A vízió a legfőbb vallás manapság
a képernyőnek számtalan papja van
kik folyton folyvást
és nem csak vasárnap
misét tartanak.
A hívőknek kell
az útmutatás
és az útvonattervező
és nem baj, ha blőd,
ha unalmas,
vagy ha butaság
mind ez csak egy áldozati rítus,
ajándék
a nagy vízió isten előtt.


Nincs miért lázadni
tényként
élnek benne
és létét
bizonyítják,
könyörögnek hozzá,
mint teremtmények,
és az imák
csodás módon
meghallgatásra találnak,
mert ez az új hit már
gondolati síkon
olyan érzékeny,
hogy mindent kitalál.

Nagyon engedelmesen
függenek
tőle
mert ha dühbe gerjed
az elektromos jelben
erős csökkenés várható
és ez nem kibírható
egyetlen hívő számára sem.
 
Akkor
talán még napsütés
se lesz több.

Fábián Franciska

Gyakran feltételezzük másokról, hogy az direkt rosszat akart nekünk vagy másoknak. Ezen mindig csodálkozom. Miért jó az valakinek, ha szándékosan rosszat tesz? Mi a haszna belőle, hogy tud utána aludni? A válaszkeresés közben megpróbáltam belehelyezkedni az ilyen, úgymond, „gonosz” személyek lelkébe.

MI lehet a gonosz szándék oka?

Valójában nincs is olyan, hogy gonosz szándék. Minden embert kizárólag a jószándék irányít. Bármit, amit elkövetünk, mindig valakiért, valakikért vagy valamiért tesszük. Nem is tudunk másképpen cselekedni, mert maga az erő, az energia is csak pozitív lehet, tehát természetétől fakadóan jó!

Fiatalabb koromban azt hittem, hogy azok az emberek, akik rám pozitív hatást gyakorolnak, szimpatikusak számomra, és a társaságukban jól érzem velük magam, minden esetben pozitív hatást fognak gyakorolni az életem folyására. Be kellett látnom, hogy ez nem így van. Ezek az emberek valóban nagy energiákat áramoltatnak valaminek az érdekében, de korántsem az én ügyem érdekében. Legtöbbször arra kellett rájönnöm, hogy ezek az emberek az önszeretet eléréséért küzdenek ilyen nagy erőkkel.

Mindenkinek igaza lehet, más és más irányokban. Mivel annyiféle irány van, annyiféle lehetőség, a sok JÓSZÁNDÉKból hatalmas KÁOSZ lehet.

Legtöbbet azzal tudunk elérni, úgy tudunk építkezni, fejlődni, és megvalósítani dolgokat, hogyha egy közösségben dolgozunk és mindannyiunk ugyanazt akarja. Ez egy-egy dolog megvalósításában még abszolút kivitelezhető is, de kevés arra, hogy egy egész életen keresztül így éljünk, vagy hogy egy egész ország életét beszabályozzuk ilyen módon. Nem lehetünk mindig csak és kizárólag a közösségért.

Az alap, hogy mindannyian mások vagyunk, de egy társadalom fenntartásához kellenek bizonyos alapelvek, amiket mindenki természetszerűen elfogad kisgyerekkortól, és nem is kérdőjelezi meg azok létjogosultságát.

Erre a normarendszerre még mindig az egyik legjobb megoldás a vallás és az erkölcs. Ez nem azt jelenti, hogy az erkölcstől nem lehet eltérni, hogy a vallásos emberek csak és kizárólag tökéletesek lehetnek, hanem csak annyit, hogy ha eltérünk a szabályoktól, rosszul érezzük magunkat, nem vagyunk rá büszkék, vagy esetleg megpróbáljuk jóvátenni, stb…

Nem jó, ha az abszolút szabadság nevében feláldozzuk korábbi elveinket, mert ha egyéni erkölcseink vannak, mert individuumok vagyunk, és nekünk ne mondják meg… mit hogyan, akkor az energiák egymással szembefordulnak, és minden jószándék ellenére leginkább csak káoszt és pusztulást fognak hozni….

Önbecsülésem alapja az, hogy jelentsek valamit nem csak magam, de mások számára is.
Lelki békém alapja az, hogy jelentek valamit mások számára is.
Boldogságom alapja az, hogy tegyek valamit másokért.
Kielégülésem alapja az, hogy ne csak önmagam érezzem.
Legjobb nem érezni az időt és a súlyt.
Csak az eufóriát.

A legnagyobb baj nem az, ha nem kapunk elég szeretet, hanem, ha a mi szeretetünkre nem fogékony senki.

Minden ember szeret, valamit vagy/és valakit. Ha valakit szeretünk, tudnunk kell, hogy az élőlény (ember, állat, növény) milyen módon, szeretet-nyelven fogadja, érzi a szeretetet.
Az önző emberek is szeretnek, de úgy szeretnek, ahogy önmagukat szeretnék. A másik ember gyakorlatilag csak arra kell nekik, hogy az önszeretetüket kivetítsék másokra, és még önfeláldozónak érezzék magukat. Tragédiájuk tehát nem az, hogy sok embert gyűlölnek, akik nem olyanok, mint ők, hanem, hogy az önző és nárcisztikus természetük gyakorlása miatt képtelenek felfogni, minden igyekezetük ellenére, az általuk szeretni vélt személy valós igényeit. Ez egy ördögi spirál, és aki nem akar kikerülni tudatosan ebből az örvényből, az boldogtalanul, depressziósan és teljes magányban fog meghalni. Megoldás lehet a nárcizmusra, ha valaki például tudatosan önzetlen karitatív tevékenységet végez, vagy az, hogy megpróbál számára nem szimpatikus személyekkel időt tölteni, és előítéletek nélkül megérteni őket.
Minden zűrzavar alapja, hogy nem fogadjuk el, hogy a másik ember különbözősége is lehet hasznos a világnak. Illetve meg kell érteni, hogy mindenkinek másmilyen a szeretet-nyelve! Valakinek az a fontos, hogy szerepeljen, van, akinek az, hogy nyugalma legyen. Van, aki érintést igényel, van, aki dicséretet…. Stb.

*

Trump szerint a klímaváltozás nem biztos, hogy emberi tevékenységek következménye lenne. Ezt amúgy szerintem még Trump sem hiszi el, mégis érdekében áll ilyen kijelentéseket tenni.
Az őt vádoló környezetvédő szervezetek szerint az Egyesült Államokban le kellene állítani néhány olyan dolognak a kitermelését, ami rengeteg embertől elvenné a munkát, és a munka egy olyan dolog a világban, amit nem is szeretünk látszólag, de életben tartja az embereket. Hiába áhítozunk a munkanélküli életre, ha ez valóban bekövetkezne, depresszióba esnénk, betegek lennénk, és meghalnánk.
Trump azt is sejtheti, hogy a klíma aktivisták és hisztizők igényeit kielégítve még vajmi keveset, mikro százalékokat tenne a probléma megoldása érdekében, mondhatni ez már nem oszt, nem szoroz.
A koronavírus miatt kialakult munka és termelési válság mellett sokan elmondják, hogy viszont mennyit tisztult a Föld ezalatt. Hát sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom titeket, nem. Ezt már környezetvédők is megmondták, bár tudjuk, hogy ők mindenen nyavalyognak, de ebben igazuk lehet.

Ha valóban meg akarjuk állítani a környezetszennyezést, akkor nem hogy újraindítani nem kellene a termelést, hanem még több gyárat és üzemet kellene bezáratni, és nem csak pár hónapra, hanem mindörökké. Kezdve a kőolaj-kitermelés nagy részével, mert nem lenne több műanyagra szükségünk, legalábbis csak jóval kevesebbre.

 Nem kellenek az egyszer használatos tárgyak, a műanyag bóvlik, amivel Kína elárasztja a világot, az új ruhák és kocsik, stb, stb. Persze nem csak műanyag, hanem vaskohászat se legyen, mert az is szmogot okoz. Mindenki hasznosítsa újra a régi dolgait, javítsa meg, varrja meg saját kezűleg, amit csak lehet. A középkorban is "vidáman" eléltek így az emberek, és alig szennyezték a környezetet, igaz, nem is szaporodtak túl.
Szóval, ha igazán vissza akarnánk fordítani a folyamatokat, ezt kellene tenni, és ezzel milliárdokat tennénk munkanélkülivé, akik aztán szép lassan, vagy gyorsan éhen halnának, talán úgy a világ 80%-a.  Kína, India, Vietnam és az ehhez hasonló országok gyakorlatilag halálra lennének ítélve, mert ezek az országok mind arra vannak beállítva, hogy olyan dolgokat gyártsanak, amiket a nyugati környezetvédő nemzetek nem szívesen engednének be saját országukba, igényük viszont van rá!
Mindettől függetlenül én is nagyon fontosnak tartom a környezetvédelmet. Amit átlagemberként ezért tehetek, az jelenleg maximum az, hogy igyekszem nem ész nélkül vásárolni felesleges dolgokat, és ha lehet, inkább megjavíttatok dolgokat. Ha lenne kertem, ültetnék zöldségeket, fákat. Arról nem tudok nyilatkozni, hogy mit tennék politikusként a környezetért, vannak elképzeléseim, de nem vagyok kompetens a dologban.
Míg látszólag ez az egész helyzet rettentő tragikus, én még mindig úgy gondolom, hogy nagyon nagy beképzeltség lenne azt gondolni, hogy mi emberek le tudjuk győzni a természetet, és nem a természet győzi le az embert, ha túllép egy bizonyos határt...!

Úgy látom van valami általános elégedetlenség a világban, aminek a gyökerét nem igazán tudjuk megfogalmazni, hogy honnan ered. Sok mindenre fogunk sok mindent. Például a törvényekre, rendszerre, kevés pénzre, vagy saját rossz szokásainkra, de mindannyian tudjuk, vagy csak sejtjük, ha változik a helyzetünk, vagy megváltozunk, azzal sem oldunk meg mindent. Tudjuk azt is, hogy hiába akarunk gazdagok lenni, a pénztől sem leszünk boldogabb, vagy egészségesebb emberek, és akkor sem érezzük jól magunkat, ha van munkánk, és akkor sem, ha nincs, még abban az esetben sem, ha anyagi gondjaink közben nincsenek. Amíg nincs családunk, gyerekeink, addig az a problémánk, de ha van akkor már az is problémává válik.
Ennek oka véleményem szerint, hogy már nincs elég terünk a világban. Magyarország egy gazdag ország a világ viszonylatban, mégis az a problémánk, hogy miért nem vagyunk Nyugat-Európa, pedig látjuk, hogy se vezet sehova sem a jó lét. Az emberek nagy része ott is elégedetlen és depressziós, vagy éppen drogos. Hiába van pénzünk, nem szülnek gyerekeket, mert a jólét egoistává képzi az embert. Amúgy az egoizmus nem azt jelenti, hogy valaki önmagát szereti, hanem azt, hogy nem képes önmagát szeretni, ezért másokat sem szeret, de mivel képes szeretni önmagát, csak ezt nem látja be, el kezdi kényeztetni önmagát, hátha úgy majd jobb lesz!

Szerintem a problémánk valódi gyökere az, hogy a világ jelenleg olyan irányban fejlődik, ami már nem tartható fenn, de nem is akarunk lemondani róla. Nem akarunk lemondani a jólétről, amit létrehoztunk, de lelkünk mélyén érezzük, hogy ez nem jó. Számomra az lelkiismeretfurdalást okoz, hogy nap mint nap olyan dolgokat kell megvásárolnom, amiket nem akarok, és amiből 2 percen hulladék lesz, de nem tudok ellene mit tenni. Nem tudom az egész napomat szelektív hulladékgyűjtéssel tölteni, v zacskómentes boltokat keresgélni, ha vásárolni akarok, de még ez is elég kevés tett lenne ahhoz, hogy ne legyek úgy mond pazarló. Inkább elfogadom azt, hogy nem tehetek róla, és felkészülök rá, hogy közösen megteremtsünk egy új környezettudatos világot.

Úgy gondolom, hogy az EMBER vs. TERMÉSZET harcban nem tud az ember győzni, illetve, ha győznénk is, képtelenek lennénk élni egy természet nélküli világban. Mindenképp a természet fog tehát győzni, csak az a kérdés, hogy életbe hagy-e bennünket vagy sem. Annak érdekébe tehát, hogy megőrizzük a Földünket, tennünk kell valamit a környezetszennyezés és a globalizáció ellen! Leginkább ezt úgy tudjuk, hogy ahogy lehetőségeink engedik (idő, pénz, kedv), támogatjuk mindazt ami természetes, népi, kézműves, nemzeti és lokálpatrióta sajátosság. Elismerve azt, hogy a világ egy színfoltból álló egység, és nem egy globalista, szürke maszlag fogyasztói társadalom. Mindezek a dolgok ön- és emberiségszeretet építenek bennünk, ami megérezteti velünk, hogy hogyan bánjunk a környezetünkkel is. De lényeg az, hogy nem legyen rossz érzésünk amiatt, hogy látszólag rosszul állnak a dolgok! Ha jól gondolkozunk, előbb-utóbb változik a világfelfogása is! ;)

Mivel előző írásom sok port kavart fel és kérdést felvetett: itt található, bár lájkolták is páran, de sokan egyszerűen csak marhaságnak titulálták, ezért folytatnám érveim kifejtését.
Először is, szó sincs arról, hogy én az alkoholizmust népszerűsíteném! Az alkoholizmus egy olyan függőség, amikor már valakinek részben vagy ténylegesen az alkoholról szól az élete, és nyíván személységzavaros is. Az alkalmi, mérsékelt alkohol fogyasztás más. Akár napi szintű fogyasztó is lehet valaki, az még nem feltétlenül elmebetegség, főleg, ha mellette tevékeny élete van. Hozzáteszem, természetesen minden egyén fűggő, a vélemeny most és a továbbiakban sem részletezei a kivételeket.
Mivel kereszténynek neveltek, én főleg a bor fogyasztást preferálom, az az Újszövetségben és a karolikus liturgiában is szerepel. Számomra ezért egy misztikus ital.
Szóval misztikus! Gyerekkorom óta érdekel a miszticizmus. Előszőr a szentek életén keresztül, később spiritualitással kezdtem foglalkozni, és könyveket olvasni a témában. Szepes Máriá fogalmaz úgy, hogy a spirituális energiáknak két féle ága van, a misztika és a mágia.
A misztika, ami magától történik meg. Ilyen az, amikor egy szentnek, akár sok éves munka és kitartó imátkozás után megnyílik az ég, és látomásai lesznek, vagy egyéb képességei.
A mágia minden olyan tevékenység, amit te szándékosan idézel elő. Meg szoktak különböztetni fekete és fehér mágiát. A fehér mágia az, amikor elsősoban mások érdekében használod az energiát, és soha sem öncélú, és soha sem negatív, sosem akar szándékosan két okozni valakinek, vagy valaminek. Ilyen példáúl a gyógyító képesség, és minden segítő tevékenység. Egy igazi szentnek lehetnek mágikus képességei, de sosem segíthet önmagán és vigyáznia kell, hogy ne használja mások ellen még véletlenül sem az energiáját. Tevékenysége jutalmát misztikus úton kaphatja vissza másoktól, mások szeretete által.
Fekete mágia alkalmazásával szándékosan előnybe akarjuk részesíteni magunkat, saját boldogságunk érdekébe, vagy mások ellen fordulva. Azaz munka nélkül akarunk magasabb szinte jutni. A fű és minden pszihedelikus drog ezért FEKETE MÁGIA mert öncélú!
Ez nem azt jelenti, hogy a drogos élmények nem valódiak bizonyos szinteken, hanem azt, hogy még nincs jogosultságunk erre a tudásra, mert még nincs mögötte annyi szeretet és munka, hogy ilyen dolgokat érezzünk és lássunk! Kihagytunk közben nagyon fontos lépéseket, amiket később nehezebb lesz pótolni. Ezért van az, hogy olyan is előfordúl, hogy valaki egy-néhány használattól is megkattan, akár egy életre is. De hosszabb használatok még nagyobb eséllyel átkódolhatnak át bennünk dolgokat. Persze sokan nem látják be a fű okozta változásokat a személyiségeben, szervezetben és az életvitelben, de természetesen vannak olyanok is aki tudnak differeciálni a valóságos és drogos élményekben. Mondjuk az a kegyetlen, amikor pont egy ilyen ember szoktat rá embereket a fűre, mivel neki jó, és nem szól a fű titkáról, sőt még kíséleti alanyként figyeli "áldozatait". Az ilyen ember olyan mint egy fekete mágus.

Összefoglalva a lényeg az, hogy amíg drogozol valójában egy parkolópályán van a személyiség fejlődésedet illetően, és hiába érzed azt hogy most hatalmasat léptél előre sprirituálisan, utána nagyot koppansz vissza a földre, amikor kiürűl a repülő anyag, és még a fizikai testedet is jócskán kizsigerelted!
Volt, aki arra hivatkozott, hogy azért nem vagyok hiteles, mert csak kívűlröl ítélem meg a dolgot. Hát ez sem igaz! Én pont abba a túlérzékeny csoportba tartozom, akit néhány használat után kiütött a fű, látomásaim, és fizikai blokkóltságom, halál közeli élményeim lettek tőle, meg persze durva hányingerem, pedig biztos vagyok benne, hogy jóféle cuccot adtak a barátaim. Utána persze nem szívtam soha többé, de a hatását még évek elteltével is érzem. Még érzékennyebbé tett spirituálisan, már sokszor zavaróan, és pánikrohamamokra lettem hajlamos, ami a negatív energiák érzékelésének túlreagálása szerintem...

Avagy a tehetség és ami mögötte van..

Hamvas Béla szerint a tehetség nem feltétlenül egy ideális állapot. Sőt ő kifejezetten rossznak tünteti fel, ha jól értelmezem. Számára az ego túltengése. Én nem gondolom így, hogy bűntudatomnak kellene lennie amiatt, mert túlteng benne az alkotási kényszer, és van bennem valami nyughatatlan motolla, de a magyarázatot, ellenérvet, még nem tudtam megfogalmazni.
Pár hete vettem egy Anamé programos kristályt, ami a megértést szolgálja, és pár nap után meg is kaptam a választ a dilemmámra:
Sose gondoljuk azt, ha valami különleges képességgel rendelkezünk, legyen tehetség, spirituális képesség (tisztánlátás, hallás, megérzés, stb.), vagy bármi egyéb, hogy ez valami életen, életeken keresztül kiérdemelt munkánk gyümölcse. Arra döbbentem rá, hogy tehetséget csak azért kapja az ember, hogy vezekeljen. A tehetség maga a szolgálat és a beteljesítendő küldetés. Az Univerzum próbára teszi a tehetséges embert, hogy mennyire válik gőgössé az élete folyamán. Akár sikeres lesz, akár nem az élete során, a gőg, azaz az alázat hiánya, a tehetséges embert könnyen kiégetté, depresszióssá, szociopatává, és elzárkózóvá teszi. Valójában nincs különbség ember és ember között, a fogyatékostól a szuper zseniig mind ugyan olyan fontosak vagyunk. Egymás érdekeit/boldogságát szolgáljuk.
Ha ezt megérti a tehetséges ember, boldogan és bűntudat nélkül lehet termékeny alkotó

Nem akarok politikai vitákba bocsátkozni, de ezt a témát a politika ihlette. És ami most fog következni, annak már semmi konkrét köze a napi politikához. A probléma nem most kezdődött, és nem is lehetne néhány új törvénnyel megoldani.

Képzeljük el, hogy a hatalom részesei vagyunk. Persze képtelenek vagyunk álszerénység nélkül elképzelni, de azért némi plusz jövedelemre mindenki számítana, ha egyszer politikusnak adná a fejét. Azaz lopna. De ha odakerülnénk nem neveznénk durva módon ezt a cselekedetet. Biztosak lennénk abban, alapos okunk van el tenni ezeket a javakat, ráadásul, lehet, hogy nem is magunknak lopunk. Ne felejtsük el, hogy a felhő csak lentről néz ki felhőnek, a hegyre érve már csak szürke ködnek hat.

Könnyű azt mondani, hogy csak a gazdagok lopnak, pedig ez nem igaz. Ahol a gazdagok lopnak, ott lopnak a szegények is. Egy közösség részei vagyunk, és ez a rendszer egységként működik, ami fent, az lent. Nem vonhatjuk ki magunkat alóla, mert beleszülettünk, és felelősek vagyunk érte. A politikusok azért lopnak, mert ezt tanulták meg gyerekkoruk óta. Még akkor, mikor még szegények voltak. És nem csak a politikusok lopnak, hanem mindenki. Ebben az országban mindenki várja, hogy mikor kap már valamit ingyen, és bárki, aki közel kerül a zsíros bödönhöz, hülye lenne nem degeszre zabálni magát belőle. Nem tanította senki, hogy a legnagyobb nyereségünk és boldogságunk akkor lesz az életben, ha másokért cselekszünk, és inkább magunknak veszünk kevesebbet. Ugyanis, ha valaki jót tesz velünk, akkor azt viszonozni szeretnénk, és ha nekünk jó, akkor másnak is szívesen adunk. Önzetlenül adunk, de idővel mégsem leszünk viszonzatlanok. Hogy megakadályozzuk, hogy ne legyen ennyi lopás az országban, ahhoz nem az utcára kell menni tüntetni, azzal semmisem változik meg, csak káoszt teremt, és rombolja az összetartozást, és az önbecsülésünket. Nekünk kell egyesével korrektnek és önzetlennek lennünk először. Játékosan és szeretettel, de meg kell nevelnünk magunk, hogy cselekedeteink ne csak magunk hozzon hasznot. Persze attól még mások nem fognak egyből megváltozni, de türelmesnek kell lenni.

A pénz egy víz elemű lény, mindig odafolyik, ahol elemi szükség van rá, és azonnal elpárolog, ahol felizzítják. Mi a gazdái csak megőrzői és sosem birtoklói vagyunk. A pénzt szeretni kell, akkor teremteni fog, és nem pusztítani, mint egy vihar vagy árvíz.

• 
  Azt gondolom, hogy csak az tud igazán szabad lenni, függés mentesen élni, aki nem szeret senkit és semmit.

Szeretni valamit, vagy valakit, azt jelenti, bizonyos dolognak az épségét, létét, értelmét kívánjuk, azaz pozitív energiát sugárzunk felé, tehát kötődünk hozzá. Az, hogy hogyan, és milyen mértékben tud valaki szeretni, kötődni, az egyénhez kötött. A kötődést nevezhetjük függőségnek is, bár igaz, a függőség szót inkább olyan dolgokra szoktuk használni, amikor valaki egészségre káros dolgokat szeret. Az erősen szeretni tudó emberek erősebben kötődnek dolgokhoz, de nem mindegy hogy szeretetüket milyen irányba fordítják. Például vannak, akik ingerszegény környezetben alkoholistává válnak, vagy nincs bennük elég kitartás és gondolat, hogy ezt a szeretetenergiát mondjuk a munka irányába fordítsák. Vagy mint ismeretes, hogy a drogfüggőket sokszor a kisegyházak térítik meg, aztán ott ugyanolyan bódultságban élnek, mint előtte. Sokan ezt megszólják, de véleményem szerint nincs ezzel semmi baj. Legjobban az aszkéta típusú emberek tudnak megijeszteni, de azok is biztos szeretnek dolgokat.

Hülyeség lenézni a mániákusokat, főleg ha még, boldogok, sikeresek is, és alapvetően nem bántanak senkit.

*

Tudod már melyik munkát szereted a legjobban?

Amikor dolgozol, érezted-e már azt, hogy nem érzel fáradtságot? Még mindig rengeteg emberben az a fogalom, hogy „munka”, fáradtságos, negatív előjelű tevékenység, amit kizárólag a túlélés érdekében, anyagi előnyökért végzünk. Bizonyos emberek szerint, ha valamilyen tevékenységet élvezünk is, akkor azért szentségtörés lenne pénzt kérni. Mások, akik ugyan szívüknek és képességeiknek megfelelő munkát választottak maguknak, de mivel „pénzkeresett” lett a korábbi esetleges hobbiból, azonnal gyanakodni kezdenek azon, hogy most már ez nem lehet annyira jó, és szenvedniük kell miatta.

Csomószor valójában csak mi kreáljuk a problémát, és meg is bizonyosodunk róla, hogy így van. Ezekből lesznek a saját korlátjaink, amiket nem tudunk átlépni az álmaink irányába. Mindössze csak félelmeink vannak, hogy esetleg kudarcot vallunk mások előtt, ha csak azt tesszük, amihez kedvünk van. Szeretetből dolgozunk, és a létezés iránti hálánkból. De, ha nem azt csináljuk amihez kedvünk van, mélabúsak leszünk. Ez egészen egyszerű, nem is értem, hogy miért csodálkoznak az emberek, hogy ennyi a pánikbeteg, ideggyenge, dilibogyót szedő letargikus.

Szerintem a szülés utáni depresszió is ebből alakul ki, hogy az anya rájön, hogy megint csak olyan dologgal kell foglalkoznia, amihez nincs kedve, és nem tud örülni egy új lélek születésének. Valójában, hogyha előtte mindig azt csinálta volna, amiben kedve telik, szeretett volna élni, akkor az élet iránti szeretetéből fakadóan, boldogan akarná megmutatni a gyermekének a világot. Azt anyának ez lenne  feladata, de ehelyett, rengeteg anya, csak frusztráló nyűgnek, tárgynak kezeli a csecsemőt, akit etetni, fürdetni, tisztába tenni kell. (Persze ez is kell a babának, de ez csak elkényeztetés szeretet nélkül. A csecsemő sokkal több mindent érez, mint amit gondolunk.)

Ha depressziósak vagyunk, annak örülni is lehetne. Ez csak egy jel, hogy végig kell gondolnunk, hogy mi is az néhány, vagy egyetlen dolog az életünkben, amit valaha is tisztaszívből, önfeledten tudtunk élvezni, úgy hogy közben nem figyeltük az órát, nem éreztünk a fáradtságot. Elégedettek vagyunk magunkkal, szeretni tudjuk a környezetünk. Valódi depresszió az lenne, ha egyetlen ilyen dolgot, vagy tevékenységet sem tudnánk. Szóval bármi is eszünkbe jut, afelé kell haladnunk. Legjobb esetben, csak egyetlen ilyen tevékenység van… Azért ez a legjobb eset, mert így sokkal kevésbé leszünk tanácstalanok és bizonytalanok…

*

Szabad akaratomból vagyok szolga,

Ki látszólag kiabál fuldokolva,

Diktál, mindenki figyelmét igényli,

Mielőtt saját belét is kitépi.

Munkakörében másokat baszogat,

S szenved, hogy miért hazudott nagyokat,

Őszintétlenségért pusztító vagyok,

Kedvelnek is ezért engem a nagyok.

Érett nő ő sosem volt,

Kislányból a sápadt Hold

Öregasszonyt varázsolt,

Túl sok dühöt palástolt.

Vonszolta az idejét,

Zsigerében szíve még

Nem érett meg élvezni,

Csak sebekkel kérkedni.

Mája, feje megkövült,

Gyomra sose könyörült,

Legtöbbször csak követelt,

Egészségről szövegelt.

Lehet, hogy a depresszió alapvető okozója, hogy várunk valamit az élettől?

Persze nehéz úgy élni, hogy ne vágyjunk semmire, és nem is kell. Teremteni akaratból  lehet, és ez a vágy-beteljesülés folyamat meg általában úgy zajlik, hogy valamit akarunk és vágyunk, majd lemondunk róla, aztán jön a beteljesülés.
Mindenkinek vannak céljai az életével különben nem születnénk meg. Születésünk után, ahogy megtanultuk az alapvető életfunkciókat, és megtanulunk beszélni, kikristályosodik az elménk, és eszünkbe jut, hogy milyen terveink is voltak előtte. Ez általában tíz èves korig ez meg is történik, de van aki már az óvodában is tudja, hogy mi is szeretne lenni nagy korában. Később persze minden összezavarodik, de ez még tinikorban természetes. Ez az első csalódás kell a kiteljesedéshez.
A depressziós emberek egyik típusa, pont az aki nem jön ki a tini korból, és végképp elfelejti építő és nem pusztító vágyait. Amúgy a fel nem nőtt tinédszerek elég szép számmal vannak jelen a társadalomban, csak nem tudunk róla.
A másik depressziós tipus, akinek ugyan teljesülnek a vágyai, mivel lemondott róluk, de mivel lemondott róluk, már nem tud örülni a beteljesülésenek. Az ilyen ember fáziskésés problémás.
Számomra leginkább az okoz problémát, hogy a vágyimat képtelen vagyok kiverni a fejből, ez által nem tudok lemondani, és a beteljesülés meg várat magára. A dolog már teljesen agymenésessé válik, és igen, súlyos depressziót tud okozni. "Kivésném., ha tudnám hol van, a mélység, amitől holtan megvadultan remegek én, titkok frusztrált hű mezején."
Most tisztázódott bennem, meg hogy erre a "kivéséses" technikát kell "alkalmazni" amit amúgy már összönösen csináltam. Azaz direkt csalódás, rossz élményt, undort okozni az üggyel szembe, hogy lemondjak róla, elmenjen tőle a kedvem egy időre. A baj, hogy az egyik vágyam ösztönös kivésési kísérletei a visszájára fordultak. De ma azt hiszem sikerült rendesen kinyírnom magam. Kezdhetek örülni minden másnak.
Szóval ne féljünk a csalódásoktól, az csak egy jobb élet kezdete.

De most már tudom, hogy "úttörőként" nem is történhetett volna másképp, és minden jó úgy ahogy van.

Meg kell tanulnunk nem mások által megítélni önmagunkat. A közvélemény a nagy számok törvénye alapján könnyen rámondja valamire, hogy önpusztítás, de ez még a legártalmasabb dolgok esetében se igaz mindenkire, mivel vannak emberek, kiknek épp az adatott a sorsában, hogy megéljék ezeket a dolgokat. Azért se kell nagyon dobálóznunk az "önpusztítás" szóval, mivel rengeteg "nem önpusztító, józan" embert ismerek, aki önpusztító, és szép lassan elhal, mert egész életében olyan munkát végzett, amit szívből utált, (vagy csak simán ügyvéd volt:P Esetleg politikus!) mások meg egész életükben szívből szívnak, és majd kicsattannak az örömtől és életerőtől. (Ez persze nem minden emberrel van így, rám sokkal rosszabbul hatna a fű.)
Szóval összefoglalva: drogozni, kurválkodni, alkoholt inni és bányában dolgozni önpusztítás! Kivéve azoknak az embereknek, akiknek ezek a dolgok/tevékenységek adják a legnagyobb örömöt, elégedettséget, önszeretet, (ami nem azonos, hanem ellentétes fogalom az önzéssel!) és küldetésük beteljesítését az életükben.
A rossz vagy jó fogalma csak azon múlik mennyire tudsz valóban szeretni valamit és valakit.

***

„Minden rosszban van valami jó!” -tartja a mondás.

„És minden jónak meg van a maga hátránya is!” Teszik hozzá a kritikus elmék, hogy nehogy már jót érezzük magunknak egy percre is. Én mindenesetre próbálok elvonatkoztatni ettől a „jó” meg „rossz” titulustól, és a számomra „elmebeteg” embereket csodálkozó tekintettel nézem. Azt tapasztaltam, hogy köztük mindegyik jobban tudja nálam, hogy mi is az az „igazság”. Érdemes rájuk odafigyelni, mert náluk jobban senki sem tudja. Jobb esetben csak kedves vallási fanatikusok, rosszabb esetben mindennel elégedetlen kritizáló depisek. Pedig valójában mindenki tudja, hogy mi az igazság. Megsúgom, ha nem tudnánk mi az igazság, nem lennénk képesek létezni. Úgyis elképzelhetjük ezt az állapotot, hogy fel se kelnénk az ágyból, nem beszélnénk, stb. Mivel az igazság ismeretéhez valamiféle rendszer elfogadása és vitathatatlansága kell. Legegyszerűbb példa a nyelv, ami egy rendszer. Senki sem vitatkozik rajta, hogy a szavak túlnyomó részét miért annak mondjuk, aminek. Mindenkinek meg van a saját rendszere, a saját igazsága, de nem hallottam olyan emberről, aki különcködésből egy teljesen általa kitalált nyelven kezdett volna beszélni. Vagy miért nem kérdőjelezzük meg, hogy az élethez szükségünk van bárminemű munkára? Enélkül az igazságok és rendszerek nélkül ugyanis nem lenne életkedvünk. (Vagy hát látjuk is, bizonyos emberek ezen okból depresszióznak.) A saját igazságunk, a saját őrületünk, szóval ne nézzük le a többi embert, mert egy másik univerzumban él. De kellenek a közös rendszerek, szabályok is, hogy együtt játszhassunk, lelkesedhessünk a létezésért!

Az igazi elmebetegek nem vonják kérdőre, hogy saját igazságrendszerük, amit maguknak találtak ki, vajon ráillik-e a másik ember igazságrendszerére is? Belerondítanak, megsértik a másikat olyan tanácsokkal, követelésekkel, ami nem a másiknak íródott. Ilyen elmebetegek a kritikusok.