel a másikat hamis hitbe vezetjük. Ez a megvezetés lehet egy megjátszott viselkedés is, a valós énünk eltakarása, avagy olyan dolgok titkolása, amiről azt hisszük, hogy rosszak és cikik. A leplezgetős emberek egy idő után, sajnos észre sem veszik, hogy hazudnak, vagy teljesen elfogadják az érdekeik védelmében elkövetett csúsztatásokat, és nincs is bennük már tudatos rosszindulat, ez a legszomorúbb az egészben. Csak azt veszik észre, hogy minden erőlködésük ellenére bizonytalanok az életben, bizalmatlanok másokkal, és gyakran megvezetik őket. Pedig van, hogy csak családi viselkedésminta miatt lesznek őszintétlen képmutatók.

Nekem is meg kellett tanulnom nem szégyellnem önmagam. Felvállalnom a belsőérzéseimet, illetve nyíltan kimondani azt, amiben nem vagyok jó, vagy a rossznak ítélt szokásokat nem cikinek tartani. De megérte! Próbáljátok ki! :)  

„Csak a halál biztos!”

Szóval jobb ebbe belenyugodni. Hiába gondolok meg mindent előre, belátom, hogy a jövő precíz megtervezése és bebiztosítása, a legrosszabb dolog, amit a boldogságom érdekében tehetek. Hajlamos vagyok az álmodozásokra ösztönösen, de amikor azt kezdem érezni, hogy a képzelettel párosul benne valami görcsös megfelelési kényszerrel is, nyomasztóvá válik az élet. Azért nem arról van szó, hogy nem kell a napirendet szervezni, nekem is mindig ott van a fejemben a pontos időbeosztása az elkövetkező napnak, vagy napoknak, de a műsorváltozás jogát fenntartom. Általában nem miattam hiúsulnak meg a dolgok, és ez bosszantó tud lenni, de csomószor történt már, hogy egy-egy elmaradt eseményt valójában én is le akartam mondani. Kicsit koncentrálnom kell ilyenkor, hogy ne húzzam fel magam elsőre, és ne elégedetlenkedjek, például a felesleges időhúzások miatt. Tudjak arra figyelni, amit helyette ad nekem a létezés. A jelenre. Ilyenkor arra ébredek rá, hogy minden pontosan időzítve érkezik az életembe. Sajnos ezt az egyensúlyt persze nehéz elsőre megérezni. Meg kell tanulni, talán pontosan úgy, mint valami balansz gyakorlatot. Valakinek elsőre megy, mert van hozzá tehetsége, egyensúlyérzéke. A többieknek fejleszteni kell ezt a készséget gyakorlással, és erőnléttel. Lehet, hogy sok szédülés problémás embernek is az idővel van baja. Meg kicsúszik a lába alól a talaj, mert sosem érzi magát biztonságban. A boldogság megélése csak a jelenben lehetséges, de ha a fejünk már valahol előrébb tart, pofára fogunk esni, és semmi se sikerül. Nem szerencsés előre örülni dolgoknak, amiket még meg sem csináltunk, mert mire oda kerülne a sor, már nem marad erőnk.

Egy dolog viszont mégis csak biztos: A személyiségem, amit meg szeretnék élni, amire születtem, és amiben bíznom kell! :)

Én egyszer már eltemettem a szerelmet, és most nem egy konkrét csalódásra, vagy halott kedvesre gondolok, hanem csak a gondolataim vélték azt, hogy a szerelem illuzórikus átmeneti önzés. Addigi szerelmeiben csak önzőségemet láttam viszont, és túlzott, és feleslegesnek gondolt vágyaim megvalósulásának lehetőségét láttam a másikban. Végső soron röhejesnek tartottam az elviselhetetlen vonzalom miatt, és azokat az embereket is kiröhögtem, akik felém éreztek így. De nem is a saját nyavalyáimról beszélnék, hanem arról, hogy értsük meg életünket, létezésünket isteni ajándékként kaptuk örökbe és egy olyan társasjátékban vagyunk itt, ahol mindent megkapunk, amire szükségünk van, de ne felejtsük el, hogy a jó játékhoz hitre és a szeretetre kell hagyatkoznunk. Amíg nem értjük meg, hogy szerelmesek először csak Istenbe lehetünk és csak ezután fizikai síkon, nem leszünk sikeresen azok, és az önzés-szerelemféltés hercehurcáinak már nincs sok értelme, kivéve annak, aki kifejezetten szenvedni szeret. Aki félt, az veszít, de legalábbis kimarad egy körből, mert nem volt elég hálás Istennek, de ha igazi szerelmet kérünk szerelemből, előbb-utóbb megkapjuk, amikor eljön az ideje. Meg kell ugyanis tanulnunk előtte pár leckét, hogy hogyan is kell tudni bánni ezzel a kinccsel, és porcelán csésze sem illik mindenkinek a kezébe. De, ezek idők is elmúlnak könnyedén, ha egységben érezzük magunkat a világgal, és a problémákat szépen megköszönjük. Miért csalódnánk, ha biztosak vagyunk abban, hogy jót kértünk? Miért kételkednénk a másik hűségében, ha mi magunk hűségesek vagyunk? Tükrök vagyunk, így önmagunkat is szeretnünk kell először, már a tükörben is, és magunknak kell hűséget fogadni, ha hűséges társra vágyunk, de ez nem feltétlenül kötelező dolog. A szerelmet ebben az elméleti, romantikus értelemben sem muszáj megélnünk, egy párkapcsolat nem nyújt egyértelműen örömöt. A boldogságot csak az isteni orgazmusra való készség adja meg annak, aki képes felszabadulni, játszani, ön átadni és egységben élni másokkal. Nagy valószínűséggel a szerelemmel együtt.

U.I: Amíg nem tanulunk meg együtt gondolkozni és érezni, a szerelem háborúkat szül. Ez esetben tartsátok magatoktól távol!

Mi is az, hogy dolgozni? Valami olyan, mint megnyugodni, megnyugtatni a világot, a dolgokat folyamatában látni és a jelenben cselekedni. Azt hiszem semmi köze a melózáshoz. A melózástól félek, görcsbe rándul a gyomrom, és nem tudok mit kezdeni az idővel. A tervezés béklyó, de a tehetetlenség is. A kellemetlen dolgokat is szívből kell cselekedni és alázattal. A félelmek meggátolnak a spontán cselekedetekben. A gondolkozás meggátolja a megérzéseket.

Hogyan alakítsunk ki mégis gondolatokat? Korlátozzuk saját magunk túlhajtásait, túlburjánzásait? És mi történik, ha csalódunk önmagunkban? Az első, amit meg kell tenni, megbocsájtani a hibáinkat. A veszteségek nem számítanak, ne lövelljük bele magunkat, az is a mi részünk, azt is ajándékként kaptuk. Azt szoktam mondani, "csodálatos, amiért sérült". A veszteségek, még az értelmetlen veszteségek is csupán próbatételek, ha felül emelkedünk rajtuk, megszabadulunk a veszteség érzéstől.

Mi is az a szerelem? Egyesek szerint nem létezik kölcsönös módon, idea, amit csak magunkban alakítunk ki, amúgy meg csak egy fajfenntartási ösztön. Én azt mondom, az ideák egy valós szerelmet éreztethetnek meg veled, de csak akkor, ha a lelked már lerótta a maga karmáit, és Istennel együtt gondolkozol, illetve, ha valóban szeretnél hűségben élni valakivel, mert ha nem, a szerelem bármi lehet, a szenvedély, a szex, a szépség iránt vágy, a munka éhség. Egy párkapcsolat nem tarthat örökké, ha az csak a szexre, vagy a család építésre alapszik, annak szövetségnek kell lennie egymással és Istennel.

Szende Tünde egy nap elhatározta, hogy ezentúl naplóba fogja fogalani a semmit.
  Fejemben folyamatosan írok. - kezdte a gondolatait. - Folyamatosan írom az életemet, bár büszkeségnek tartom, hogy papírra vessek mindent. Nem azért élek, hogy mások majd nyalogassanak ezért, hogy „Jajj Kedves Tünde... (mosoly, mosoly) Ó Te milyen mély vagy, és milyen sok mindent megéltél már! (Heheheheee) ...Igaz, csak a fejedben!” Nem baj, nem baj! Így van, a dolgoknak így van értelme, az életem így szép! Hahh, főleg, hogy még semmit sem írtam! De legalább élvezem, és Isten is így szeret. Na igen, a szenvedésről akartam írni, mert az hogy szenvedek az senki másra nem tartozik, de legalább élvezem és boldogít! (Mivel senki másra nem tartozik, ezért gyorsan írok is róla! Értelemszerüen, értelemszerüen...!!!) Minden tündér célom, hogy segítsem az embereket, hogy a boldogsághoz vezessem őket! (Na igen, olyan boldogsághoz, amilyen bennem is van, mosoly,mosoly!) Ez a segítség meg nem az, hogy veregetem a hátukat! Én csak abban tudok (tudnék) segíteni másoknak, hogy megtanítsam nekik elfogadni az életet, életként! Szóval nincs ilyen, hogy jó meg rossz... (Talán még a bűntudat sem... haha ezt a dolgot mindig is ignoráltam, feltéve hogy semmit sem kell megbánnom, és a bűntudatnak erősen káros hatásai vannak az előbbrejutásban! Mosoly, mosoly, víííííígyoooor. Teljesen szükségtelen, sosem gyűlöltem senkit, na ha meg igen, hát jó kis tanulság volt, így kellett lennie! Pikk-pakk-punktum) Vagy tudsz élni a szeretet energiáival, szeretve még a szenvedést is, vagy csak szenvedsz... ééés gyűűűlőőőőősssssssssz!!! Most már megértettem, hogy béna vagyok az életben, példáúl elbaszom a kitöltendő nyomtatványokat, elejtem az utcán kesztyűmet, és a példáult még mindig példáúlnak írom, de még ez is jó! (Olyan vicces, hehe, mososososososososoooly) Amúgy meg próbáltam sietettni a dolgok mihamarabb bekövetkezését, de ahogy erölködtem, úgy taszítottam el magamtól a boldogságot, és amint megtanultam elfogadni mindent életként, úgy teljesültek a vágyaim! De vágyni, csak azért is VÁGYOK! - fejezte be gondolatait Szende Tünde, mert szerinte,  vágyni+harcolni+szeretni=boldogság. Mosoly, mosoly, mosoly. 

www.thesecret.hu/node/8555

A fiú nem sírt... tovább ment. Csorba Csillag viszont könnyes szemmel búcsúzott el tőle. Mégis boldog volt.
- Én mindig sírok. - mondta reszkető hangon. - Ha boldog vagyok akkor is.
A fiú szeme kerek lett, de semmi sem hatotta meg.
- Igen, megértem! - válaszolta szinte suttogva a lánynak.
- És most kilépsz az ajton, és többé nem látjuk egymást? - kérdezte Csorba Csillag, szigorú szemekkel.
- Igen.
- Nem is fogok eszedbe jutni többé?
- Nem. Nem hiszem. Emberek mindenhol vannak, és én mindig találok más társaságot magamnak.
- És sohasem volt veled az, hogy visszavágytál valakihez, akivel jól érezted magad?
- Nem. Persze... volt olyan hogy visszagondotam valamire, hogy akkor az milyen jó volt az... azzal a sráccal vagy lánnyal... de semmi egyéb. Nem vagyok ilyen romantikus... és nem értem, az emberek miért akarnak mindig tartozni valakihez?! Miért függ a boldogságunk mindig valakitől és valamitől? Miért nem tudsz Te sem, csak úgy boldognak lenni?! Csak rácsodálkozni a világra... mindentől függetlenül.
- De megtagadni a szeretet...
- Én szeretem az embereket ott és akkor. - vágott közbe a fiú.
- Nem, nem, nem így van! - mondta megbabonázó nézéssel a lány. - Isten lehetőséget adott nekünk! Lehetőséget arra, hogy szeressük egymást! Akár együtt dolgozva, akár a szerelembe... bár e kettő nem különül mindig el egymástól... Az élet rővid, és mindketten tudjuk merre vezet az utunk, és azt is tudjuk, hogy nem vagyok egymáséi, de az egymás szeretével csak közelebb kerülünk ahhoz a bizonyos személyhez, akit keresünk, és megtagadni a szeretet lehetőségét is bűn!
- Nem! - A fiú testén átfutott a hideg, és valami furcsa bozongást érzett a lány szavaitól és szókimondó közvetlenségétől. - Én ennél szélsőségesebb vagyok! - mondta szúrós tekintettel. - Tökéletes gólt, csak egyetlen pillanatban lehet rúgni. 
A lány szeme könnyes lett.
- Azt hiszem az a legjobb most, ha most elmegyek. - mondta a fiú, és tovább állt.
- Csak egyszer sírok... - mosolygott Csorba Csillag. – és sohatöbbé nem fog fájni! 
És továbbra is boldog maradt. 

Szende Tünde eltökélten bandukolt a sivatagban. A munkátlanság érző szele fújta. Kegyetlen meleg volt.
- Nincs mit tenni itt. – gondolta. - Így hát gyorsan és feltétlenül fel kell keresnem Viola barátnőmék Valóságát, hátha új lelkek bánatát szívhatom magamba. Ez is a küldetés része végül is, és az mindenkor gyakorolandó hivatás, egészen meleg hajnalig tart!
- Kedves Tünde, kedves Tünde! - kiáltotta valaki a sivatagban. Kis vörös hajú manó tűnt elő a semmiből. - Bűvölve vagyok már régóta általad! Hát had kísérletezzek veled! - mondta kérlelően. - Feküdj le a földre!
Szende Tünde alázatosan lehanyatlott a kellemes homokba. Cirógatta testét a homok, jó volt neki.
- Csukd be azokat a nagy szemeidet! - folytatta a vörös hajú manóka. - Látod még a sivatag horizontját a szemhéjaid mögül?
- Látom. - mondta lemondóan Tünde.
- És most képzelj el egy kockát a homokban.
- Látom már.
- Milyen az a kocka?
- Picike, sárga és csodálatosan fénylik a horizonton.
- Mágikus vagy, Tünde! - mondta eufólikus hangulatban a kismanó. - Máágikúús vaagy! Mááágikus a Te kockaéned!
- Mágikus? - ült fel a homokban Tünde. - Mágikus én? ...kár hogy azt a kockát a torkomban is érzem, nem csak a horizonton látom.
- Hát aki zabpelyhes káposztát eszik reggelire, az érezheti is! - mondta viccelődve a manó.
- Sajnos akkor is érzem, mikor málnás megyespitét eszem dióval. - válaszolta szomorúan a tündérlány. - A zabpelyhes káposztát... A zabpelyhes káposztát meg csak azért találtam ki, hogy megtapasztaljam milyen érzés valamit nem kívánni. (Ha már szalonnás krumpli nincs.)
- A sivatagban hűtőgép sincs!
- Na ezért szeretem a sivatagokat! - mondta szinte csak magának Tünde. - De most már megyek, vár a mágikus kockaküldetésem, vagy valami ahogy Te mondtad. ...Huhh! - Tünde megrökönyödött. - és tényleg ott van a kis fénylő sárga kocka a horizonton!
Tünde gondolataid révedt.
Nem mintha idáig nem tudtam volna, hogy ott van... hiszen mindig és mindenkor csak a felé haladtam... a boldogság sivatagába...
Szó nélkül tovább ment. Ezüst gyűrű volt a kezén. 

- Anyu! A tündér lányok sosem lesznek szerelmesek? – faggatta öt éves korában anyukát Szende Tünde.
- Nem tudom kislányom, én még sosem voltam tündér, nem tudom.
- Deee, tudnod kell! Ki lesz egy tündér lány férje?
- A tündérek… - kezdte kissé türelmetlenül Tünde anyukája – Tudod ők egy másmilyen világban élnek, sokszor egyedül egy üvegpalotába zárkózva, vagy csillogó társaságokban csillogtatják erejüket, vagy csak repkednek az égben, hogy kin kell segíteni. Elfoglaltak nagyon, nem szeretik feladni a szabadságukat, ezért aztán általában nem mennek férjhez, és nem is szerelmesek.
- De jó nekik. – mondta szomorúan, a kicsi Szende Tünde. – Akkor én így sosem leszek tündér. Bárcsak nem lennék szerelmes!
- Ó dehogy, ne mondj ilyen butaságot! Te még nem is voltál szerelmes, nem is tudod milyen az!
- Dehogy nem, már nagyon rég tudom. – mondta elkomorodva a kis tündér jelölt – Most is szerelmes vagyok nagyon!
- Na és kibe?
- Hát nagyon szerelmes vagyok, öt fiúba is! A debreceni Sebibe, az ovis Jancsiba… a másik három „titkos”. - Szende Tünde anyukája mosolygott, de nem szólt semmit. Gondolta nem beszél a szerelemről. – Ugye ez szerelem? Jancsival már elvesztettem a szüzességemet asszem… szerelemből puszit nyomtam az arcára. Már nem vagyok szűz, de nem is baj, én úgysem „szűznek” születtem. De már sosem lehetek szűz? A tündérek szüzek? Én gyenge vagyok, hogy tündér legyek, nekem csúnya titkaim vannak. Szerelmes vagyok. Nem érdemlem meg, hogy tündér legyek.
- Ne aggódj, hallottam már tündért, aki szerelmes volt egy negyven éves gyerekbe.
- Sosem nőtt fel? Azt hogy csinálta? Nekem is kéne ilyen varázslat.
- Hát úgy, hogy beleszeretett kisfiú korában a rajzfilmekbe, és csak egész nap csak azokat nézte, és rajzolta. Igen, először nézte őket, nap mint nap, aztán elhatározta, hogy ő rajzfilmkészítő lesz. És csak rajzol, rajzolt, és közben elfelejtett felnőni, kisfiú marad még negyvenévesen is.
- És a tündér?
- Kajlának hívták, és Óperenciás tengeren túl lakott, rettentő messze Nagyon híres és gazdag tündér volt, de már majdnem negyven éves volt, és magányos. Borzasztóan unatkozott, hát egy nap rajzfilmkészítő versenyt hirdetett. „Az a felnőtt, aki a legjobb rajzfilmet csinálja a gyermekeknek, az nyer!” A negyvenéves kisfiú nyerte meg a verseny, és elutazott Kajla tündér birodalmába, ahol azonnal egymásba szerettek.
- És elvette feleségül a fiút?
- Nem, azt a fiúnak kellett volna, de ő még gyerek volt, és a gyerekek még nem házasodnak. Kajla ezért meg is haragudott rá, és megparancsolta neki, hogy azonnal nőjön fel. A fiú cserébe fiatalságot kért a tündértől, így Kajla húsz évessé változtatta.
- És akkor megkérte a Kajla kezét?
- Nem. Elhagyta.
- ???
- Meglátott egy csodaszép húszéves tündérlányt, és mindketten egymásba szerettek, szerelem első látásra!
- Jajj, de kár! Akkor ők összeházasodtak, ugye?
- Nem, nem ők sem. A fiú még nem volt túl lelkileg, a Kajlával való másféléve tartó kapcsolatán, a tündér lány szíve meg nem volt teljesen üres, átok ült rajta. Már tizenegy éve, tizenegy hónapja és tizenegy napja egy árnyképbe volt szerelmes. A fiú csak az árnyképre hasonlított, de nem volt az.. aki... belebetegedett.
- A tündér lány? Ő sem lesz már igazán szerelmes?
- De biztos, csak ő tündér…
- És Kajlával mi lett?
- Halálos beteg lett. Elvesztette a szépségét, a vagyonát, és persze legelőszőr a varázserejét. Tönkrement, és meghalt.
- Neee, az nem lehet! Azt neee! Ne így legyen vége, szívd vissza!
- Na jó, a fiú visszament hozzá, és még romjaiban is szerette Kajlát, az utolsó leheletéig. Elment érte a korházba is, és kitartott mellette. Így még szebb volt neki elgyötőrve, nem volt már gőgös és hatalmas tündér. A szerelem meggyógyította a Kajlát, és egy kislányt szült neki. A fiú boldog volt, hogy gyermeke van, mert volt kivel rajzfilmet nézni, Kajla viszont nem mindig örült, neki, mert nem csináltak mást, csak egésznap a tévét nézték.
- Hisztizett?
- Igen. Hisztizett.
- Ő is hisztis tündér? Vannak hisztis tündérek? - örömködött a kis Szende Tünde.
- Előfordul.
- És a fiatal tündér lány?
- Ő tényleg meghalt, az átok elvitte. A szerelem tovább segítette, de ezt senki sem tudta. A tündérek nem szerelmesek, nem mondtam már?
- De hát Kajla is szerelmes lett, és lett férje is.
- Akkor már nem volt tündér.
- Tündér akarok lenni, szerelmes tündér! – kiáltotta a kislány, és majdnem hulltak a könnyei – Miért ilyen rossz tündérnek lenni, miért szenvednek a tündérek…? Ne, ne, ne válaszolj, Anyu! Meghalok. 

Egyszer volt hol nem volt volt egyszer egy kislány aki tündér akart lenni. Be is iratkozott a tündérképzőbe, ahova számára csodálatos módon elsőre és könnyedén felvették. "Bizonyára tehetséges vagyok!"-gondolta, és így is volt, hiszen nem véletlenül akart pont ő tündér lenni. Kiválasztott volt erre a szerepre, arra született, hogy tündér legyen! "Sokan akarnak tündéreknek lenni, de csak kevesen lesznek igazán azok."- mondták neki egyszer, de ő akkor ezt még nem értette, ugyanis a tündériség számára létszükség volt! "Ha nem leszek tündér meghalok!"-gondolta egyszer kicsit zaklatottnak tűnően az anyukájának, aztán azt kérdezte: "Ha ennyien nem lesznek tündérek a világban, akik tündérek akarnak lenni, akkor ők mit kezdenek később az életükkel?!"

Majd teltek múltak az idők. A kis tündér tanuló szorgalmasan járt a tündérképzőbe, és várta, várta, hogy mikor jön el végre az ő ideje... De az csak nem jött. Jól akarta magát érezni, de jól sem érezte magát. Azt hitte, hogy a tündérség maximális boldogsággal jár együtt, de nem így történt. Körülötte sokan boldogok lettek a társaságában, de ő nem lett boldog. "Tennem kell ez ellen valamit!" -gondolta, de a tündériskolában azt is jó megtanulta, hogy tündér soha semmit nem tehet a saját boldogsága, boldogulása érdekében. Ráadásul ki van téve a boszorkányok rontásnak. Ők ugyanis tudnak saját maguk érdekében cselekedni, és a tündérlányok mindig is ellenségek voltak a szemükben.

El is jött a nap, mikor a kis tündérünk immár mint Szende Tünde, munkának látott, hogy kiszabadítson egy ifjút, akit egy rút boszorka tartott fogságban az átka által. Láthatatlanná tette a fiút, így ő amellett, hogy mindennap azért küzdött, hogy életben maradjon, és legalább enni tudjon, nagyon szenvedett az egyedülléttől is, mert többé senkivel sem tudott beszélgetni. Szellem volt, és Szende Tündének volt rá tündér szeme, hogy észrevegye, és azonnal munkának is látott, hogy kiszabadítsa. Nagy harcot folytatott a boszorkánnyal, de sajnos elkövetett egy hibát, beleszeretett a láthatatlan fiúba. A boszorkány persze azonnal észrevette Tünde gyenge pontját, és azonkívül hogy megbűvölte a fiút aki attól kezdve elfordult a tündértől, még örökre meg is átkozta Tündét, hogy ezentúl minden ifjú akin segíteni próbál halálosan és szenvedélyesen szeressen belé, így mindenkit rabbá tesz, akit csak fel akar szabadítani.

A tündérlány mikor rájött a rontásra mélységes szomorúság fogta el, és nem tudott mit kezdni magával. Hogy lesz ő így újból varázslatos tündér megint?! És bánatában elment a Rókához tanácsért, akivel előzetesen szövetséget kötöttek. A Róka is szomorú volt, de nagyon felvidította a Szende Tünde érkezése. Azonnal elmesélte, hogy az bántja a lelkét, hogy összetörte véletlenül egy hiszékeny rókalány szívét, amit nem akart, hiszen ő magányos vadász, és ezután is az szeretne maradni.

"Nem tudok segíteni, hogy boldogabb legyél?"- kérdezte a tündér.
"Nem."- Válaszolta a Róka. Aztán így folytatta: "De én tudom mi a boldogság útja. Gondolj a fügefára, amit a Nagy Jótevő megátkozott, mikor nem talált rajta érett gyümölcsöt. Fügefának kell lenned szép tündérlány, és csak azzal törődj, hogy érett gyümölcsöket teremj, más nem számít...

Így aztán a tündérlány elment, és attól kezdve örökké mosoly ült az arcán...

"...Alkotó lény vagyok, csak mikor alkotni kéne, akkor mindig elbizonytalanodom. Azt hiszem sokan vagyunk így, a fejünkben szárnyalnak a gondolatok, aztán leblokkolunk, mikor a megvalósítás lehetősége elénk tárul. Szeretnék mindenkit arra biztatni, hogy ne higgye el, hogy nem képes álmainak teljesítésére, mert mindenki képes csak a világ azt sugallja neki, hogy blokkoljon le... A világ annyira bonyolult lett, hogy visszarettenünk mindentől mert olyan bonyolultnak tűnik sikert elérni.

Én is így gondoltam, de rá kellett jönnöm, hogy a siker elérése érdekében egyedül saját magam vagyok az akadály. Azért, mert nem azzal törődtem, hogy mit tegyek, hanem azzal, hogy minek van értelme. Nincs semminek se értelme... lényegtelen, hogy mit teszünk, mert egyetlen értelem van a világon, és ez a boldogság... "
 

Igen, most már tudom, hogy van értelme a semminek!

 :)