*
Valaha láttam ezt a tiszta képet:
Tenger szélén fiú sétált, s reszketett,
Nem tudtam miért szenved így, de értem,
Mennyem fújja rá a kegyetlen szelet.
Rózsákat már kitéptem gyökerestül,
Csak, hogy tudjon szépen érezni értük,
Lemondtam róla, de sors dönt felettünk.
Lélek mágnes ár vonz, diktálni kértük.
*
*
Tudod már melyik munkát szereted a legjobban?
Amikor dolgozol, érezted-e már azt, hogy nem érzel fáradtságot? Még mindig rengeteg emberben az a fogalom, hogy „munka”, fáradtságos, negatív előjelű tevékenység, amit kizárólag a túlélés érdekében, anyagi előnyökért végzünk. Bizonyos emberek szerint, ha valamilyen tevékenységet élvezünk is, akkor azért szentségtörés lenne pénzt kérni. Mások, akik ugyan szívüknek és képességeiknek megfelelő munkát választottak maguknak, de mivel „pénzkeresett” lett a korábbi esetleges hobbiból, azonnal gyanakodni kezdenek azon, hogy most már ez nem lehet annyira jó, és szenvedniük kell miatta.
Csomószor valójában csak mi kreáljuk a problémát, és meg is bizonyosodunk róla, hogy így van. Ezekből lesznek a saját korlátjaink, amiket nem tudunk átlépni az álmaink irányába. Mindössze csak félelmeink vannak, hogy esetleg kudarcot vallunk mások előtt, ha csak azt tesszük, amihez kedvünk van. Szeretetből dolgozunk, és a létezés iránti hálánkból. De, ha nem azt csináljuk amihez kedvünk van, mélabúsak leszünk. Ez egészen egyszerű, nem is értem, hogy miért csodálkoznak az emberek, hogy ennyi a pánikbeteg, ideggyenge, dilibogyót szedő letargikus.
Szerintem a szülés utáni depresszió is ebből alakul ki, hogy az anya rájön, hogy megint csak olyan dologgal kell foglalkoznia, amihez nincs kedve, és nem tud örülni egy új lélek születésének. Valójában, hogyha előtte mindig azt csinálta volna, amiben kedve telik, szeretett volna élni, akkor az élet iránti szeretetéből fakadóan, boldogan akarná megmutatni a gyermekének a világot. Azt anyának ez lenne feladata, de ehelyett, rengeteg anya, csak frusztráló nyűgnek, tárgynak kezeli a csecsemőt, akit etetni, fürdetni, tisztába tenni kell. (Persze ez is kell a babának, de ez csak elkényeztetés szeretet nélkül. A csecsemő sokkal több mindent érez, mint amit gondolunk.)
Ha depressziósak vagyunk, annak örülni is lehetne. Ez csak egy jel, hogy végig kell gondolnunk, hogy mi is az néhány, vagy egyetlen dolog az életünkben, amit valaha is tisztaszívből, önfeledten tudtunk élvezni, úgy hogy közben nem figyeltük az órát, nem éreztünk a fáradtságot. Elégedettek vagyunk magunkkal, szeretni tudjuk a környezetünk. Valódi depresszió az lenne, ha egyetlen ilyen dolgot, vagy tevékenységet sem tudnánk. Szóval bármi is eszünkbe jut, afelé kell haladnunk. Legjobb esetben, csak egyetlen ilyen tevékenység van… Azért ez a legjobb eset, mert így sokkal kevésbé leszünk tanácstalanok és bizonytalanok…
„Szeretni, szeretni, mindent szeretni!”
Isten megteremtette a hajnalt, amikor a legjobban didergek.
- Bárcsak örökké hajnal lenne! – gondoltam néhanapján, amikor jó állapotban ébren voltam pirkadatkor. Őrült kábaság volt bennem, ami átcsapott valami különös eufóriába. Ezekért a pillanatokért szerettem meg a fájdalmat.
Az örök hajnal pillanata nem létezhet, mert a folyamatok nem állnak le, de a percek mégis végtelenül lelassulhatnak…
Én akkor is ugyanazt az egy személyét fogom szeretni, ha úgy érzem soha nem fog eljönni a dél. A szerelem nem csak egy öncélú inger, hogy valami viszket a lábam között, számomra ez egy Isten által kijelölt küldetés. A beteljesüléshez nem csak szeretet, hanem hit is kell. Evvel a kettővel már könnyebben megy a kitartás a célunk érdekébe, de ez sokszor fájdalommal jár. Elviselni a fájdalmat, sőt még szenvedélyesen szeretni is, a legtöbb siker alapja. Bíznunk kell ebben. Sajnos a szívünk útja sokszor ellentmond mások racionális gondolataival. Sose fájjon miatta a fejünk, mert megbetegszünk, de ne is bántsunk emiatt senkit. Számukra igazság, amit mondanak, csak nekünk nem. Azért meg kell győződnünk arról, hogy amire vágyunk, tényleg megvalósítható, és a környezetünknek is örömet hoz, szüksége van rá.
Mindig tevékenynek kell lenni, de néha csak türelemmel várni.
***
Mikor kimondom azt a szót, hogy BAJ, az az érzés fog el, hogy valamit hárítani akarok, nem akarom meg csinàlni. Rengetegszer megtapasztaltam, hogy amikor el kezdek valamin "problémázni", akkor a probléma valahogy magától megoldódik. Kezdve már az iskolás élményimtől, mikor például nem csináltam házit, nem tanultam, stb, és be voltam szarva, legtöbbször felesleges volt a félelem.
Egyszer megtörtént, hogy egy tanártól nagyon féltem, mert utált, nem emlkészem miért, de remegő lábakkal mentem be az iskolába, mire kideült, a nő negyven fokos lázzal fekszik otthon, és legalább két hétig nem fog jönni. Akkor komolyan elgondolkoztam azon, hogy nem-e valami varázslat hatása miatt lett-e beteg?! Pedig én nem kívántam neki rosszat... csak azt akartam, hogy ne bántson. Akkor még semmit mit sem hallottam a lélek betegségeiről, tizenegy éves voltam, de ekkor realizálódott bennem először, hogy valami miatt védve vagyok a BAJoktól.
Ha féltem, sírtam vagy hisztiztem valamiért, a dologok valahogy hirtelen rendeződtek. Nem tudom mennyire kell hozzá a sírás, de egy biztos, mindig tiszta szívemből sírtam, hogy a fájdalmat kigyógyítsam magamból, szóval talán azért is alakulnak jól a dolgok, mert sosem akartam másnak ártani, csak a legjobbat akartam magamnak, és persze másoknak is.
Most már tudom, nem feltétlenül a sírástól oldódik meg minden. Például, mikor látszólag úgy tűnik két programom egymásra szerveződik, már igyekszem nem úgy kezdeni a mondatot, hogy "az a baj, hogy ez így nem lesz jó..." hanem inkább úgy, "megoldjuk...".Szinte minden esetben kiderül, hogy valamelyik program máskor van, vagy elmarad.
Előfordult már olyan is, mikor elvileg nagy bajban voltam, és ahelyett, hogy kétségbeestem volna, inkább lenyugodtam, mintha mi sem történt volna, nem gondolva semmire, és várva, hogy postán megküldjék a megoldást. Néhány perc múlva tényleg meg is küldték, azaz megoldódott a helyzet, vagy kitaláltam valamit.
Szerintem ez nem csak velem történik így! Az emberek mikor megfogalmazzák magukban azt, hogy valami 
BAJ, tulajdonképpen ezzel a gondolattal valósítják meg a tényleges bajt, aztán mint valami önbeteljesítő jóslat, tényleg BAJ lesz. Azt gondolom okosabbnak gondolják magukat attól, ha találnak valami problémát, mivel ezzel előre gondolkoztak, szemben a meggondolatlan naív emberkékkel, akik csak úgy hagyják megtörtènni a dolgokat, és nem terveztnek meg előre mindent. Ez utóbbi csoportba pedig én is beletartom sokszor, mert nem szeretek olyan dolgokon gondolkozni, amit nem tudok pontosan. Igyekszem mindig az adott pillanatra koncentrálni, és a jelenben a legokosabbnak lenni. Persze az afféle "naív" emberkék, aki a jelenben nem tudnak okosan gondolkozni, azokkal tényleg lehet "baj", de talán nekik kellett ez az élettapasztalat.
Lehet, hogy a depresszió alapvető okozója, hogy várunk valamit az élettől?
Persze nehéz úgy élni, hogy ne vágyjunk semmire, és nem is kell. Teremteni akaratból lehet, és ez a vágy-beteljesülés folyamat meg általában úgy zajlik, hogy valamit akarunk és vágyunk, majd lemondunk róla, aztán jön a beteljesülés.
Mindenkinek vannak céljai az életével különben nem születnénk meg. Születésünk után, ahogy megtanultuk az alapvető életfunkciókat, és megtanulunk beszélni, kikristályosodik az elménk, és eszünkbe jut, hogy milyen terveink is voltak előtte. Ez általában tíz èves korig ez meg is történik, de van aki már az óvodában is tudja, hogy mi is szeretne lenni nagy korában. Később persze minden összezavarodik, de ez még tinikorban természetes. Ez az első csalódás kell a kiteljesedéshez.
A depressziós emberek egyik típusa, pont az aki nem jön ki a tini korból, és végképp elfelejti építő és nem pusztító vágyait. Amúgy a fel nem nőtt tinédszerek elég szép számmal vannak jelen a társadalomban, csak nem tudunk róla.
A másik depressziós tipus, akinek ugyan teljesülnek a vágyai, mivel lemondott róluk, de mivel lemondott róluk, már nem tud örülni a beteljesülésenek. Az ilyen ember fáziskésés problémás.
Számomra leginkább az okoz problémát, hogy a vágyimat képtelen vagyok kiverni a fejből, ez által nem tudok lemondani, és a beteljesülés meg várat magára. A dolog már teljesen agymenésessé válik, és igen, súlyos depressziót tud okozni. "Kivésném., ha tudnám hol van, a mélység, amitől holtan megvadultan remegek én, titkok frusztrált hű mezején."
Most tisztázódott bennem, meg hogy erre a "kivéséses" technikát kell "alkalmazni" amit amúgy már összönösen csináltam. Azaz direkt csalódás, rossz élményt, undort okozni az üggyel szembe, hogy lemondjak róla, elmenjen tőle a kedvem egy időre. A baj, hogy az egyik vágyam ösztönös kivésési kísérletei a visszájára fordultak. De ma azt hiszem sikerült rendesen kinyírnom magam. Kezdhetek örülni minden másnak.
Szóval ne féljünk a csalódásoktól, az csak egy jobb élet kezdete.
Múlt elmúlik: jövünk és megyünk. A múlt megmarad: semmi sem változik. A múlt eltűnik: sosem voltam még olyan fiatal, mint most. Az idő egy érzés, a könnyűség érzése. Eszembe jut mennyit kellett aggódnom pár évvel ezelőtt. Végtelenül öreg voltam. Testem alig mozdult, és csak a féltés motivált. Azok az érzések hajszoltak, amiket még meg sem kaptam, és most hogy érzem magamban az erőt a vágyaimat akár meg is valósíthatnám, de már nem ragaszkodom hozzájuk. Vagyis igen, miért ne valósítsam meg őket? Miért ne tudnám? Nem az órákat és perceket kell számolni hanem az álmokért tölteni az időt. A vágyaimat szabadon engedem! Ha nem akarnak visszajönni hozzá, bizonyára nem voltam jó gazdájuk nekik. Önző voltam és fogvatartottam őket, foggal körömmel akartam mindent, de ha jó és kedélyes gazda voltam, a vágyak visszavágynak hozzám. Nekem se mondhatja meg senki, hogy mit kezdjek az életemmel, én sem mondhatom meg másnak, hogy mit kezdjen az övével, sem férfi sem nő nem félthet engem. Talán kegyetlennek tűnök néha, de a boldogság beszél belőlem. Én nem akarok félni. Félni egyedül csak Istent.
Szende Tünde egyik nap arra ébredt, hogy nem képes varázsolni. Csak ült, és nézet ki az ablakon, nézte a hópelyhek csodás hullásat, de magában megszűnt minden csoda. Nem tudta mit tegyen, pedig rengeteg dolga lehetett volna, csodás ötletei voltak arra nézvést, hogyan tegye jobbá a világot, és hogyan segítsen mások boldogságán, de tehetetlen volt. Mindent meg akart tenni azért, hogy küzdjön a fájdalmak ellen, csak a saját fájdalmát nem tudta leküzdeni. „Hát én vagyok az oka?” kérdezte magától, és feje rábólintott. „Nagy feladatokat akarsz magadra vállalni, de magadat nem tudod leküzdeni!” mondta magának, és eszébe jutott az a mondat, amit pár hete olvasott valahol: „A legnagyobb győzelem a magunk felett aratott.” …és elgondolkozott: „Ha leküzdöm magamat, visszanyerem a varázserőmet? Leszek még olyan csodálatos, mint amilyen mindig is akartam lenni? Szikkrákat már szórtam, azt a varázslatot már jól tudom, de én tüzet akarok! Hatalmas, szenvedélyes, pusztító-jó tüzet! Jó tüzet, ami mégis éget és fáj!” És elmosolyodott. A szerelemre gondolt, amire annyira vár, de a kedvese nagyon messze van még tőle. „Hát oda szeretnék menni! Elpirult és szemei könnyesek lettek… de ez még titok! Nagyon nagy titok…”
A megoldást mégis nehezen látta be, hogy mit kell most tenni… „Türelmesnek kell lennem… magamhoz.”
Kóválygok a végtelenbe
Keresek én, és már mennyi
Éjjen át elkeseredve,
Szerettem volna jól lenni.
Szerettelek sok vidámság,
Pár emberközt elvegyülve,
Most az emlék mind komor már,
És csak nézek elmerülve.
Számtalanszor érzem, hogy most,
Jó lenne, ha vágyam élen,
Találnánk sok furcsaságot,
Bánatunkat elmesélve.
Majd vidám lenne a játék,
Táncolnánk szürkés házaknál,
Sokan lakják, mégis árnyék,
Ablakokból nem látnak már.
Városiak oly szerények,
Nem vágynak csak élni, élni!
Érzelmeiket megélve,
Együtt lenni és zenélni!
Furcsa kép egy ember arca,
Unalomba ássa vágyát,
Lelkében a fájó harca,
Rossznak gondolja hazáját.
Végtelen buszon utazva,
Talán egyszer hazatérek,
De vágyom rá, hogy mulatva,
Világvégére elérjek…
(Fábián Franciska)
Hát megint itt van!:) Érdekes, olyan furcsa, hogy most olyan hamar eljött nekem. Az egész decemert szinte végig álmodoztam, meg iskolába jártam, és előadásokra készületem, de amúgy teljesen nem érdekelt az egész. Nem mintha készületlenül érne a dolog, mivel szeretetből úgyis "öntovább képzést" tartottam, de amúgy örültem, hogy élek. Ahogy végetért a nagy előadás, én ahelyett, hogy boltokba rohangáltam volna ajándékot vásárolni, inkább fél napot áldoztam arra, hogy hőn szeretett ki Salföldemre, hogy kipihenjem magam.
Mondom fél napot! Vasutas sztrájk idején elég érdekes vonatra szállni. Nagyon izgi. Nem elég, hogy már a bkv is elég kihivást okozott a számomra azzal, hogy a rég megszokott kis villamosom már nem igen jár, és ez csak most tudatosodott számomra, és busz helyett néha a szemerkélő esőben és húzós kofferel inkább a lábbuszt választottam, pusztán azért mert az gyorsabb volt, még a pontos vonat indulást se tudtam. Az információban azt közölték, hogy óránként jár vonat Székesfehérvárra, "ja épp most ment el 5 perce!" hihííí... Csak lazán! Gondoltam, aztán csak el telt valahogy az az óra, és fel is szálltam a kis vonatra, ami persze 20 perc késéssel indult, mert hát miért ne? "Nem baj, hogy legalább már nem fázom!"- gondoltam. És csodák csodájára 20 perc késéssel el is indult! A probléma már csak az volt, vajon Székesfehérvárról vajon indul-e vonat Tapolcára?! Elég szar lenne itt ragadni éjszakára, de csak nyugalom. Fél óra mulva indult is! Mármint a kijelző szerint, a valóságban meg hiába kerestem a vágányon nem találtam! 5 perccel az indulás előtt kezdett gyanússá válni a dolog. "Jó, most már megnézem alaposabban!...Aham! Ott!" Ez kis vagon álldogált valahol a vágány elején. Ő volt az! Elég vicces volt, hogy szinte én voltam az egyetlen utas! hehe... Csak miattam inditották biztos! Na de leértem, ez a lényeg!
Mindig ez a lényeg célbaérni, és csak és kizárólag nyugodtan! Így minden jobban megoldódik... Most is ott volt az a kis studenka, és olyan aranyos volt! Karácsonyra is mindenkinek ezt kivánom, csak nyugodtan! A lényeg, hogy együtt legyünk, és nem lihegjük túl a dolgokat... Én most igazán nem lihegtem túl, ez biztos. Kicsit már elegem van ezekből a karácsony előtti zsibvásárokból, az is igaz. Meg a sok gagyi gyertyából, giccs angyalkákból, télapókból, miknek semmi köze sincs a Mikuláshoz, vagyis Szt Miklós püspökhöz,... meg stb. De most már mindegy, itt vagyunk, itt van már a Karácsony! :)
Még egyszer boldog Karácsonyt mindenkinek!
Bizony. Példáúl akkor fordúlhat elő egy ilyen hisztérikus lávakiömlés folyam, mikor eszeveszetten csinálni szeretnének valamit, de az a valami eszeveszetten nem akar bekövetkezni. És mielőtt még elgonolkoznának azon, hogy talán lehetne valami mást is csinálni, gyorsan megfájdúl a fejük. Durrrrr! Aztán a gyomruk. Aztán a lábuk. De a végén mégis csak eszükbe ötlik az alapvető dilemma, hogy "menni vagy nem menni?"
"ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! NEM! NEEEEM! NEEEEEEEEEEEM! Soha!" Bebújnak a párna alá és kitör a botrány... a láva. A hisztérikus lávakitörés. Hamu és porfelhő...
Talán mégsem?! "Na jó még alszom rá egy napot!" "Na jó alszom!" "Na jó leszarom az egészet!"
Már megint. Nem tudom, úgy érzem most mindenkire rájött a nyavajgókór. Én legalábbis idáig azt hittem, hogy bizonyos fizika okai vannak annak, hogy "bedepiztem" az utóbbi pár napba, de ahogy elnézem, ezzel a bedepizéssel nem vagyok egyedül. Ez valami ragályos dolog? Általános „kedvelszívóhullám” söpört végig a városon?
Mindenesetre idáig az volt a baj hogy volt, most meg az a baj, hogy az nincs. Nem valójában idáig is az volt a bajom, hogy ami véget ért. És most meg az a bajom, hogy véget ért és leszarva érzem magam, pedig tudhatnám, hogy hamarosan újra jó lesz. Na persze, ha így lenne, de az még hol van, és én nem szeretem a napokat számolgatni! (Még hét nap és újra láthatom… Ez nagyon sok:( )
Amúgy meg egyszerűen nem értem azokat az embereket, akik megelégszenek azzal, hogy csak életük 10%-t élvezik, és a maradék 90%-ban meg az úgy mond munka közben mindent leszarnak, és csak számolgatják az órákat és a napokat, hogy mikor lesz már hétvége. (Amikor persze szintén nem csinálnak semmi hasznosat, csak végre nem dolgoznak és nincsenek otthon.) Ááá! Én ezt nem értem. Nem bírom elképzelni, hogy mi ebben a jó. Lehet, hogy én vagyok a türelmetlen, de ebbe bele lehet gárgyulni. Persze nekem is kellenek a szünetek, de a szünetekben gondolkodni szoktam. Ja. Meg aludni.
Bárcsak lennének emberek, akiknek volna valami értelmes céljuk is. Például, lennének terveik. Nem csak olyan rövidtávú tervek, hanem a hosszútávúakról is. Nem, nem azért mert mindent megterveznek előre, hanem azért mert érzik, hogy van értelmük élni. Én is ilyen embernek érzem magam, nem a tervek miatt, hanem csak azért mert amit elhatározok, álltalába be is tartom, és ezek komoly dolgok, nem csak marhaságok.
Nem tudom hova akartam kijutni, de a lényeg, hogy megint elfáradtam. Na megyek is. Vagy nem tudom. Mindenesetre meg kellene komolyodni!
Várni,
A vadmacska lesben áll. És ébren alszik. Mindig tettre kész, ha van értelme megmozdúlni!
De hogy nem bírja az unalmat, a teszetoszaságot, a szétfolyást, a lassúságot, a bátortalanságot, és ha valaminek nincsen ritmusa...
Vad, bátor, erőteljes, vérszomjas, végzetes... és van stílusa.
Egy szóval veszedelmes!
Francziska vasárnapjai. Állítólag van egy ilyen című film, legalábbis egy K. T. nevű ismerősöm nagyon szereti ezt a filmet emlegetni velem kapcsolatban, és kuncogni rajta, nem is tudom miért jó ez neki, mivel állítólag ez a film egy szadista nőről szól, és annak a vasárnapjairól. Vasárnapokról, amik olyanok, mint akárki márnak a vasárnapjai. Semmi közöm nincs ehhez a filmhez, csak azért jutott eszembe, mivel vasárnapom van. A születésnapom. De mégis olyan általagos és közönyös minden. Mint egy akármilyen vasárnap.
Egy bérház tetején ültem, és néztem a többi béház tetejét. Meleg volt viszonylag. Sütött a nap. Jó volt. Ünnepélyes és mégis rendkívűl közönyös. Eszembe jutott, milyen jó helyszín lenne ez egy művész filmhez. Még a közöny is olyan "művészfilmes". A semmi! Semmi, semmi, semmi. De miért? Miért nem tudjuk kifejezni az érzelmeiket? Örjöngeni akarok és sírni, majd nevetni és elgondolkozni. Meg játszani! "Akarsz-e játszani?" Amúgy nem mondhatom, hogy átlagos volt minden. A bérház, amelynek tetején ültem, az én házam volt, az én lakásomból nyílik az ablak a tetőre. Nem olyan rossz. És nem csak a háztetőkre lehet látni. Ott van még a nyüzsgő Margit híd, a Parlament, a Halászbástya tele a rengeteg turistával, a Lánchíd, a Bazilika és még a Nemzeti Színházat is lehet látni, stb, stb. Szóval "Budabelcsi". Nem rossz hely, nem is átlagos, olyan hely, amit ki lehet használni. Ami érdekes, izgalmas és szép. Akár inspiratív is lehet. De mégis semmi. Semmi, semmi, semmi. Hát jó, várhatok, de sokáig nem fogom bírni. Nem tehetek mást. Félek, hogy megint hiú reményeket táplálam valakibe, és olyat akarok tőle amire nem képes. Pedig tényleg nem vágyom túl sokra, és tudom, hogy nem akarok rosszat, csak fejlődést. Én tudok áldozni, de akkor engem is érteni kell, és nem csak a felszínen...
Na és a szivárványoknak különleges jelentősége van az életemben. Egy fajta párbeszéd köztem és Isten között. Mindenesetben remény és vigasztalás...
