Akartalak érteni, hogy átjáron a tudás,
Pedig nem volt más vonzerőd, csak pénz meg a dugás.
Belebonyolódtam pár jel elemzésébe,
Majd jött égi bölcselet: nincs Istennek ész érve.

*

El kell, hogy mondjam, hogy fontosnak tartom, hogy az embereknek legyenek erkölcseik és ne legyenek ateisták. Jó pár helyzetben találkoztam emberekkel, akik látszólag szimpátiát ébresztettek bennem, és a gondolataik abszolút a helyén álltak, ismerték a siker alapvető szabályait, de nagyot kellett bennünk csalódnom. Nem egyszer igenis kárt okoztak nekem, amit később nem tudtam visszakövetelni. A lényeg, hogy hiába voltak okosak, nem voltak erkölcsösek. Önmaguk szempontjából tökélesen igazuk volt, de az indivídum mammonjában éltek, nem tekintettek alázattal az Univerzum felé.

Ezeknek az embereknek az erkölcsük mindig "gumi-erkölcs". Az erkölcs szónak az utóbbi időben megpróbálták ledegradálni az értelmét, de valójában az ember nem tud látszólagos erkölcs nélkül élni. Az erkölcs nem más, mint egy olyan típusú viszonyítási alap, ami az emberi gondolkozást behatárolja és Istent beveszi a rendszerbe. Az erkölcstelen embereknek is szüksége van erkölcsre, de az erkölcsük mindig az adott pillanatot szolgálja. Ezért nevezem gumi-erkölcsnek! Ezek az emberek valójában köpönyegforgatók, mert azt hiszik, hogy csak az a valóság, amit kifelé mutatnak, és mások is látnak. Saját világukat nem kontrollálják, és nincsenek alázattal a létezés iránt.

Visszatérve azokra az emberekre, akikben csalódnom kellett. Mindig azt éreztem, hogy spirituális megérzéseim jó embert talált magának. A földi létezés nem ilyen egyszerű dolog. Ennek a világban nem kell értenünk, hogy Isten nincs itt látszólag, és hogy nem lehet semmilyen spirituális terápiával kibekkelni a földi problémákat. Se meditációval, se füvezéssel, se léböjt kúrákkal nem lehet megoldanunk az életfeladatunkat. Amin át kell esnünk, (csalódások, nehézségek, tévutak), azokon csak cselekedettel tudunk átesni. Ez a világ racionális és látszólag istentelen. De pontosan ezért kellenek az erkölcsök, amiket akár formálhatunk az idők során, de mindig csak alázattal... Ha így élünk egyszer elérhetjük, hogy valóban megtapasztaljuk földi létezés isteni mennyországát! :)

UI: tovább írja és összefoglalva a gondolatokat: ;)

Isten létezését nem kell feltétlenül egy valláshoz kötni. Ő a felsőbb erő, aki feladatokkal bízott meg minket. A földi boldogság és béke küldetéstudat és alázat nélkül nem lehetséges. Freud amúgy "materializálni" akarta Isten, amikor kitalálta a felettes én fogalmát, de igaza volt, hogy van felettes én, csak nem tette hozzá, hogy a felettes énünk, aki Istenhez kapcsolódik. Ha ezt a dolgot nem hisszük, azt gondolhatjuk, hogy bármit megtehetünk az életbe, mert minden jár nekünk, de ez nem így van. Ez erkölcstelenségbe vezet. A boldogságot az hozza, ha megtaláljuk a nekünk szánt feladatot az életünkre, és abban tevékenyek és lelkesek vagyunk. 

Nem akarok úgy meghalni, hogy sírjanak utánam!

Úgy érezném, mintha valamit elrontottam volna, vagy félbehagyott életet kellett volna itt hagynom. Ha el kellett mennem, akkor elmentem. Miért sírunk egyáltalán, ha valakink meghal. Én tudom, bár összesen csak a macskáim halál miatt sírtam életemben, leginkább magunkat siratjuk, hogy az a másik többé már nincs velünk.

A legjobban Morcella nevű cicám miatt sírtam, sőt mai napig sírok, ha rágondolok. A kis 8 hónapos cica lány, akit én szelídítettem meg, és hónapokig figyelemmel kísértem az apró kis csontsovány lény életét, míg nem 5 hónaposan nagyon rossz állapotban családilag befogadtuk az akkor 40 dekás állatot, mert nem akadt más gazdára, és a hideg télben megfagyott volna. Az utolsó 3 hónapját boldogságban, szeretetben, egészségben és bőségben töltötte, és minden jónak látszott, míg nem egy márciusi napon kikéredzkedett a kertbe, és soha-többé nem láttuk. Később mikor kerestük, rájöttünk, hogy a szomszéd nem etette a kutyáit, így azok rászoktak a macskavadászatra, egyéb állatok mellett, és több macska is áldozatul esett általuk. Szóval egész biztos, hogy Morcella eltűnésének is ez volt az oka, és nem az ami miatt sírtam, hogy nem voltam jó gazdája esetleg. Ez önáltatás, valójában sirattam azt az időt, amit rááldoztam, hogy boldog legyen, de ő boldog is lett, és boldogan halt meg! Hát miért sirattam ennyire?! Talán attól féltem, hogy nem szeretett minket? Ebben az esetben is csak magunkat sirattuk, és nem a kiscicát. Illetve a kiscicát is sirattam, hogy megtámadták a kutyák, és kínozhatták. Félre ne értsetek, nem vagyok a sírás ellen, csak meg kell értenünk, hogy csak magunk miatt sírunk, mivel a sírás gyógyító hatással van, és a saját veszteségünket, sebünket kell megsiratni, hogy begyógyítsuk.

„Olyan boldog voltam!” – Ezt a mondatot Szent Erzsébet mondta néhány napja a halála előtt. 24 éves volt, én meg szintén 24 éves voltam akkor, mikor elolvastam az életéről szóló könyvet. Tudtam, hogy ez csak egy játékos párhuzam kettőnk között, mivel egy kicsit a példaképemnek tartottam, csak ő 24 évesen befejezte az életét, én meg jól szólván akkor kezdtem élni. Ő addig mindent befejezett, amire szüksége volt. Volt szerelmes és édesanya is, királylány és koldus. Alapított egy kolostort és elérte, hogy megvetett személyből mások tanítója legyen, és figyelemmel kísérjék minden lépését, akár ma egy popsztárnak.

Szóval nincs jelentősége annak, hogy mi mennyi ideig tart, mindössze csak és kizárólag a jelenlétnek létnek, a boldogban élt pillanatoknak van jelentősége. Nincs jelentősége annak se, hogy Morcella 3 hónapot, vagy 15 évet töltött velünk szeretetben. Neki az a 3 hónap ugyanannyit, vagy akár még sokkal többet jelent mint 15 év!

Az életbemaradás egyik legfontosabb törvénye nem csak az, hogy boldogunk vagyunk, hanem, hogy vannak még céljaink az életben. Fontos, hogy a céljainkat szívből határozzuk meg, és ne hagyjuk figyelem nélkül Isten vagy az Univerzum céljait se velünk. A létezés ajándék, nem a mi érdemünk, hogy létezünk, ezért hálásaknak kell lennünk! A hálánkat meg leginkább a boldogsággal és a boldog tevékenységekkel, aktív élettel tudjuk kifejezni, de csak ne legyünk közben gőgösek...! ;)

Avagy a tehetség és ami mögötte van..

Hamvas Béla szerint a tehetség nem feltétlenül egy ideális állapot. Sőt ő kifejezetten rossznak tünteti fel, ha jól értelmezem. Számára az ego túltengése. Én nem gondolom így, hogy bűntudatomnak kellene lennie amiatt, mert túlteng benne az alkotási kényszer, és van bennem valami nyughatatlan motolla, de a magyarázatot, ellenérvet, még nem tudtam megfogalmazni.
Pár hete vettem egy Anamé programos kristályt, ami a megértést szolgálja, és pár nap után meg is kaptam a választ a dilemmámra:
Sose gondoljuk azt, ha valami különleges képességgel rendelkezünk, legyen tehetség, spirituális képesség (tisztánlátás, hallás, megérzés, stb.), vagy bármi egyéb, hogy ez valami életen, életeken keresztül kiérdemelt munkánk gyümölcse. Arra döbbentem rá, hogy tehetséget csak azért kapja az ember, hogy vezekeljen. A tehetség maga a szolgálat és a beteljesítendő küldetés. Az Univerzum próbára teszi a tehetséges embert, hogy mennyire válik gőgössé az élete folyamán. Akár sikeres lesz, akár nem az élete során, a gőg, azaz az alázat hiánya, a tehetséges embert könnyen kiégetté, depresszióssá, szociopatává, és elzárkózóvá teszi. Valójában nincs különbség ember és ember között, a fogyatékostól a szuper zseniig mind ugyan olyan fontosak vagyunk. Egymás érdekeit/boldogságát szolgáljuk.
Ha ezt megérti a tehetséges ember, boldogan és bűntudat nélkül lehet termékeny alkotó

*

Valaha láttam ezt a tiszta képet:
Tenger szélén fiú sétált, s reszketett,
Nem tudtam miért szenved így, de értem,
Mennyem fújja rá a kegyetlen szelet.

Rózsákat már kitéptem gyökerestül,
Csak, hogy tudjon szépen érezni értük,
Lemondtam róla, de sors dönt felettünk.
Lélek mágnes ár vonz, diktálni kértük.

*

*

Egyszerre legyél fiú is meg lány,
Sebektől nyomorult, aztán vidám,
Isteni áldással sátáni szent,
Vágyam a bányádba vájkálni ment.

„Szeretni, szeretni, mindent szeretni!”

Isten megteremtette a hajnalt, amikor a legjobban didergek.

- Bárcsak örökké hajnal lenne! – gondoltam néhanapján, amikor jó állapotban ébren voltam pirkadatkor. Őrült kábaság volt bennem, ami átcsapott valami különös eufóriába. Ezekért a pillanatokért szerettem meg a fájdalmat.

Az örök hajnal pillanata nem létezhet, mert a folyamatok nem állnak le, de a percek mégis végtelenül lelassulhatnak…

Én akkor is ugyanazt az egy személyét fogom szeretni, ha úgy érzem soha nem fog eljönni a dél. A szerelem nem csak egy öncélú inger, hogy valami viszket a lábam között, számomra ez egy Isten által kijelölt küldetés. A beteljesüléshez nem csak szeretet, hanem hit is kell. Evvel a kettővel már könnyebben megy a kitartás a célunk érdekébe, de ez sokszor fájdalommal jár. Elviselni a fájdalmat, sőt még szenvedélyesen szeretni is, a legtöbb siker alapja. Bíznunk kell ebben. Sajnos a szívünk útja sokszor ellentmond mások racionális gondolataival. Sose fájjon miatta a fejünk, mert megbetegszünk, de ne is bántsunk emiatt senkit. Számukra igazság, amit mondanak, csak nekünk nem. Azért meg kell győződnünk arról, hogy amire vágyunk, tényleg megvalósítható, és a környezetünknek is örömet hoz, szüksége van rá.

Mindig tevékenynek kell lenni, de néha csak türelemmel várni.

Én egyszer már eltemettem a szerelmet, és most nem egy konkrét csalódásra, vagy halott kedvesre gondolok, hanem csak a gondolataim vélték azt, hogy a szerelem illuzórikus átmeneti önzés. Addigi szerelmeiben csak önzőségemet láttam viszont, és túlzott, és feleslegesnek gondolt vágyaim megvalósulásának lehetőségét láttam a másikban. Végső soron röhejesnek tartottam az elviselhetetlen vonzalom miatt, és azokat az embereket is kiröhögtem, akik felém éreztek így. De nem is a saját nyavalyáimról beszélnék, hanem arról, hogy értsük meg életünket, létezésünket isteni ajándékként kaptuk örökbe és egy olyan társasjátékban vagyunk itt, ahol mindent megkapunk, amire szükségünk van, de ne felejtsük el, hogy a jó játékhoz hitre és a szeretetre kell hagyatkoznunk. Amíg nem értjük meg, hogy szerelmesek először csak Istenbe lehetünk és csak ezután fizikai síkon, nem leszünk sikeresen azok, és az önzés-szerelemféltés hercehurcáinak már nincs sok értelme, kivéve annak, aki kifejezetten szenvedni szeret. Aki félt, az veszít, de legalábbis kimarad egy körből, mert nem volt elég hálás Istennek, de ha igazi szerelmet kérünk szerelemből, előbb-utóbb megkapjuk, amikor eljön az ideje. Meg kell ugyanis tanulnunk előtte pár leckét, hogy hogyan is kell tudni bánni ezzel a kinccsel, és porcelán csésze sem illik mindenkinek a kezébe. De, ezek idők is elmúlnak könnyedén, ha egységben érezzük magunkat a világgal, és a problémákat szépen megköszönjük. Miért csalódnánk, ha biztosak vagyunk abban, hogy jót kértünk? Miért kételkednénk a másik hűségében, ha mi magunk hűségesek vagyunk? Tükrök vagyunk, így önmagunkat is szeretnünk kell először, már a tükörben is, és magunknak kell hűséget fogadni, ha hűséges társra vágyunk, de ez nem feltétlenül kötelező dolog. A szerelmet ebben az elméleti, romantikus értelemben sem muszáj megélnünk, egy párkapcsolat nem nyújt egyértelműen örömöt. A boldogságot csak az isteni orgazmusra való készség adja meg annak, aki képes felszabadulni, játszani, ön átadni és egységben élni másokkal. Nagy valószínűséggel a szerelemmel együtt.

U.I: Amíg nem tanulunk meg együtt gondolkozni és érezni, a szerelem háborúkat szül. Ez esetben tartsátok magatoktól távol!

Úgy gondoltam, hogy a szeretet és a hit a két legfontosabb dolog a világban. Persze hozzátehetném még a reményt is, ha pontosan szeretnék a Bibliából idézni, de most kicsit másról van szó, egészen pontosan az eredményességről. Azt akartam bebizonyítani magamnak, hogy a sikerhez nem feltétlenül kell mérlegelni a körülményeinket, a lehetőségeinket, a paramétereinket, ha nem csak jól kell tudni hinni hozzá. Vagyis azt a munkát, amit szeretettel, és kizárólag csak szeretetből és szeretetért végzünk el, azt hitünk teszi sikeressé. Egy produktumon látszódhat, érződhet valahol, hogy kedvvel, vagy nélkül készítették. Szerintem ez lehet a titka a márkás termékeknek is, azért drágábbak, azért látjuk jobbnak, azért fizetjük meg, mert sugárzik belőle a törődés.
Persze nem feltétlenül van így. Az sem igaz feltétlenül, hogy az életben elég csak a hit és a szeretet, de egy biztos, hogy elég csak a szeretet. Érthetőbben: a hit nem mindig igazolja vissza magát egyértelműen, nem tudjuk ellenőrizni a működését. Hát igen, de manapság sokan vagy egyáltalán nem hisznek, vagy túlságosan sokat foglalkoznak azzal, hogy hitük igazolódjon. Az elsőre most nem térnék ki nagyon, szerintem a nem hívőkből sokkal kevesebb van a világon, mint gondolnánk, olyasmi mint az ateizmus, nehéz valóban annak lenni, koncentrálni kellene rá. Az utóbbit hívom én kishitűségnek. Ez lehet akár ezoterikus módon is, például túl sok horoszkóp olvasása, és azzal való görcsös magyarázatok keresése, de lehet kishitűség egy ellanyhult keresztény hit is, mikor már nem tudunk örülni se, mert minket úgyis ver az Isten. A kishitűséget lehet az önbizalomhiánnyal is magyarázni, de inkább azt mondanám a kishitű ember a külvilágot okolja a problémái miatt. Pedig a hit még mindig egy láthatatlan valami. Szóval mint mondtam, elég csak a szeretet, a jelenben élés, és a jó cselekedetek lehetőségére való folytonos figyelem, persze csak ha számunk is jó.

- Fábián Franciska -

Kiürült messzeség,
Bennem így veszteség.
Átlépett holt hátán,
Vágyaim oltárán,
Elmúló izgalom,
Mint rúgó irgalom,
Fájdalom küszöbön
Fölfelé küszködöm.
Az élet nagy próba,
Ne taszíts Pokolba.
Párában tart eszem,
Isten, Te dal nekem,
Könnyeket utaltál,
Utakat sugalltál,
Mű nemet koholtam,
Belőle. Loholtam,
lépcsőkön fel, tovább!
Hálós a menny szobád.
Élveztem kis vagyok,
Szégyenben vicc hatott,
Befűtött állomás.
Tilos az álmodás!
Felőlem utaznak
A biztos nyugatnak.
Megszédült nép lehet,
Elvettem érveket,
Magányuk nem otthon,
Meglátod megosztom,
Mint váltunk énekké,
Többé mint tényekké,
Mert részben elértem,
Önmagam megértem.

Legkönnyebb azt tenni, tenni és tenni,

Világ mit megkötnek el kell így vetni.

Azt hittem jótettel megtudlak venni,

S kint hagylak, hogy pusztulj, megkeseredni

áldozat valódtól.

Végre vagy, hogy nekem nem kell már menni

Liftbe szállt éterem szem szeret lenni.

Elszállok hát föléd én volnék Angyal

Rettegve tetőled égő malaszattal

áldozat voltodért.

Kedvesebb lenne ha átölelnélek,

S nem teszem, mert hiszem, így megölnélek

Értékem nem lehetsz, régen is így volt,

Csak mentél előre, nyugtalan vívod

áldozat érdemed.

Megszögez Istenem, partra hát, partra!

Tenger vagy énnekem, s ér fakaszt dalra.

Szíverem véréből készül a lelked,

Nem kaplak, nem kötlek, csak sebet ejtek

áldozat testeden.

Szögeket loptam el rég keresztfáról,

Kacagtam tettemen, csíny volt az, bátor!

Gyermekként hittem, hogy árva a bűnöm

Pedig az ittas Hold azóta bűvöl

áldozat párjaként.

Így kellett lennie, nem volt mit ennem,

Utolsó pénzemen utánad mentem.

Most már csak síromat borítják rozsdás

Halmozott kincseid, szórd ki az utcán,

Áldozat vagy vele!

Feltámadt énemet nem érti senki,

Nem hozok, nem viszek, szeretek lenni.

Időtlen tűz vagyok, hontalan máglya

Fényével védelek, s jól látod Mária,

áldozat arcú lány.

Testem, hogy testetlen, hús vagyok érzed,

Megteltem kedvemben, könny vagyok érted.

Arcodon száradok, étel a szájon

leszek, ha éhezel nász vacsorádon

áldozat én vagyok.

*

Hóba burkolt voltam ott, hol
Forró szívű fellegekben
hittem. Tudtam, nem hagyod, hogy
megfagyjak friss éteredben.

Kínzó szavú táblaképek,
fenyőknek hangja úgy recseg
fülembe, de lábam éber
mert kéne már egy kis meleg.

Eltévedtem, mégis tudtam
nem veszem el, merre alszom
nem tudom, de úgy hazudtam
van helyem, Te, sejtem, tartod,

mit ígértél, szenvedélyért
cserébe ingyen adsz hotelt,
büszkeségem erre élénk,
de ezt csak viccből mondom el.

Másfél éve már belém bújt
egy élményéhes szent galand,
Tőled kapva ajándékul.
Így született e mély kaland.

Azt a hangot süketen leírni
nem tudom. Kiégve, ülve, sírni
kezdtem szüntelen. Nem tudhatom, hogy
hol vagy. Csak tiporva hallhatom, holt
húron, zenédnek záporát. Igaz,
forró vizekre küld az álvigasz.

Este voltam matracon heverni,
  Hajad begumiztam, és szeretni
kellett téged akkor, szegényen meg
szőkén. Vonaton repülve, nyeltem
ott, úgy rossz bort, boldog pechem őszén.
Vetve lelkem érted tett jövőként.

Születésed napján, novemberi
  hóban, szemedre vágyó emberi
  hangon beszéltünk, vad bárban látva
torz világnak végét, nem találva
mégsem bennem a békét, burokba
bújtunk, s rabokra néztél ragyogva.

Úgy játszottam, mint szeretni szoktál,
Másnak rabja nem leszek! Kidobtál
késsel lágy szivet és mint hús sziget
hevertem benned földön, s hűs liget
vett körül. Fesztiválon érted
titkot hagytam, titkot hányva éltem.

Kértem Őt, kit kérhetek, így jóért
vétket adtak angyalok. Kis szóért
zihált zokszavam, csodás örömmel,
Fedtél engem német szóözönnel,
Sejtett gyönyörrel téptünk ágakat
magunkról, és csak téged láttalak.

Áldozatban zendülővé lettem,
Mást akarva Te arcod kerestem
  hűségem jegén, s bár véstem léket,
Oldhatatlan, hogy Isten emléket
táplál magában rólam, s végre híg
melegből minket, Ő majd télbe hív.  

Döntöttem!
Hosszú szenvedések, kísértések és félelmek között. Szerelmek és álmok, mániákus tenni, és nem tenni akarások között. Hát felfedem valódi énem kicsiny felfedezését! Nehéz volt idáig jutni, és hatása sem tudom, mikor múlik el, melyik csalódás feketíti be emlékét, hát elmondom most, mert amit mondok igaz, és bár az ember könnyen felejt, könnyen cselekszik, és könnyen esik bűnbe, amit nem azért bán meg később, mert szabályokat hágott át, hanem csupán a másnak okozott fájdalom miatt. Szóval nem akarok félni! A szenvedély bennem van, és bízom saját jóindulatom erejében. Elmegyek akár a pokolba is!:) Ha csak magam lennék ebben a harcban, az biztos bukást jelentene… de nem vagyok egyedül! Néha megijedek, hogy magamra hagy, (napjában úgy átlag hatszor) de sosem hiszek az érzésnek, és olyankor a halálra gondolok, mert ott Ő is ott van. (Azt hiszem, mégsem vagyok rossz Lujza! Hihi! Schiller tényleg zseni volt!)
Ahogy a kommunizmusban is a legjobb helyeken volt a legtöbb besúgó, hát nincs ez másképp az égben sem. A legjobb embereket kísérti meg a legtöbb ördög, és ahol sok az ördög ott van a legtöbb angyal is!
Isten mindent jóvá tud tenni, és mindenütt ott van, és íme egy nagyon egyszerű példa: megdöbbentem mikor megláttam ezt, hogy a HIM zenekar jelképe, ami állítólag egy „sátánista” zenekar, valójában egy szív és egy háromszög, ami a szeretet és Isten jelképe… Megdöbbentő!
Hát csak ezért írtam le nektek ezt a titkot!!!

:):):)

Ki ismeri az Istent, ismeri a szépet!

Ki ismeri a szépet, ismeri az Istent!

Boldogok, kik ismerik,
Eget, Földet kémlelik,
Majd látva újra építik,
A szépet
Remélve...

*

A nagy mítoszok, csak hétköznapi dolgok voltak. Amikor megtörtént senkise gondolta, hogy csoda. Hiába. Csak várakozom. Várom a nagy csodát, de a csoda mégis attól csoda, hogy nem várta az ember. Azt hiszem, végetért valami, és mikor észreveszem, hogy mégse ért véget, és azt várom, hogy csoda történjen. Hogy minden megváltozzon, és magától megkeressenek meg újra. De a valóságban rá kell jönnöm, hogy már csak én gondolok arra... Csak én gondolom, hogy megtörténhet a csoda, és egyszerre minden megváltozik, és a visszájára fordul, és megvallják nekem, hogy mennyire szeretnek, és mennyi mindent megtennének értem. Hogy mennyire fontos vagyok valakinek, és mennyire jó lesz ezután. A valóság egészen más, és azt mondja nekem, ez az egész csak képzelet, és egészen egyoldalú. Nehéz úgy leírni, hogy ne legyen konkrét, de valójában sokunk átélhette már ezt az érzést. Nem elhagyva vagyok, csak épp egészen egyedül, épp csak túlélni próbálok, hétköznapi és átlagos csodákat várok. És várom a nagy csodát, ami ezen a Karácsonyon megtörtént, (de ez titkok). Tudom, de nem érzem... kicsit se. Legalábbis most nem. Bár ezt se olvassa senki, azt is tudom, aki olvassa, az meg nem érti, vagy félreérti. Nem, persze, biztos lesz aki érti is. Remélem...

Hétköznapi csodák... Kétezer éve, egy gyermeket váró fiatal pár keresett szállást magának egy kisvárosban. Nem találtak. Épp oly elutasítóak voltak akkoris az emberek, ahogy ma is. A szülők tanácstalanok voltak, és lehet, kicsit elkeseredettek is. Szomorúak, ráadásúl a gyermek épp megszületni kívánt, hát nem találtak mást, csak egy koszos kis istállót a határ szélén. Lehet, hogy túl meleg se volt, angyalok dalait se biztos, hogy hallották, csak egy dolog volt jó ebben az estében, hogy szerették egymást és boldogok voltak... nagyon.

Szabadság?

Tegnap megkérdezték tőlem hogyan leszünk azok? Nem tudom hogyan lehetünk teljesen szabadok.-válaszoltam. Aztán így folytattam valójában akkor leszünk teljesen szabadok, ha nincsenek bűneink. Erre nagyon felcsillant a szeme a férfinek. Nem gondolt eféle válaszra gondolom. De tetszett neki. Aztán vallási témákba mentünk bele, hogy mi van azokkal a gyerekekkel, akiket már gyermekként megkeresztelnek, és nincs joguk megválasztani a vallásukat. Mondtam, a szabadság független a vallástól, a gyermek később amúgyis dönthet más vallás mellett...

A szabadság egyfajta lazaság is. El tudunk fogadni embereket és helyzeteket, és be tudjuk fogadni a szeretetett. Érdekes, hogy a forradalmak szabadsága valami egészen másnak tűnik. De azt is tudjuk, hogy ezek a szabadságok, sokszor rosszúl végződtek. Sajnos. Nem voltak pedig rossz szabadságok. Az embereknek ki kell tudni állni a jó dolgok mellett. Ezért szeretjük a forradalmakat. Csak nagyon nehéz nem a hatalom vágyért, hanem csak az emberi értékekért harcolni. Forradalmárnak ezért nehéz lenni... mert egy jó forradalmár szabad! Szabad a bűntől és az emberi kicsinyességtől, a kishitűséktől. Akár még a kinzártól sem retten vissza, mert belűl nagyon szilárdan tudja, hogy mit és miért képvisel, és sohasem fél a haláltól...

De hogy miért jutott ez pont most eszembe? Itt van a szabadság! A ránk törő szabadság. Pár nyugodt nap, amit békében és szeretetben tudnánk eltölteni. Tudunk vele mit kezdeni???

(Vagy titokban várjuk vissza azokat a személytelen egyhangú napokat, amikor újra nem kell gondolkozni sajátmagunkon és azon, hogy hogy tudunk/nem tudunk szeretni?)

Akik tudják a választ, nem értik a kérdést...

Tegnap egy villamoson ültem, és láttam egy nőt, meg egy férfit. Nagyon fel voltak öltözve, gondoltam biztos mennek kirándúlni a Budai-hegyekbe. De jó nekik!-gondoltam. A férfi egy kis overálba bugyolált csomagot is hordott a hátán. A kis csomagnak volt fejecskéje, kéze és lába, két oldalt kimeredve. Nem mozdult, be volt nagyon "csomagolva"...:) Egy kis boldogság csomag!-gondoltam. Aztán leültek a villamoson egy ölükbe tették a kis pólyást. A nőnek valami barátnője is előkerült, és bőszen elkezdték "kicsomagolni" és babusgatni a gyermeket. Három hónapos mondták... Valahogy olyan jó érzésem lett ezt látva.

Hát mi az a boldogság?

Sokféle lehet, de mindig élet van benne, energia, szeretet és katarzis! Egy gyermek megteremtése is katarzis következmény, a megszületése meg szintén betejlesülés. Majd ahogy nő fől, teli lesz várakozással és beteljesüléssel az életünk... Mikor kezd el járni, beszélni, mikor megy oviba, isibe, mikor érettségizik, diplomázik, házasodik...stb, stb.

A boldogság az életünkben ilyen... Boldogok lehetünk, ha bannak céljaink, támpontaink, amiket el akarunk érni, és tudunk bizni magunkban, hogy előbb-utóbb meg is csináljuk azokat, és megélhetjük a katarzist, a hullám csúcsát, még akkoris, ha utána hullámvölgy következik. Nem kell félünk a hullámvölgytől, ha merünk boldogok lenni és az egymásiránti szeretetbe mindent beleadni. Még akkoris, ha esetleg soha többé nem leszünk olyan boldogok, mint mikor megéltük életünk katarist. Ha nem félünk a hullámvölgytől, újra boldogok lehetünk, és aki fél a bánattól, az nem lesz szomorú, de boldog se lesz soha! Aki ilyen, annak az élete lineálisan fog húzódni, és nem hullámszerűen, ami némi stabilitást is adhat neki, legalábbis úgy érzi. De valójában a lineális élet nem más, mint egy egyenes lejtő a szakadékba...hiábavaló...

Meg kell tudnunk védenünk magunkat! Különben hogy jutunk ki a szakadékból? Aki meg tudja magát védeni, az boldogulni fog ebben a bonyolúlt világban. Meg kell tanulnunk szeretnünk magunkat, és csak azt tenni, ami nekünk fontos, még akkor is ha az a valami nehéz dolog, de a lényeg mindig az, hogy a javunkat szolgálja. A világ jó, csak mi látjuk rossz színben látni, mi tesszük tönkre a depressziónkkal! Mi csinálunk ebből a tökéletes természetből egy tökéletlen "farkasvilágot"! Legyünk hírnökök, a jóság és boldogság hírnökei, és ha mások rosszá is teszik néha az életünket, mi sosem bántsunk őket vissza, mert pont attól lesz "farkas" ez a világ, hogy mi sem tesszük jóbbá. Mindenki csak a maga tetteiért felelős, hiába mutogatunk újjal, hogy a másik sokkal bűnösebb, ezzel csak az ő szintjükre alacsonyulunk....és így nem leszünk boldogok!

Most hogy így egyedül maradtam, olyan nehéz, fájdalmas és szomorú minden. Egyedül maradtam, úgy érzem egyedül hagyott mindenki, az egész világ. De csak azért vagyok szomorú, mert érzek, mert tudok szeretni, és tudom, aki tud sírni, az tud örülni. És tud boldog lenni...

Gyengédség nélkül nincs szeretet, szeretet nélkül meg az élet az pokol.

Úgy érzem magam, mint egy kismacska, aki kétségbeesetten miákol az útszélén. Várja, hogy megszánja valaki, és haza vigye, gyengéden megsimogassák, és jollakottan meleg párnácskára hajthassa a fejét és jó legyen neki újra. Vagy mint a síró kisgyermek. Őt is megszánják az emberek, és odamennek hozzá, megsimogatják a fejét gyengéden, megkérdezik mi a baj, és a kisgyermek már nem is sí, hanem boldog, hogy még sincs egyedül, van a világon olyan, aki szereti, még akkor is, ha sír. Mert,...

Gyengédség nélkül nincs szeretet, szeretet nélkül meg az élet az pokol.

De engem ki fog megszánni? Megszánnak engem is. Hol vannak a barátok, kik segíthetnek nekem? Ott vannak ők is a szemem előtt. Csak hívni kell őket. Még szerencse, hogy vannak barátok az életben, akik szeretetére mindig számíthatok. "Tényleg mi van veled, olyan rég beszéltünk!" És tudom, nem felejtett el, csak ő is annyi mindent csinál, neki is annyi dolga, problémája és fájdalma van legalább, mint nekem. Tudom ő is szeret elbújni, ha baj van, mint én. Elbújni és sírni ott ahol nem látja senki. Sírni azért jó, mert rájövünk hogy szükségünk van a másik segítségére, szükségünk van a másik szeretetére és megértésére, mert...

Gyengédség nélkül nincs szeretet, szeretet nélkül meg az élet az pokol.

Szeretni jó dolog. Aki tud szeretni, az tudja, hogy ez minden boldogság forrása. Aki szeret annak szeme van a jóra. És akinek szeme van a jóra, az sokminden rosszat is meglát... És ha meglátja a rosszat szomorú lesz, mert tudja minden rossznak meg egyetlen forrása a nem szeretet. És aki szeret, annak a legnagyobb fájdalma szeretetlenség, tudja, aki nem tud szeretni, annak a világon a legrosszabb, annál szerencsétlenebb ember nincs, mint aki nem tud szeretni. Egy koldusnak is százszorta jobb, ha van szeretete, mint egy olyan embernek akinek háza, munkája és családja van, de szeretete nincs, mert...

Gyengédség nélkül nincs szeretet, szeretet nélkül meg az élet az pokol.

Akinek teljes a szeretete, annak igaza van. Akármilyen elvei is vannak, a szeretete mindig jó irányba fogja vezetni. Lehet, hogy elvei hibásak és nem mindig bűntelen, de hisz ki az aki az? De ha az ösztönei és érzelmei jók, boldog tud lenni... Akár ateista, akár nimfomániás, mert...

Gyengédség nélkül nincs szeretet, szeretet nélkül meg az élet az pokol.

Én erős vagyok. Lelkileg mindenképp mivel tudok szeretni, és felválalom azt, hogy másoknak ezt átadjam. Érzelmileg pláne, de szerintem ezt szinte ugyanaz. Fizikailag is, ha épp úgy adódik, sosem panaszkodnék, hogy hány kilómétert kell megtennem akkor, mikor tudom hogy nem számíthatok épp senki segítségére. De ha tudom, hogy segítenek rajtam, mert szeretnek, akkor miért utasítanám el a szeretetet??? Miért nem hagynám, hogy a másik jót tegyen velem? Hogy legyen neki is jócselekedete felém? Hogy lehessen velem gyengéd mikor szeret? Hát hogy nem lehet ismerni a gyengédséget??? Hát a gyengédség pont ez, hogy nem utasítun el egyetlen egy alkalmat se, hogy szeretetet adjuk és kapjunk! Mert,

Gyengédség nélkül nincs szeretet, szeretet nélkül meg az élet az pokol!