Elméletben mindig olyan jó vagyok!

Amikor nem jutok írási lehetőséghez, zseniális ötleteim támadnak és remekül tudok takarítani is! Átlátok a káoszon, és csodálatos rendszerkezeteket építek! De a megvalósítás megfelelő pillanatában rám tör a kietlen üresség és a magány mindent eltompító érzése. És nem értem a rendszereket. Nem értem az összefüggéseket. Nem érzem a kezeimet sem. Az újjaim és mozgásom mind ügyetlenné válik. Éhes vagyok, de az evés után is csak kevesebb energiám van. Nem értem a jeleket és a megérzéseket sem. Úgy érzem, vannak megérzéseim, de a megérzéseim jeleit egyáltalán nem tudom értelmezni. A könyvek mindig arra figyelmeztetnek, hogy „vedd észre a jeleket!” Sokáig figyeltem őket, és megpróbáltam hinni bennük. Szerintük éltem. Ja nem csak szerintünk, hanem szerintem is! :) Izgalmas volt nem tudni, hogy úgysem jön be! Újdonság volt a világ.

Az öregség első fázisa az unalom. Aztán meg kell tanulni felejteni. Az öregek egyik legnagyobb erénye, amikor képesek újra rácsodálkozni a világra!

Engem nem segítettek a jelek. Vagy legalábbis bármibe is belekezdtem, akadályoztak minden téren. Bezzeg, amit nem szerettem, az működött. Szerencsére nem túl sokáig. Csak az elhatározás és az akaraterőm segített a széllel szemben. Ameddig még segít. De elfáradok ebben a kietlenségben és az állandó érzelemmentes küzdelemben a létezésem fenntartásáért. Ha nincsenek fellépéseim, meghalok. Furcsa dolog, de már régóta megfigyeltem, hogy a szereplések tartanak életben. Ez az egyik legfontosabb dolog, amivel definiálni tudom magamat, különben az a lény, aki én vagyok megszűnik létezni. Identitás nélkül csak a halál létezik, így nem tudok mást csinálni, mint beteljesíteni a küldetésemet…!

***

Nincsen mit mondanom,
Bolodít megérzés,
Azt hittem tudhatom,
Kölcsönös a féltés.

Gúnyt űztek belőlem
Föld, s égi hatalmak,
Azt hittem teremtek,
De nincs mit akarjak.

Végtelen időkre
Messzire elmegyek,
Nem várnak ott se már
Hűlt helyen elveszek.

Árvának szültetve
Nem voltak társaim,
Küldetést mímelve
Találtam harcaim.

Nincs jobb, mint szolgálni,
Parancsot keresve,
Szenvedély próbálin
Örömbe beesve.

Alkottam világot, kék volt.
Meglepett benne a fény,
A napfényt nem látta égbolt
Csillagát szórta felém.

Émelygő, bizsergő hajnal
Derengett mindig nekem,
Üldöző túlerő bajban
Nem tört meg könyörtelen.

Megszoktam, hogy fáj a szívem,
És sosem lesz rózsaszín,
Bár jutna hozzád a hírem,
Leesnének könnyeim.

Teremtő vétek a létem,
Hibáim építenek,
Elvetem magam, mert féltem,
S kinőve megértenek.

 V

Töretlen úton lépteim kihagynak,
Kiszikkadt a vágy,
A hallás szürke homállyá porladt,
Hiába beszélsz már.
Kiköptem minden gecit, mit számba raktak,
Gyűlöltem azt, ki kívánt,
És az az egy, kit mindig is akartam,
Halva mond értem imát.
Az álom, mi megtestesített engem,
Ősrobbanás volt, nem is kisszerű,
Menteni vágyta a lelket,
És küldött egy lányt, ki együgyű.

Minden sírás, vircsaft ellenére,
Ha holnap nem lennék már elcserélne
A szülői ház egy másik gyerekre,
Büszkén, hogy jobbat tesznek majd helyemre.

Új csecsemő születik a nyáron,
Rendszerint ölel, mint a számításom.
Nyúl, de plasztikból lesz a fess keze,
Érző szoftvert telepítenek bele.

Bőgés hangerő gomb lesz a hátán,
Meg se fog nyikkani anyjára várván,
Okos és mindent pontosan csinál,
Ha illik kérdez, de nyugodtan kivár.

Mentál, pszichés eltérése nem lesz,
Egy hibádzik így, nem hozdoz keresztet.
Erkölcsileg ő még tökély tiszta,
De szánalma nincs, bánatos miatta.

Örülnék, ha ő testvérem lenne,
Élnék mégis én, hogy legyen szeretve.
Ezen a Földön nincs neki párja,
Mások megértését hiába várja.

Le akartam írni november huszonkilencedike történetét is, és a fejemben úgy vágtattak a gondolatok,mint ahogy akkor vágtattam hazafelé Magyarországra. De volt történtben egy pont, egy mélységesen szomorú pont. „Nem mondhatom el senkinek, hát elmondom…” csak ezt mondom el. Nem tudom, hogy akiről írom, azzal szemben mennyire vagyok igazságos, hogy a szomorúság csak benne, vagy csak bennem, vagy mindkettőnkben volt-e, és nem akartam továbbá a helyet sem elítélni, ahol mindez megtörtént, pedig szívesen leírom azt a szót, hogy Pokol!

Hajnali négy-óra negyven perc. Helsinki közepe, körülbelül mínusz tizenhárom-tizenöt fok, enyhén szemerkél a hó. A buszpályaudvart kerestem, de akkor még fel se tűnt, hogy (mint fél Helsinki ilyenkor) ez is a „föl alá van temetve”. Nappal legalább hat bejárata van ennek a helynek, de ilyenkor mindegyik zárva van, (egy kivételével persze, hiszen éjszaka is indultak járatok). Sehol se találom azt a bizonyos egyet és kicsit izgulok szokás szerint, de idő még van öt óráig, hogy ne késsem le az indulást. Embereket keresek, de nem nagyon vannak az utcán, csak egy helyen tűnik fel öt ácsorgó alak, egy gázmelegítő körül.
– Hol a buszmegálló? – kérdezem, számomra teljesen természetes módon. Semmi válasz. Pedig rám néznek… Újból ismételem: „Where is the bus station?”
- Bus station, bus station, bus station… – idő telik el, halkan és lelassítva hangzik a válasz, egy arcom mellett elnéző hatalmas szempárból. Azt nem mondhatom, hogy „átfutott a hideg”, de a szívem lórúgást kapott. „Rajtam senki sem segített, én sem segítettem, már nem tudok segíteni.” Értem. Vagyis nem értem. Ájultan lépkedek tovább… szédülök a „rúgástól”. Haza akarok menni, bebújni a takaró alá és zokogni… de már nincs erőm, itt fogok meghalni a …Pokolban.

Ennyi. Nem részletezem tovább. Ez csak egy mélységesen szomorú pont. (Amire nevetve emlékeztem vissza…)

A fiú nem sírt... tovább ment. Csorba Csillag viszont könnyes szemmel búcsúzott el tőle. Mégis boldog volt.
- Én mindig sírok. - mondta reszkető hangon. - Ha boldog vagyok akkor is.
A fiú szeme kerek lett, de semmi sem hatotta meg.
- Igen, megértem! - válaszolta szinte suttogva a lánynak.
- És most kilépsz az ajton, és többé nem látjuk egymást? - kérdezte Csorba Csillag, szigorú szemekkel.
- Igen.
- Nem is fogok eszedbe jutni többé?
- Nem. Nem hiszem. Emberek mindenhol vannak, és én mindig találok más társaságot magamnak.
- És sohasem volt veled az, hogy visszavágytál valakihez, akivel jól érezted magad?
- Nem. Persze... volt olyan hogy visszagondotam valamire, hogy akkor az milyen jó volt az... azzal a sráccal vagy lánnyal... de semmi egyéb. Nem vagyok ilyen romantikus... és nem értem, az emberek miért akarnak mindig tartozni valakihez?! Miért függ a boldogságunk mindig valakitől és valamitől? Miért nem tudsz Te sem, csak úgy boldognak lenni?! Csak rácsodálkozni a világra... mindentől függetlenül.
- De megtagadni a szeretet...
- Én szeretem az embereket ott és akkor. - vágott közbe a fiú.
- Nem, nem, nem így van! - mondta megbabonázó nézéssel a lány. - Isten lehetőséget adott nekünk! Lehetőséget arra, hogy szeressük egymást! Akár együtt dolgozva, akár a szerelembe... bár e kettő nem különül mindig el egymástól... Az élet rővid, és mindketten tudjuk merre vezet az utunk, és azt is tudjuk, hogy nem vagyok egymáséi, de az egymás szeretével csak közelebb kerülünk ahhoz a bizonyos személyhez, akit keresünk, és megtagadni a szeretet lehetőségét is bűn!
- Nem! - A fiú testén átfutott a hideg, és valami furcsa bozongást érzett a lány szavaitól és szókimondó közvetlenségétől. - Én ennél szélsőségesebb vagyok! - mondta szúrós tekintettel. - Tökéletes gólt, csak egyetlen pillanatban lehet rúgni. 
A lány szeme könnyes lett.
- Azt hiszem az a legjobb most, ha most elmegyek. - mondta a fiú, és tovább állt.
- Csak egyszer sírok... - mosolygott Csorba Csillag. – és sohatöbbé nem fog fájni! 
És továbbra is boldog maradt. 

- Anyu! A tündér lányok sosem lesznek szerelmesek? – faggatta öt éves korában anyukát Szende Tünde.
- Nem tudom kislányom, én még sosem voltam tündér, nem tudom.
- Deee, tudnod kell! Ki lesz egy tündér lány férje?
- A tündérek… - kezdte kissé türelmetlenül Tünde anyukája – Tudod ők egy másmilyen világban élnek, sokszor egyedül egy üvegpalotába zárkózva, vagy csillogó társaságokban csillogtatják erejüket, vagy csak repkednek az égben, hogy kin kell segíteni. Elfoglaltak nagyon, nem szeretik feladni a szabadságukat, ezért aztán általában nem mennek férjhez, és nem is szerelmesek.
- De jó nekik. – mondta szomorúan, a kicsi Szende Tünde. – Akkor én így sosem leszek tündér. Bárcsak nem lennék szerelmes!
- Ó dehogy, ne mondj ilyen butaságot! Te még nem is voltál szerelmes, nem is tudod milyen az!
- Dehogy nem, már nagyon rég tudom. – mondta elkomorodva a kis tündér jelölt – Most is szerelmes vagyok nagyon!
- Na és kibe?
- Hát nagyon szerelmes vagyok, öt fiúba is! A debreceni Sebibe, az ovis Jancsiba… a másik három „titkos”. - Szende Tünde anyukája mosolygott, de nem szólt semmit. Gondolta nem beszél a szerelemről. – Ugye ez szerelem? Jancsival már elvesztettem a szüzességemet asszem… szerelemből puszit nyomtam az arcára. Már nem vagyok szűz, de nem is baj, én úgysem „szűznek” születtem. De már sosem lehetek szűz? A tündérek szüzek? Én gyenge vagyok, hogy tündér legyek, nekem csúnya titkaim vannak. Szerelmes vagyok. Nem érdemlem meg, hogy tündér legyek.
- Ne aggódj, hallottam már tündért, aki szerelmes volt egy negyven éves gyerekbe.
- Sosem nőtt fel? Azt hogy csinálta? Nekem is kéne ilyen varázslat.
- Hát úgy, hogy beleszeretett kisfiú korában a rajzfilmekbe, és csak egész nap csak azokat nézte, és rajzolta. Igen, először nézte őket, nap mint nap, aztán elhatározta, hogy ő rajzfilmkészítő lesz. És csak rajzol, rajzolt, és közben elfelejtett felnőni, kisfiú marad még negyvenévesen is.
- És a tündér?
- Kajlának hívták, és Óperenciás tengeren túl lakott, rettentő messze Nagyon híres és gazdag tündér volt, de már majdnem negyven éves volt, és magányos. Borzasztóan unatkozott, hát egy nap rajzfilmkészítő versenyt hirdetett. „Az a felnőtt, aki a legjobb rajzfilmet csinálja a gyermekeknek, az nyer!” A negyvenéves kisfiú nyerte meg a verseny, és elutazott Kajla tündér birodalmába, ahol azonnal egymásba szerettek.
- És elvette feleségül a fiút?
- Nem, azt a fiúnak kellett volna, de ő még gyerek volt, és a gyerekek még nem házasodnak. Kajla ezért meg is haragudott rá, és megparancsolta neki, hogy azonnal nőjön fel. A fiú cserébe fiatalságot kért a tündértől, így Kajla húsz évessé változtatta.
- És akkor megkérte a Kajla kezét?
- Nem. Elhagyta.
- ???
- Meglátott egy csodaszép húszéves tündérlányt, és mindketten egymásba szerettek, szerelem első látásra!
- Jajj, de kár! Akkor ők összeházasodtak, ugye?
- Nem, nem ők sem. A fiú még nem volt túl lelkileg, a Kajlával való másféléve tartó kapcsolatán, a tündér lány szíve meg nem volt teljesen üres, átok ült rajta. Már tizenegy éve, tizenegy hónapja és tizenegy napja egy árnyképbe volt szerelmes. A fiú csak az árnyképre hasonlított, de nem volt az.. aki... belebetegedett.
- A tündér lány? Ő sem lesz már igazán szerelmes?
- De biztos, csak ő tündér…
- És Kajlával mi lett?
- Halálos beteg lett. Elvesztette a szépségét, a vagyonát, és persze legelőszőr a varázserejét. Tönkrement, és meghalt.
- Neee, az nem lehet! Azt neee! Ne így legyen vége, szívd vissza!
- Na jó, a fiú visszament hozzá, és még romjaiban is szerette Kajlát, az utolsó leheletéig. Elment érte a korházba is, és kitartott mellette. Így még szebb volt neki elgyötőrve, nem volt már gőgös és hatalmas tündér. A szerelem meggyógyította a Kajlát, és egy kislányt szült neki. A fiú boldog volt, hogy gyermeke van, mert volt kivel rajzfilmet nézni, Kajla viszont nem mindig örült, neki, mert nem csináltak mást, csak egésznap a tévét nézték.
- Hisztizett?
- Igen. Hisztizett.
- Ő is hisztis tündér? Vannak hisztis tündérek? - örömködött a kis Szende Tünde.
- Előfordul.
- És a fiatal tündér lány?
- Ő tényleg meghalt, az átok elvitte. A szerelem tovább segítette, de ezt senki sem tudta. A tündérek nem szerelmesek, nem mondtam már?
- De hát Kajla is szerelmes lett, és lett férje is.
- Akkor már nem volt tündér.
- Tündér akarok lenni, szerelmes tündér! – kiáltotta a kislány, és majdnem hulltak a könnyei – Miért ilyen rossz tündérnek lenni, miért szenvednek a tündérek…? Ne, ne, ne válaszolj, Anyu! Meghalok. 

Köveket raktak egymásra köröttem,
A város köré, mi embereket gyűjt,
Mélyében szavak mardosnak, miközben
Rabságom égve, csak kapukat került.

Hiába volt az megértve és nyitva
Szabadba, mégis korláttal övezte
Lépcső a mélybe kínálkozik itt ma,
Égő kételyként a sírba születve.

Nem nekem épült, építetve majd másnak
Kell ez majd lenge boldogságot hozva,
Enyém csak sebző láthatatlan rácsnak
Álcázva fénylik, az Istent zokogva.

Ennyi a titkom, és sziklás a métely,
Mit most desszertként nyelek le a mennyben,
Szunnyadva kövön, és vízzel egy tégely
Éltet erőtlen, ha szomjazom szennyben.

(A képet J. A. barátnőmtől kaptam! :) Küldhettek még képeket!)

Hosszú szótömeg fogalmazódott meg bennem...

De nem írom le, hisz csak szánalmas átdepressziózott szocreál önömlengésnek tűnne. És ez az a dolog, mi senkit sem érdekel.

Depressziós? Á, dehogy! Ha az lennék nem lennék olyan naiv, mint amilyen én voltam. Akkor nem hagynám magam becsapni, és nem lennék abban a tudatban, hogy vannak barátaim, akiket az is érdekli, hogy mi van velem, és nem csak az érdekli őket, hogy én hogyan szórakoztatom a társaságukat...

Persze... mikor épp táncolni kell, énekelni kell, vagy épp nem tudom letüdőzni a cigit, és élvezik, hogy rosszul vagyok tőle, akkor épp én vagyok a legszórakoztatóbb a világon! Akkor épp rajtam lehet a legnagyobbat röhögni, ezért kellek nekik... Nem azért mert esetleg szeretnének is...

Naiv vagyok tényleg, hogy azt hiszem hogy ez a dolog még létezik. Mert én szeretni próbáltam őket, mert azt gondoltam, hogy amit én megtennék a barátaim érdekében, azt ők is szívből megtennének az én érdekemben.

Mert azt hittem ők a barátaim... 

La Valse D'Amélie

Ezt játssza a kis doboz. Kis szomorú dobozka. Párizsból jött, és egy reménytelen szerelmes hozta reménytelen szerelmének. Egy tökéletlen férfi egy "tökéletes" nőnek. A "tökéletes" nő hiába szerette a férfit, közéjük ált a puszta külsőség. A fiú kicsi volt és nem szép, a lány gyönyörű és magas. Különben minden tökéletes lett volna...

Ahogy tekergettem körbe-körbe ezt a kis dobozt sok minden szembe jutott, az újra meg újra visszatérő dallam alatt. Vajon miért ilyen szomorú nekem? Hisz a filmnek jó a vége. Amélie megtalálja szerelmét, és a fiúnak egy akadályokkal teli utat kell bejárni, hogy rátaláljon a lányra, aki szereti. A szomorúság bennem volt. Szeretnék én is olyan lenni mint ő. Az életet kis titkokként fogni fel. Mese világban élni, ahogy Amélie teszi. Mivel a mesevilág a valóság, a boldogság maga a mesevilág.

Emlékek jutottak eszembe. Emlékek, amik szépek voltak és már soha nem jöhetnek vissza. Olyan már sose lesz, amilyen akkor. Ahogy én szerettem, az csak illúzió volt, és felébredni egy álomból fájdalmas dolog. Persze vannak még csodák, nem adtam fel semmit, soha nem adnám fel, hogy, a mesevilágot újból visszavárjam, és biztos eljön az az idő, mikor újból álmodhatok. Remélem akkor már örökre... Legalábbis én mindent meg szeretnék tenni azért, hogy boldog álmom/álmunk legyen. Mert "én legjobban álmodni szeretek"! És akivel álmodok, és aki velem tud álmodni, azért mindent meg teszek, ha jó...

Tovább forgattam a kis dobozt...

Eszembe jutott egy pár évvel ezelőtti emlék. Álltam a metrón, és nagyon- nagyon szomorú voltam. Mellettem állt egy kis lány és rám nézet, de ez sem tudott megvigasztalni, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen rossz, hogy egyszer talán ő is olyan szomorú lesz mint én, és milyen jó volt nekem mikor még olyan tudatlan kislány voltam.. Hogy miért voltam szomorú magam sem tudom, csak úgy vágytam egy kis megértésre. Talán a legnagyobb bajom az volt, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mit akarok, és mit tudok. Olyan dologba kezdtem ami nem az én világom, és olyan világba kerültem, amit nem is ismertem. Szerelmes akartam lenni, de azis csak rosszúl sült el, azis csak reménytelen volt a számomra. Ismertem egy fiút, aki már akkoris velem volt, mikor baj volt, és hozzá mentem segítségért. Nem voltam belé szerelmes még akkor, de mai napig szinte az egyetlen férfi az éltemben aki megértett. Ezt már akkor is éreztem... Ültünk a Duna-parton és beszélegettünk... az életről. Akkor még nem tudott megvigasztalni, de pár nap mulva már tudtam hogy igaza van... Később azt mondta arról az estéről, hogy nagyon féltett engem, mert olyan kis naív voltam. Aztán pár hét múlva már volt barátom is... Teljesen feleslegesen. Én nem voltam szerelmes egy cseppet sem, hamar véget is ért a dolog, és jött a következő, az se volt az igazi, ki is léptem belőle 3 hét után, csak arra volt jó, hogy belém szeressenek, de én visszavágytam arra fiúra...

Hát igen, ez már régen volt, ennyi minden rejlik egy kis zenedobozban... Zenék és szagok, olyan dolgok, mik nagyon mély érzelmeket tudnak a felszínre hozni, néha még azt sem tudom honnan...

Most hogy így egyedül maradtam, olyan nehéz, fájdalmas és szomorú minden. Egyedül maradtam, úgy érzem egyedül hagyott mindenki, az egész világ. De csak azért vagyok szomorú, mert érzek, mert tudok szeretni, és tudom, aki tud sírni, az tud örülni. És tud boldog lenni...

Gyengédség nélkül nincs szeretet, szeretet nélkül meg az élet az pokol.

Úgy érzem magam, mint egy kismacska, aki kétségbeesetten miákol az útszélén. Várja, hogy megszánja valaki, és haza vigye, gyengéden megsimogassák, és jollakottan meleg párnácskára hajthassa a fejét és jó legyen neki újra. Vagy mint a síró kisgyermek. Őt is megszánják az emberek, és odamennek hozzá, megsimogatják a fejét gyengéden, megkérdezik mi a baj, és a kisgyermek már nem is sí, hanem boldog, hogy még sincs egyedül, van a világon olyan, aki szereti, még akkor is, ha sír. Mert,...

Gyengédség nélkül nincs szeretet, szeretet nélkül meg az élet az pokol.

De engem ki fog megszánni? Megszánnak engem is. Hol vannak a barátok, kik segíthetnek nekem? Ott vannak ők is a szemem előtt. Csak hívni kell őket. Még szerencse, hogy vannak barátok az életben, akik szeretetére mindig számíthatok. "Tényleg mi van veled, olyan rég beszéltünk!" És tudom, nem felejtett el, csak ő is annyi mindent csinál, neki is annyi dolga, problémája és fájdalma van legalább, mint nekem. Tudom ő is szeret elbújni, ha baj van, mint én. Elbújni és sírni ott ahol nem látja senki. Sírni azért jó, mert rájövünk hogy szükségünk van a másik segítségére, szükségünk van a másik szeretetére és megértésére, mert...

Gyengédség nélkül nincs szeretet, szeretet nélkül meg az élet az pokol.

Szeretni jó dolog. Aki tud szeretni, az tudja, hogy ez minden boldogság forrása. Aki szeret annak szeme van a jóra. És akinek szeme van a jóra, az sokminden rosszat is meglát... És ha meglátja a rosszat szomorú lesz, mert tudja minden rossznak meg egyetlen forrása a nem szeretet. És aki szeret, annak a legnagyobb fájdalma szeretetlenség, tudja, aki nem tud szeretni, annak a világon a legrosszabb, annál szerencsétlenebb ember nincs, mint aki nem tud szeretni. Egy koldusnak is százszorta jobb, ha van szeretete, mint egy olyan embernek akinek háza, munkája és családja van, de szeretete nincs, mert...

Gyengédség nélkül nincs szeretet, szeretet nélkül meg az élet az pokol.

Akinek teljes a szeretete, annak igaza van. Akármilyen elvei is vannak, a szeretete mindig jó irányba fogja vezetni. Lehet, hogy elvei hibásak és nem mindig bűntelen, de hisz ki az aki az? De ha az ösztönei és érzelmei jók, boldog tud lenni... Akár ateista, akár nimfomániás, mert...

Gyengédség nélkül nincs szeretet, szeretet nélkül meg az élet az pokol.

Én erős vagyok. Lelkileg mindenképp mivel tudok szeretni, és felválalom azt, hogy másoknak ezt átadjam. Érzelmileg pláne, de szerintem ezt szinte ugyanaz. Fizikailag is, ha épp úgy adódik, sosem panaszkodnék, hogy hány kilómétert kell megtennem akkor, mikor tudom hogy nem számíthatok épp senki segítségére. De ha tudom, hogy segítenek rajtam, mert szeretnek, akkor miért utasítanám el a szeretetet??? Miért nem hagynám, hogy a másik jót tegyen velem? Hogy legyen neki is jócselekedete felém? Hogy lehessen velem gyengéd mikor szeret? Hát hogy nem lehet ismerni a gyengédséget??? Hát a gyengédség pont ez, hogy nem utasítun el egyetlen egy alkalmat se, hogy szeretetet adjuk és kapjunk! Mert,

Gyengédség nélkül nincs szeretet, szeretet nélkül meg az élet az pokol!

Nem azért mert szép vagyok...

Nem-azért. Aki ismeri, hogy ki az tudja. Ő nem azért van, mert jó. Pont azért van, mert nem jó. Az ördögöt ismerni kell, és tudni kell bánni vele. A kép nagyon tipikus, de csak én értem... Vagy nem ha nem is csak én értem, de kevesen vannak akik pontosan értik és tudják, hogy miért van ez így. Én tudom, és megtarom magamnak és az érzést és tudást. És, továbbra is ismerni akarom. Hogy tudjam mit és hogyan kell csinálni, töle tanulom. Mit-hogyan-nem...!

Kín.

Báj.

Vigyor.

Igen báj-vigyor. Bájvigyor. (Kííínbájvigyor) Érdekes hány emberben, és hogyan jelenik meg ez. Sokban. Nagyon sokban sajnos. Rá se jössz, hogy hányban, bele se tudsz gondolni! Én legalábbis igen elcsodálkoztam most. Hányan akarnak átvágni bájvigyorral?! Sajnos sokan, és nem mindenki lehet elsőre kiszúrni. Túl jól játszanak. Átvágnak! Mű kedvességgel. Mű szerettel. És mű szentséggel. (álszentséggel) Aztán fogják magukat és hátbatámadnak. És az akkor nagyon rossz...

Csalódni nem jó! Nem szeretem...

Sosem mondtam, hogy normális vagyok...

Amúgy minden rendben, már kiengedtek a zártosztályról!

Szerintem a vadmacskák egyátalán nem karmolósak és fújósak, ahogy azt páran elképzelik. Sőt idejük nagy részében elkerülik a társasági életet, hogy csak a szabadságnak és függetlenségnek élhessenek, és kerülik a konfliktusokat is. Ezért jó vadmacskának lenni!:D Viszont ha kell azért megküzdenek életükért, mert van bennük tartás, büszkeségés és bátorság.

Kár hogy kihalóban vannak... Állítólag azért mert a kóbór házimacskák beszöknek az erdőbe. De mi történik, ha egy vadmacska lány szelidíti meg egy házi kandúrt? Bizonyára ez csak akkor történhet meg, ha nagyon megszeretik egymást... A kóbor perzsák elég ágrólszakadt látvány nyújtanak...:( Csimbókos a szőrök, mert nem kefélgetik őket... És egyedül szomorúak...

Így nem csoda hogy kihalnak a vadmacskák!

Vaietas delectates!

U.I.: És ne feledjük el, hogy a házimacskák igen csak életveszélyben vannak az erdőben, mivel a vadászok bármikor kilőhetik őket, a vadmacskák védelmében. Főleg ha valaki ilyen látványosan nem illik oda!!! ...s az erdőben csak én tudom az utat...!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Remélem előző két bejegyzésemmel sikerült minden kedves olvasóm számára kellő mennyiségű vérfürdőt okoznom. Ha esteleg valaki még nincs ezzel megelégedve, és még szeretne egy kis vérengzést és botrány keltést, az csak írjon nekem, és annak külön írok még érfelvágásokról és gyílkos lányokról, nem is beszélve a vámpírokról. Hála a mai dráma órának, én mára kielégültem vagyis eljutottam a tetőpontig a katarizisig, hosszú bonyodalmakon keresztül, amikben meg volt a félelem és a részvét érzése is... És megnyugodtam... Nem sírok már... A szenvedés és a betejesülés egy pontban egyesül. Egy hullám csúcsban. Átlendültem rajta. Most megint csend van. Tűzszünet. Katapult. Nekem most jó. Talán. Vagy nem... Ki tudja. Ez egy boldog szomorúság vagy szomorúság boldogság. "Boldogok akik sírnak, mert vigasztalást nyernek!" Hát ma ennyit, jó éjszakát minden kedves olvasómnak.

A mese holnap folytatódik...

Addig is: Piroskát megette a Farkas. Hófehérke elhunyt ételmérgezésben. Csipkerózsika meg szinte örökre elaludt. Na és nem is beszélve Hamupipőkéről, akinek meg nem találta meg a Herceg a félpár cipellőjét és vissza kell mennie a mostoha nővéreihez padlót sikálni!

Remélem ezek után mindenkinek szép álma lesz! Jó éjszakát gyerekek!

Mikor kicsinálnak tönkretesznek és kiszívják az összes energiámat, akkor néha egészen zöld. Amikor belém szúrnak, megörjítenek és darabokra szednek akkor is. Mikor kicsavarnak mint egy citromot. Engem nem lehet így kicsavarni, nem lehet így szétszedni. Nem lehet minden fájdalmat rám testálni. Nem lehet, mert én érzek, én meg tudok őrűlni, én bele tudok halni, én ismerem az érzést. Én tudom mi az hogy szeretni és gyűlölni, majd újra szeretni. Tudom hogy mi az, ha mások hibáit rám akarják húzni, és azt is tudom, hogy mi az, hogy igazság, és mi az hogy fájdalom. Én érzek én szeretek érezni, de egyedül vagyok, nagyon egyedül! Egyedül minden jobban fáj...

De úgy látszik Botticelli is zöld szeműnek álmodott meg...:)

A macskák már csak olyanok akár az emberek. Szeretnek szeretve lenni. De ahhoz, hogy igazán boldogok lehessenek szükségük van gazdára, és hogy biztonságos otthonra találjanak. Nekünk embereknek is fontos az otthon, és hogy szerető emberek vegyenek körül minket.

De csak azt a macskát lehet befogadni, aki hagyja magát! Az a macska aki feladja a reményt, hogy valaha is befogadják, és hogy ezáltal megváltozzon, és képes legyen szelíd szobatiszta cicává válni, azt soha nem fogom befogadni. Kobór macskákat nem etetek. Nem is érdekelnek. Éljenek úgy ahogy akarnak. Úgyis hamar feldobják a talpukat. Sajnos. Az én cicáim nem ilyenek. Mindegyik küzdött. Azért, hogy boldog lehessen. Szeretetre méltó volt, hogy szeressék. Nem adták fel a reményt. Mint a képen Pötyike is. Ha kellett inkább a hideg beton párkányon aludt, csak mert annál a háznál adtak neki egy falat kaját. De nem állt tovább csak várt. Egy nap, két nap, egy hét. Mindenkinek hagyta magát megsimogatni. És dorombolt. Aztán lett is gazdája, mert bízott, mert akart gazdát. Igenis lehet tanulni a macskáktól, bár állatok. Lehet tanulni kitartást, szeretetet, eleganciát, játékot, harcot, vadságot, rugalmasságot, stb, stb. Bár állatok, de azért vannak az állatok, hogy tanulni tudjuk tőlük. Hogyan kell ártatlanúl élni.

Egy macska is lehet depressziós?

Góliát megélte a legnagyobb tragédiát, amit csak egy szobacica herélt kandúr megélhet! Derült égből villamcsapásként kidobták az utcára a jól megszokott otthonából, a hóba-fagyba. Hosszú időnek kellett ahhoz eltelnie, hogy ő újra bízzon abban, hogy biztonságban van. Dédelgeni kellett, és szeretgélni, de ő folyton attól félt, hogy mi is csak becsapjuk, és elhagyjuk őt. Nagyon félt, de már megnyugodott. Újra boldog tudott lenni.

Morcellát meg kiközösítette az anyja. Nem tudjuk miért. Két másik testvérét még szoptatta, őt meg már nem engedte közelébe. Akkori gazdája szerinte nem úgy viserkedett, ahogy kellett. Ígyhát nagynénikéje szoptatta tovább...:)

Auguszt meg munkamániás lett, miután befogattunk még néhány cicát melléje, és ő ki nem állhatta őket, és folytonos bizonyítási vágy hajtotta, hogy bebizonyítsa, hogy még mindig ő a legtökéletesebb macska. Ez nem vicc. Tényleg! Mindennap hazahozott egy egeret nekünk. Aztán szemrehányást tett szintén nekünk, hogy az egerét valamelyik másik "haszontalan" eszi meg.

Frenky meg hiába különleges, kék szemü jegyes cica, ő is kóbór cicaként kezdte a pályafutását. De hamar rájött, hogy igen csak szobacica géneket örökölt, bár a kertet ő se cserélné el semmire.

Még szerencse, hogy a macskák nem tudnak alkoholisták lenni! Bizony. Még ejedt egerett se esznek... Azért igencsak tanúlhatnánk ebböl is tőlük!

Tehát, minden ember macska, minden macska ember. Persze mondhatjuk ez az állítás nem mindig állja meg a helyét, hiszen lehet olyan ember is aki nem macska. Példáúl róka. Meg az se igaz, hogy egy macska lehet ember is. Persze. Tudom. Na és? Nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogyebben a lényegben igaz! Az emberek néha macskásak, a macskák meg néha "emberesek". És tényleg lehet tanulni tőlük. Ha csak nem kóbór macska. Akkor nem lehet tanulni tőle. Segíteni se lehet. Mivel nem mond semmi. Mert fél, elmondani mit érez. Mert gyáva, mert "plömplöm", mert elhagyta magát. Feladta a reményt, hogy valaha gazdáját szertő házimacska lehet belőle, olyan akit mindenki szeret és nem csak belerugnak az emberek. Akire akár büszkének lehet lenni. Aki tud küzdeni. Szóval ha nem ilyen, akkor nem kell. Nem tudom sajnos befogadni...

Talán én is szélsőséges vagyok. Egy-két szó, és ha még jószándákkal is mondják nekem, hirtelen összeomlik körülöttem a világ. Ez volt ma is. Összeomlott. És hiába mondtam, hogy nem számít a várat újra kellett építeni. Magam köré? Hát igen a metrón sírás elég érdekes dolog. Egyszerüen ülsz rajta, ahogy akárki más. Űlsz és bambúlsz, nézed a fáradt arcodat a túloldalon, és hirtelen szépen elkezdenek csorogni a könnyeid. Olyan meghökkentő és olyan hirtelen módon, hogy a mellettem ülő is kizökken az amúgy igen csak unott szerepköréből, és felém néz. Mint mikor egy áprilisi napon, mikor hirtelen "spontán hó" hullott. Egy filmrendező meg azt mondta, mennyibe kerülne ez egy forgatáson, amikor havazást kell csinálni, de már rég nincs hó. Hát igen, már hányszor megpróbáltam spontán sírni csak úgy hogy megtanúljam hogy kell, és tessék most még ez is sikerül, persze semmi érteleme, mert nincs forgatás! (szemérmes kuncogás)

De a hullámok, mindig ott vannak. Nincs állandóság az érzelemben. De hogy miért lettem ilyen szomorú? Nem tudom. Kicsinálnak a hullámok. Úgy érzem már minden rendben van, aztán jön valaki, és azt mondja: "F. el akarod adni magad?" Nem, nem kurvának nézek, és nem is rosszándékból mondták. Ez utóbbi méginkább "kicsinál". És bumm! És mikor azt hiszem, hogy már kiadtam magamból, akkor megint bumm!

De tényleg eladom magam? Nem, ez nem mondható. De mégis el adom magam, hát azért, hogy másnak jó legyen. Igen csak azért. Bátran eladom magam... De semmise történt, csak egy hullám. Kérdőre vonták a jószándékomat. Pedig én tudtam, hogy van. Tudtam, hogy jó. Tudtam, hogy nem kell sírni. De végtére még sírni is jó. Metrón sírni különösen érdekes. Egy számon sírni is jó. Legalább tudjuk, hogy hullámok vagyunk. Érzelmi hullámok. Lelkek. Tudunk szeretni és meghalni! Szomorúnak lenni. Eladni magunkat. Eladni a boldogságot? Nem, azt nem kell. Szomorúan is lehetünk boldogok...