***

Vad ligetben kurta fény,

Rejtett tiszta furcsa én,

Életváró friss jelen,

Miért voltam hirtelen?

Hogyan lettem változó?

Képletekbe zárható,

Szorongás meg pár csapás

Lételemem: számadás.

Két vég között áll az út,

Miért lettem elvakult?

Megosztó a tárca lét,

Nem leszek csak százalék.

Rész igazság, intelem,

Hiányzik a Mindenem,

Félelem, ha útba van

Egyesítem önmagam.

***

Elvárom magamtól: Legjobb legyek!
Kínoztam gyerekként felnőtteket.
Kacagtam tanárok nyögésein,
Eredményt akartak szegényeim.

Ismernem kellett ki miért szidott,
Legszentebb pillanat volt a titok.
Átléptem közhelyes fájdalmakat,
Alázat kreált új becsvágyakat.

Alapos lecke az emberiség,
Diáknak fogad a felettes én.
Féltem, hogy már nem én irányítok,
De játszva csodába bejárhatok.

***

Mikor kimondom azt a szót, hogy BAJ, az az érzés fog el, hogy valamit hárítani akarok, nem akarom meg csinàlni. Rengetegszer megtapasztaltam, hogy amikor el kezdek valamin "problémázni", akkor a probléma valahogy magától megoldódik. Kezdve már az iskolás élményimtől, mikor például nem csináltam házit, nem tanultam, stb, és be voltam szarva, legtöbbször felesleges volt a félelem.
Egyszer megtörtént, hogy egy tanártól nagyon féltem, mert utált, nem emlkészem miért, de remegő lábakkal mentem be az iskolába, mire kideült, a nő negyven fokos lázzal fekszik otthon, és legalább két hétig nem fog jönni. Akkor komolyan elgondolkoztam azon, hogy nem-e valami varázslat hatása miatt lett-e beteg?! Pedig én nem kívántam neki rosszat... csak azt akartam, hogy ne bántson. Akkor még semmit mit sem hallottam a lélek betegségeiről, tizenegy éves voltam, de ekkor realizálódott bennem először, hogy valami miatt védve vagyok a BAJoktól.
Ha féltem, sírtam vagy hisztiztem valamiért, a dologok valahogy hirtelen rendeződtek. Nem tudom mennyire kell hozzá a sírás, de egy biztos, mindig tiszta szívemből sírtam, hogy a fájdalmat kigyógyítsam magamból, szóval talán azért is alakulnak jól a dolgok, mert sosem akartam másnak ártani, csak a legjobbat akartam magamnak, és persze másoknak is.
Most már tudom, nem feltétlenül a sírástól oldódik meg minden. Például, mikor látszólag úgy tűnik két programom egymásra szerveződik, már igyekszem nem úgy kezdeni a mondatot, hogy "az a baj, hogy ez így nem lesz jó..." hanem inkább úgy, "megoldjuk...".Szinte minden esetben kiderül, hogy valamelyik program máskor van, vagy elmarad.
Előfordult már olyan is, mikor elvileg nagy bajban voltam, és ahelyett, hogy kétségbeestem volna, inkább lenyugodtam, mintha mi sem történt volna, nem gondolva semmire, és várva, hogy postán megküldjék a megoldást. Néhány perc múlva tényleg meg is küldték, azaz megoldódott a helyzet, vagy kitaláltam valamit.
Szerintem ez nem csak velem történik így! Az emberek mikor megfogalmazzák magukban azt, hogy valami BAJ, tulajdonképpen ezzel a gondolattal valósítják meg a tényleges bajt, aztán mint valami önbeteljesítő jóslat, tényleg BAJ lesz. Azt gondolom okosabbnak gondolják magukat attól, ha találnak valami problémát, mivel ezzel előre gondolkoztak, szemben a meggondolatlan naív emberkékkel, akik csak úgy hagyják megtörtènni a dolgokat, és nem terveztnek meg előre mindent. Ez utóbbi csoportba pedig én is beletartom sokszor, mert nem szeretek olyan dolgokon gondolkozni, amit nem tudok pontosan. Igyekszem mindig az adott pillanatra koncentrálni, és a jelenben a legokosabbnak lenni. Persze az afféle "naív" emberkék, aki a jelenben nem tudnak okosan gondolkozni, azokkal tényleg lehet "baj", de talán nekik kellett ez az élettapasztalat.

*

Múlt elmúlik: jövünk és megyünk. A múlt megmarad: semmi sem változik. A múlt eltűnik: sosem voltam még olyan fiatal, mint most. Az idő egy érzés, a könnyűség érzése. Eszembe jut mennyit kellett aggódnom pár évvel ezelőtt. Végtelenül öreg voltam. Testem alig mozdult, és csak a féltés motivált. Azok az érzések hajszoltak, amiket még meg sem kaptam, és most hogy érzem magamban az erőt a vágyaimat akár meg is valósíthatnám, de már nem ragaszkodom hozzájuk. Vagyis igen, miért ne valósítsam meg őket? Miért ne tudnám? Nem az órákat és perceket kell számolni hanem az álmokért tölteni az időt. A vágyaimat szabadon engedem! Ha nem akarnak visszajönni hozzá, bizonyára nem voltam jó gazdájuk nekik. Önző voltam és fogvatartottam őket, foggal körömmel akartam mindent, de ha jó és kedélyes gazda voltam, a vágyak visszavágynak hozzám. Nekem se mondhatja meg senki, hogy mit kezdjek az életemmel, én sem mondhatom meg másnak, hogy mit kezdjen az övével, sem férfi sem nő nem félthet engem. Talán kegyetlennek tűnök néha, de a boldogság beszél belőlem. Én nem akarok félni. Félni egyedül csak Istent.

Kezdek félni...

Ma éjjel azt állmodtam, hogy négy tornádó támadta meg Budapestet. Az egyik egyenesen a lakásom felé tartott. Én kinéztem az ablakon és nyugodtan megállapítottm, hogy körűlbelűl 3 percem van még hátra, hogy még túléljem, bár nem tudom honnan tudtam ilyen jól. Nagyon nem izgúltam. Úúú, de még fel se vagyok öltözve!!! Mintha ez lett volna a legfontosabb kérdés, hogy most mit vegyek fel, meg hóól a táskám! (Ebből is látszik, hogy életem egyik nagy problémája, hogy hól a táskám meg a telefonom.) Aztán nagy nehezen megtaláltam, kell még valami? ÁÁÁ, inkább megyek, mert ha most azon kezdek gondolkozni mi kell, akkor meghalok. Macska? Maradhat. Mííí? Nem! Felkaptam, lerohantam vele a hatodik emeletről, mialatt ő összekarmolta a vállamat. Az utcán meg leraktam, tapsoltam neki, hogy fusson előre, és szerencsére így is tett, bár nagyon be volt szarva, két fülét hárta csapta. Nagy nehezen eljutottunk egy kellemes, de főleg biztonságos családiházba, valahol Óbudán, ahol már a nővérem is várt. Mikor elment a vihar, kiderült, hogy tényleg nem maradt semmi a lakásunkból... felébrettem.

De miért mesélem el ezt mind? Mert "gazdasági tornádó" volt! És kezdek félni...

Nem, valójában nem írhatnék most blogot, mert iszonyú elfoglalt vagyok, és fáradt, de azért neeeem bírom ki. A gondolatok mindig csak ott vannak. És mindig csak szomorúak. Azt hiszi a kiscica, hogy félnie kell. Félni. Mindentől. De legalább attől fél, hogy félnek tőle. Mivel minden kiscicában ott rejlik a tigris. A vérszomjas tigris aki szereti széthasítani a szíveket. Hiába, mindezt csak az életben maradásért teszik. Ez élteti őket, mert ha nem tennék ez, akkor nem léteznének. Akkor nem lennének bújós kiscicák. Nem lenne engergiájuk. Nem vágynának a szeretetre. Nem éreznék az éltetet. Az életeről. Akkor csak félnének, hogy nem találnak szívet...

De attól is félnek, hogy nem találnak majd hozzájuk hasonló "tigris szívű" kiscicákat. És ha nem találnak, egyedűl lesznek, nagyon egyedül...

Francziska vasárnapjai. Állítólag van egy ilyen című film, legalábbis egy K. T. nevű ismerősöm nagyon szereti ezt a filmet emlegetni velem kapcsolatban, és kuncogni rajta, nem is tudom miért jó ez neki, mivel állítólag ez a film egy szadista nőről szól, és annak a vasárnapjairól. Vasárnapokról, amik olyanok, mint akárki márnak a vasárnapjai. Semmi közöm nincs ehhez a filmhez, csak azért jutott eszembe, mivel vasárnapom van. A születésnapom. De mégis olyan általagos és közönyös minden. Mint egy akármilyen vasárnap.

Egy bérház tetején ültem, és néztem a többi béház tetejét. Meleg volt viszonylag. Sütött a nap. Jó volt. Ünnepélyes és mégis rendkívűl közönyös. Eszembe jutott, milyen jó helyszín lenne ez egy művész filmhez. Még a közöny is olyan "művészfilmes". A semmi! Semmi, semmi, semmi. De miért? Miért nem tudjuk kifejezni az érzelmeiket? Örjöngeni akarok és sírni, majd nevetni és elgondolkozni. Meg játszani! "Akarsz-e játszani?" Amúgy nem mondhatom, hogy átlagos volt minden. A bérház, amelynek tetején ültem, az én házam volt, az én lakásomból nyílik az ablak a tetőre. Nem olyan rossz. És nem csak a háztetőkre lehet látni. Ott van még a nyüzsgő Margit híd, a Parlament, a Halászbástya tele a rengeteg turistával, a Lánchíd, a Bazilika és még a Nemzeti Színházat is lehet látni, stb, stb. Szóval "Budabelcsi". Nem rossz hely, nem is átlagos, olyan hely, amit ki lehet használni. Ami érdekes, izgalmas és szép. Akár inspiratív is lehet. De mégis semmi. Semmi, semmi, semmi. Hát jó, várhatok, de sokáig nem fogom bírni. Nem tehetek mást. Félek, hogy megint hiú reményeket táplálam valakibe, és olyat akarok tőle amire nem képes. Pedig tényleg nem vágyom túl sokra, és tudom, hogy nem akarok rosszat, csak fejlődést. Én tudok áldozni, de akkor engem is érteni kell, és nem csak a felszínen...

Na és a szivárványoknak különleges jelentősége van az életemben. Egy fajta párbeszéd köztem és Isten között. Mindenesetben remény és vigasztalás...