Csorba Csillag

Bandi békésen ücsörgött a forgalmas utca egyik kávézója teraszán. A kocsiktól sem félt, pedig félt tőlük. Reggel volt, még kellemes az idő a nyári hőség előtt. Széke alatt egy kis tálkában tejecske. Már bejáratos vendég volt helyen. Ellenállhatatlanul cuki pofácskájával mindenkit levett a lábáról. Bundája cirmos-fehér volt, arcánál szabályos elválasztásban a két szín. Nyakánál fehér gallér, lábai is fehérek, nózikája babarózsaszín. Kerekded alkata ennek ellenére, a rámenős dumájával és sírós hangjával bárkivel el tudta hitetni, hogy éhező és gazdátlan.

A kávézóban mélázva átgondolta aznapi teendőit. 9 óra tájban kezdi Julcsi néni főzni kezdi a húslevest, és finom falatokkal várja őt. Ott elnapozgat délig az udvaron, Imre bácsi simogatja közben. Aztán kezdődik az ebédidő, meglátogat pár éttermet, mindig akad neki a maradékból. Délután alvás a meleg motorháztetőkön, közben pózolás és szelfizés a járókelőkkel. Este elmegy a telepre, ahol mindig van ingyen kaja pár környékbeli nő jóvoltából.

A telep felé érve valami furcsa bizarr érzés fogta el. Már egy hete nem járt itt, valami megváltozott. A placcon nem volt senki, pedig etetési idő van. Csak Belfegor jött üdvözölni őt, szeme gennyesedett, tüsszögött, fekete bundája köpött, csontjai látszódtak.

• Hé, haver! Jószándékból mondom, jobb, ha nem eszel a kajánkból! Kitört a leukózis járvány. A legtöbben elpatkoltak. Én is haldoklom, de még tartom magam. Jobb kaja kéne... – Bandi először megijedt tőle, de aztán ötlete támadt.
• Tudok egy nagyszerű norvég lazac beszerző helyet! Lefogadom, hogy még álmodban sem ettél olyat! Ha teszel nekem egy szívességet. A te testalkatoddal még könnyedén bemászol a bukóablakon!
• És mi lenne a szívesség?
• Van egy gazdám, Fruzsi, régen még a szerelmével üldözött, akkor még rendesen minden délután hazamentem, de ez neki nem volt elég, és pár hónapja befogadta Cirmit is! Azt hitte, majd összehaverkodunk, de engem már nem érdekelnek a csajok, főleg amióta az előző gazdám, szintén „szeretetből” megfosztott bizonyos részeimtől, aztán meg 4 hónapig egy sötét garázsban tartott, karanténban, mikor kiderült, hogy FIV+ vagyok, hogy nehogy elkapjak valamit a többiektől, amibe én bele is halhatok! Borzalmas idők voltak! Akkor lettem klausztrofóbiás, Fruzsinál sikerült kiharcolnom, hogy éjszakánként ki engedjen az utcára, de most már délutánonként sem tudok hazamenni, mert ott van az a hülye kis kurva! Szóval meg kéne fertőzni, egyél bele a kajájába, hogy kinyiffanjon, és haza tudjak menni!
• - Nem nagy ügy! – válaszolta a fekete, és némán követni kezdte Bandit. A ház bejárata előtt Bandi meghagyta, hova kell menni, majd fekete gyorsan be sliccolt az első ajtónyitásnál. Bandi meg a pinceablakon keresztül jutott be az udvarba. Fruzsiék épp szellőztettek, ezért nyitva volt az ajtó, így a fekete óvakodva bement. Cirmivel baráti hangot próbált megütni, de a nőstény Belfegor láttán felborzolta a hátát, nem volt neki szimpi, erre a fekete kergetni kezdte. Cirmi beszaladt a fürdőszobába, felugrott a kád szélére, aminek csúszósságát már ismerte, így nem esett bele az éppen fürdésre előkészített melegvízbe. Belfegor viszont erről nem tudott, és belezuhant. Lélekszakadva kezdett kalimpálódzni, szerencsétlenül prüszkölt, fulladozott, és a csúszós falon már nem volt képes kimászni a kádból…

Cirmi a zajra és fröcskölésre ijedtében kirohant az udvarra. Bandi, mérgében, hogy az akció nem sikerült, fújva és morogva kergetni kezdte Cirmit, de az felszaladt a 2. emeletre. Aztán fel a lépcsőkorlátra, aztán le, aztán ki a gangra, aztán tett néhány kört a gangon, aztán felugrott a korlátra is. Bandi mindvégig követte, de már nem volt hozzászokva az ilyen hosszantartó testedzésekhez, igy mikor a gang korlátra ugrott, megcsúszott. Kibillent az egyensúlya, egy darabig próbált kapaszkodni, de végül mélybe zuhant.

Baja is eshetett volna.

De macska volt!

Felteszem
a macskám a netre,
ezt engedélyezte
ő.


Nem kellett
más ehhez, egy nyaó
elég volt, értsd úgy, hogy
jó!


Posztolom,
hogy reggel kér enni,
S ruhája is trendi,
dög.
 

Támogass
egy lájkkal, hogy legyen
új ruhára, még kéne
pénz!

Nem akarok úgy meghalni, hogy sírjanak utánam!

Úgy érezném, mintha valamit elrontottam volna, vagy félbehagyott életet kellett volna itt hagynom. Ha el kellett mennem, akkor elmentem. Miért sírunk egyáltalán, ha valakink meghal. Én tudom, bár összesen csak a macskáim halál miatt sírtam életemben, leginkább magunkat siratjuk, hogy az a másik többé már nincs velünk.

A legjobban Morcella nevű cicám miatt sírtam, sőt mai napig sírok, ha rágondolok. A kis 8 hónapos cica lány, akit én szelídítettem meg, és hónapokig figyelemmel kísértem az apró kis csontsovány lény életét, míg nem 5 hónaposan nagyon rossz állapotban családilag befogadtuk az akkor 40 dekás állatot, mert nem akadt más gazdára, és a hideg télben megfagyott volna. Az utolsó 3 hónapját boldogságban, szeretetben, egészségben és bőségben töltötte, és minden jónak látszott, míg nem egy márciusi napon kikéredzkedett a kertbe, és soha-többé nem láttuk. Később mikor kerestük, rájöttünk, hogy a szomszéd nem etette a kutyáit, így azok rászoktak a macskavadászatra, egyéb állatok mellett, és több macska is áldozatul esett általuk. Szóval egész biztos, hogy Morcella eltűnésének is ez volt az oka, és nem az ami miatt sírtam, hogy nem voltam jó gazdája esetleg. Ez önáltatás, valójában sirattam azt az időt, amit rááldoztam, hogy boldog legyen, de ő boldog is lett, és boldogan halt meg! Hát miért sirattam ennyire?! Talán attól féltem, hogy nem szeretett minket? Ebben az esetben is csak magunkat sirattuk, és nem a kiscicát. Illetve a kiscicát is sirattam, hogy megtámadták a kutyák, és kínozhatták. Félre ne értsetek, nem vagyok a sírás ellen, csak meg kell értenünk, hogy csak magunk miatt sírunk, mivel a sírás gyógyító hatással van, és a saját veszteségünket, sebünket kell megsiratni, hogy begyógyítsuk.

„Olyan boldog voltam!” – Ezt a mondatot Szent Erzsébet mondta néhány napja a halála előtt. 24 éves volt, én meg szintén 24 éves voltam akkor, mikor elolvastam az életéről szóló könyvet. Tudtam, hogy ez csak egy játékos párhuzam kettőnk között, mivel egy kicsit a példaképemnek tartottam, csak ő 24 évesen befejezte az életét, én meg jól szólván akkor kezdtem élni. Ő addig mindent befejezett, amire szüksége volt. Volt szerelmes és édesanya is, királylány és koldus. Alapított egy kolostort és elérte, hogy megvetett személyből mások tanítója legyen, és figyelemmel kísérjék minden lépését, akár ma egy popsztárnak.

Szóval nincs jelentősége annak, hogy mi mennyi ideig tart, mindössze csak és kizárólag a jelenlétnek létnek, a boldogban élt pillanatoknak van jelentősége. Nincs jelentősége annak se, hogy Morcella 3 hónapot, vagy 15 évet töltött velünk szeretetben. Neki az a 3 hónap ugyanannyit, vagy akár még sokkal többet jelent mint 15 év!

Az életbemaradás egyik legfontosabb törvénye nem csak az, hogy boldogunk vagyunk, hanem, hogy vannak még céljaink az életben. Fontos, hogy a céljainkat szívből határozzuk meg, és ne hagyjuk figyelem nélkül Isten vagy az Univerzum céljait se velünk. A létezés ajándék, nem a mi érdemünk, hogy létezünk, ezért hálásaknak kell lennünk! A hálánkat meg leginkább a boldogsággal és a boldog tevékenységekkel, aktív élettel tudjuk kifejezni, de csak ne legyünk közben gőgösek...! ;)

Písz Piusz varázsló, az Után nevü kocsmában itta szöllőlevét a pultnál ülve. A Hajnaliháromóra utcában hajnali négy volt. Lovassy Almával beszélgetett, aki komlólét szortyogott, és idegesen huzogatta a balkezét, amiben valami papírtekerecs égett. Piusz békésen hallgatta Alma szortyogását.
Alma ekkor újságot vett a kezébe.
  - Á, ez az EL! Magazin, ugye? Milyen érdekes, hogy nő létedre éppen ezt olvasod! - mondta Piusz, a varázsló az Alma kezében forgó papírcafatra tekintve.
Alma furcsán feltekintett, de nem szólt.
  - Hogy van a fiúd? Szakítottatok már? - folytatta a „társalgást”. - Az is igazán örűlt dolog, hogy idáig bírtátok egymást. Tudod, hogy huzódoztam a társaságotoktól, mikor együtt voltál vele, a Te Béláddal! Kellemetlen, szörnyen kellemetlen volt! Érezni lehetett a közetek lévő feszültséget, és szinte szikkrázott a levegő... Az ilyet nem bírom, én nyugodt és békés természet vagyok, ha még nem mondtam volna. Olyan alá és fölérendelt viszony van közetetek, hogy szédületes, mintha már harminc éve házasok lennétek! Olvastad már Hégelt? ...Á, neeem! Értem! Igazából még a filozófusok sem olvassák, de én igen, én olvastam! Ajánlom, nyitsd ki a Hégel összes magyar fordításának 112 oldalánál, és próbáld meg elolvasni az után következő 6 oldalt! Mindjárt rá jössz mennyire nem illetek össze a Te Béláddal, madmazel! Drága macskanő! Őőő, maga igazán macskás mozdulatokkal rendelkezik, egészen elernyedek... Érethetetlen! Érthetetlen! Senki sem érti meg Hégelt, madmazell gazella macska Alma kisasszony! Pádón, én megértem! Ó, de térjünk a franciákra, olansé-molaku-saszon? Szárd? Olvasta? ...Megmaszírozhatom a hátát macskanő? ...milyen hajlékony a válla van, csukja be a szemét cicuska... van nálam tej otthon. Csak két sarokra lakom.... jöjjön fel hozzám, nem fogja megbánni, igazán elkényeztetem, és csak olyat csinálok Önnel, amit maga is szeretne!
Alma mindeddig szótlanutlnul hallgatott. Ekkor hirtelen letette az EL! magatint a pultra, elköszönt Bélától, a pultosfiútól, és távozott az Utánból Písz Piusszal, majd elkérte őt a sarokig... Piuszban boldogság rebegett... de Alma csak annyit mondott neki a sarokon: „NEM!” ...majd tovább ment.
- „Nem értem ezt a nőt!” - gondolta Piusz. 

November 18-án délután ment el közülünk végleg... Már napok óta le akartam írni, hogy mit érzek és gondolok, de nem volt még sem időm, sem lelkierőm…
Napok teltek el azóta, de valahogy még mindig úgy érezzük, mintha itt lenne, mintha várna valaki otthon, mintha hallanám a lépteit, várom, hogy jöjjön kajáért nyávogva a hűtő elé, vigyázok, hogy ne lépjek rá a nappaliban… Furcsa, nem sírtam, csak aznap este, mikor elment, és mikor lefeküdtem megláttam a tetőtéri ablakot, ahol annyiszor kiugrott nővérem tiltása ellenére. Persze, mert engedtem neki. Úgy gondoltam olyan jó neki a tetőn, és mivel macska, ezért tudja mit csinál, és nem fog leesni, mert macska… Még nyáron elsirattam azalatt az ablak alatt… Egész éjjel ki akart menni, ugrált össze-vissza, de mivel csak egy kicsit volt kinyitva azaz ablak, hiába dugdosta a fejecskéjét nem tudta kinyitni. Aztán egyszerre megelégeltem a dolgot, és kinyitottam neki az ablakot, mire ő azzal a hatalmas vehemenciájával és erejével azonnal kiugrott, és hallottam elrohanó lépteit a tetőn. Majd csönd. Valószínűleg igencsak elaludtam közben, de kicsit később meg voltam arról győződve, hogy nem ugrott vissza. Kinéztem az ablakon és hívogattam, de sehol semmi, majd kimásztam, de akkor sem láttam semmit, megnéztem a szobában… de akkor már sírtam, és nem láttam. „Eltűnt, eltűnt, vége!” gondoltam, és nem tudtam másra gondolni, hogy itt csak a csoda segíthet… Eszembe jutott mindaz, ami Zoró volt, amit szerettem benne, és akinél nélkül üres lenne az életem. Csak azért imádkoztam, hogy még egyszer hallhassam a hangját… na, és ott volt a bűntudat is. Nem élem át, hogy még egy macska halálának én vagyok az okozója. Zoró miatt több macskánk is meghalt, akiket nagyon szerettünk. És többször is megkaptam, hogy én vagyok a hibás Auguszt haláláért, mert én hoztam haza Zorót. Bár nem tudhattam hogy Zoró leukózisos, legfeljebb azt, hogy Auguszt utálja a kismacskákat. Auguszt egy nagyon okos cica volt, és tudatában volt tehetségének. Egyszer, mikor nővérem Pesten, az ölében békésen doromboló Auguszttal Salföldre telefonált, és az épp ott tartózkodó Zoró hogylétéről érdeklődött, a macska a „Zoró” szó hallatán egy szemrehányó nyávogással fejezte ki véleményét. Ugyanúgy nem szerette, ahogy Zoró előtt a kis Morcellát, akit befogadása után három hónapra tragikusan elveszítettünk. Talán sosem fogadtam volna Zorót akkor be, ha nem fájt volna annyira Morcella elveszítése.
Zorót 2004. június 9-én vittem haza. Egy kis kusza 40 dekás fehete-fehér szőrcsomó volt, beragadt szemekkel. Ott ült a többi kóbor macska között, és volt benne valami mélységes fájdalom, és élni akarás. Nem volt sok esélye. Gyenge volt, kicsi volt és beteg. Úgy tűnt, hogy már anyukája sem lehet régóta, na meg testvérei sem voltak. Kilógott a sorból, és nem tudtam ott hagyni. Odamentem hozzá, és míg a többi macska elrohant, ő meg sem mozdult, csak mikor megfogtam akkor fújt rám egyet. Nem is látott szegényke, mert be voltak ragadva a szemei. Gondoltam macskanáthás, ez a betegség elég gyakori a kismacskáknál, és ha nem kezelik a betegséget, gyakran belehalnak. Nem tudtam Anyám hogy fogja fogadni, de mikor meglátta ő is beleszeretett, aztán ápolgattuk, és lassan úgy ahogy rendbe jött, de sosem volt teljesen egészséges, kicsit szuszogott, és sokszor horkolt alvásközben, állítólag megsérülhetett a kis orra valamikor.
Másfél évesen derült ki, hogy milyen beteg. Egyre rosszabbul volt, aztán eltűnt pár napra Salföldön. Én találtam rá a szomszéd kertbe… alig állt a lábán, akkor visszajött és délután hazavittük Budapestre, másnap meg az orvoshoz. Kéthétig ápoltuk, de nem sok javulás történt, majd mikor azt gondoltunk, hogy elaltatjuk, hirtelen lábra állt. Ő tényleg élni akart, biztosan azért tudott idáig is élni.
Négy évig volt velünk a lakásban. Mikor hazahoztuk, mi is ennyi időre számítottunk, hogy ennyit tud még élni, ha jó körülmények között van,(legalábbis az orvos szerint), és így is lett… három és fél évig semmi baja sem volt. Aztán hirtelen besárgult és hányni kezdett. Adtunk neki gyógyszert, és jobban lett.
Általában sosem látszott rajta, hogy beteg. Annyi kedvesség és energia volt benne. Különleges cica volt, másmilyen volt, mit a többi, kicsit szórakozott, és lökött cicus volt, ha valamit akart, azt nagyon akarta, ha nem, akkor nagyon nem. Furcsa szokásai voltak. Például a többi cicával ellentétben, ő kifejezetten szeretett kocsikázni, beült a kocsi hátsó ablakába, és figyelt, vagy alukált. A gyűlölt macska-szállítódobozba is „önként és dalolva” ment be, pusztán azért, mert szerette a dobozokat, minden dobozba szeretett belemászni. Na meg szerette a szívószálakat, minden szívószál kellett neki, amit csak meglátott. Nem nagyon tudott sohasem egerészni, de azért a legyeket mindig megfogta, na meg egyszer egy galambot is a gangon… de nem lett semmi baja, csak néhány tollal szenvedett hiányt, aztán Zoró berakta egy szűk helyre, ahol nem tudott mozdulni, és őrt állt felette.
Utolsó hónapjaiban nagyon vékony lett és csak a hasa nőtt… azt hittük megint hasvízkórban szenved, és ilyenkor le kell „csapolni” a hasát… Az orvos úgy vette ki a dobozból, mint egy kidobandó húscafatot… „Ez a macska súlyos májbeteg!” mondta, majd, hogy nem víz van a hasában, hanem a mája! „Ez már menthetetlen, úgy két-három hete van még hátra…” Borzasztó érzés volt, Zoró egyáltalán nem érzékeltette addig velünk, hogy beteg… legfeljebb kicsit többet aludt, semmi egyéb, ugyanúgy evett, kikérezkedett a gangra, beugrott az ölembe, dee voltak apró jelek… már nem játszott, nem jött fel hozzám az ágyhoz, és… néha hányt. Akkor sírtam, mikor már csak pár napja volt hátra, és láttam, hogy szenved. Akkor sírtam. Rossz volt szenvedni látni! Az rosszabb, mint, hogy már nincs közöttünk.
Milyen lehet a macskamennyország???
Anyám vidékre vitte elaltatni, az ottani orvos majdnem sírt, mikor meglátta, olyan rossz állapotban volt már…

Egyedül lenni nem olyan jó dolog. Ilyenkor hajlamos vagyok elkeseredni és begubózni a sarokba, a kályha mellé, és mogyorót, meg almát majszolva, (nem álmát majszolva, az majd később jön), tűnődni. Ja meg az elmaradhatatlan tea is most "szortyog" a teafőzőben... A macskám meg szokás szerint meg van őrűlve, és fel-alá mászkálva "kiabál" hol az ajtó előtt, hol meg a szoba közepéről, csak sosem tudom mi baja, a játékot 2 perc alatt megunja a kaját meg csak kéri, de nem eszi meg. Biztos ő is magányos...

Ilyen magányomban az egyetlen ami mindig fel tud vidítani egy állítólag "halál depressziós" zene. Mondjuk én csak örülni tudok ennek, hogy mások így vélekednek róla, legalább meg tudom őket botránkoztatni...hehe!!! Na tessék itt van nektek is! Biztos valami finn hazafiak készítették ez a klippet, mondjuk helyükbe én is büszke lennék...(hihi, Hajrá Finnország! Hajrá finnek!) De a zene a lényeg, és persze nem csak ez az egy szám! Ennek a zenekarnak szinte az összes számát bármikor meghallgatnám. Sőőt, nekem a meghallgatással az a bajom, hogy ha valami tetszik akkor azt nem csak hallgatom, hanem sipitzós hangon énekelem és vadúl táncolok rááá! :P :D Csak képzeljéétek el! Persze egyátalán nem mindig, de most ezt olyan jól esett leírni. (Najó volt ilyen! ...Aki ismer az el is tudja képzelni!)

És igen, nagyon, nagyon várom azokat az estékek, amikor újra végig "randalírozhatom" budapest néhány utcáját énekelve és ugrálva többed magammal, természetesen drága barátnőimmel együtt...! Kit érdekel, hogy esik az eső, hogy fúj a szél, vagy esetleg minuszok röpködnek, csak legyen vééége a vizsgaidőszaaknak, meeert meg őőrűűlök! Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nekem csak most fognak vezdődni a vizsgáim, és másfél hét alatt lesz hat tárgyból... biztos túlélem, de még a nővérem is egyedül hagyott. Elrepült. Zoró nyugovóra tért. Anyám vidékre költözött.

...Kázmér meg hűtlenkedik...!:D

Életkép.

Melyik az igazi?

Csendélet.

Melyik a kakkuktojás?

Sosem mondtam, hogy normális vagyok...

Amúgy minden rendben, már kiengedtek a zártosztályról!

Szerintem a vadmacskák egyátalán nem karmolósak és fújósak, ahogy azt páran elképzelik. Sőt idejük nagy részében elkerülik a társasági életet, hogy csak a szabadságnak és függetlenségnek élhessenek, és kerülik a konfliktusokat is. Ezért jó vadmacskának lenni!:D Viszont ha kell azért megküzdenek életükért, mert van bennük tartás, büszkeségés és bátorság.

Kár hogy kihalóban vannak... Állítólag azért mert a kóbór házimacskák beszöknek az erdőbe. De mi történik, ha egy vadmacska lány szelidíti meg egy házi kandúrt? Bizonyára ez csak akkor történhet meg, ha nagyon megszeretik egymást... A kóbor perzsák elég ágrólszakadt látvány nyújtanak...:( Csimbókos a szőrök, mert nem kefélgetik őket... És egyedül szomorúak...

Így nem csoda hogy kihalnak a vadmacskák!

Vaietas delectates!

U.I.: És ne feledjük el, hogy a házimacskák igen csak életveszélyben vannak az erdőben, mivel a vadászok bármikor kilőhetik őket, a vadmacskák védelmében. Főleg ha valaki ilyen látványosan nem illik oda!!! ...s az erdőben csak én tudom az utat...!

A macskák már csak olyanok akár az emberek. Szeretnek szeretve lenni. De ahhoz, hogy igazán boldogok lehessenek szükségük van gazdára, és hogy biztonságos otthonra találjanak. Nekünk embereknek is fontos az otthon, és hogy szerető emberek vegyenek körül minket.

De csak azt a macskát lehet befogadni, aki hagyja magát! Az a macska aki feladja a reményt, hogy valaha is befogadják, és hogy ezáltal megváltozzon, és képes legyen szelíd szobatiszta cicává válni, azt soha nem fogom befogadni. Kobór macskákat nem etetek. Nem is érdekelnek. Éljenek úgy ahogy akarnak. Úgyis hamar feldobják a talpukat. Sajnos. Az én cicáim nem ilyenek. Mindegyik küzdött. Azért, hogy boldog lehessen. Szeretetre méltó volt, hogy szeressék. Nem adták fel a reményt. Mint a képen Pötyike is. Ha kellett inkább a hideg beton párkányon aludt, csak mert annál a háznál adtak neki egy falat kaját. De nem állt tovább csak várt. Egy nap, két nap, egy hét. Mindenkinek hagyta magát megsimogatni. És dorombolt. Aztán lett is gazdája, mert bízott, mert akart gazdát. Igenis lehet tanulni a macskáktól, bár állatok. Lehet tanulni kitartást, szeretetet, eleganciát, játékot, harcot, vadságot, rugalmasságot, stb, stb. Bár állatok, de azért vannak az állatok, hogy tanulni tudjuk tőlük. Hogyan kell ártatlanúl élni.

Egy macska is lehet depressziós?

Góliát megélte a legnagyobb tragédiát, amit csak egy szobacica herélt kandúr megélhet! Derült égből villamcsapásként kidobták az utcára a jól megszokott otthonából, a hóba-fagyba. Hosszú időnek kellett ahhoz eltelnie, hogy ő újra bízzon abban, hogy biztonságban van. Dédelgeni kellett, és szeretgélni, de ő folyton attól félt, hogy mi is csak becsapjuk, és elhagyjuk őt. Nagyon félt, de már megnyugodott. Újra boldog tudott lenni.

Morcellát meg kiközösítette az anyja. Nem tudjuk miért. Két másik testvérét még szoptatta, őt meg már nem engedte közelébe. Akkori gazdája szerinte nem úgy viserkedett, ahogy kellett. Ígyhát nagynénikéje szoptatta tovább...:)

Auguszt meg munkamániás lett, miután befogattunk még néhány cicát melléje, és ő ki nem állhatta őket, és folytonos bizonyítási vágy hajtotta, hogy bebizonyítsa, hogy még mindig ő a legtökéletesebb macska. Ez nem vicc. Tényleg! Mindennap hazahozott egy egeret nekünk. Aztán szemrehányást tett szintén nekünk, hogy az egerét valamelyik másik "haszontalan" eszi meg.

Frenky meg hiába különleges, kék szemü jegyes cica, ő is kóbór cicaként kezdte a pályafutását. De hamar rájött, hogy igen csak szobacica géneket örökölt, bár a kertet ő se cserélné el semmire.

Még szerencse, hogy a macskák nem tudnak alkoholisták lenni! Bizony. Még ejedt egerett se esznek... Azért igencsak tanúlhatnánk ebböl is tőlük!

Tehát, minden ember macska, minden macska ember. Persze mondhatjuk ez az állítás nem mindig állja meg a helyét, hiszen lehet olyan ember is aki nem macska. Példáúl róka. Meg az se igaz, hogy egy macska lehet ember is. Persze. Tudom. Na és? Nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogyebben a lényegben igaz! Az emberek néha macskásak, a macskák meg néha "emberesek". És tényleg lehet tanulni tőlük. Ha csak nem kóbór macska. Akkor nem lehet tanulni tőle. Segíteni se lehet. Mivel nem mond semmi. Mert fél, elmondani mit érez. Mert gyáva, mert "plömplöm", mert elhagyta magát. Feladta a reményt, hogy valaha gazdáját szertő házimacska lehet belőle, olyan akit mindenki szeret és nem csak belerugnak az emberek. Akire akár büszkének lehet lenni. Aki tud küzdeni. Szóval ha nem ilyen, akkor nem kell. Nem tudom sajnos befogadni...

Minden Auguszttal kezdődött. Ázott, lesoványodott kiscicaként érkezett hozzánk, és mi azonnal befogattuk, mert nem lehetett nem szeretni. Aztán hamarosan ő lett a legszebb és legokosabb macska a világon...

Aztán eltelt pár év, és ott volt Morcella, aki öt hónaposan is két hónapos cica benyomását keltette ő is azzonnal hozzá nőtt a szivemhez, csak sajnos 3 hónap múlva megölte egy kutya. A veszteséget csak akkor hevertem ki, mikor hazahoztam, az akkor még igen kicsi Zorókámat. Miatta aztán kihalt a fél macska állomány. A drága Augusztom és az eredetileg kóbor, terhesen befogadott Masztka két kölyke is egy Zoró által terjesztett betegségben halt meg. Meg talán Maszatka is ezért. De Zoró él és virul azóta is. Aztán az Auguszt cicánk hiányát azonnal bepótolta a frissen utcára dobott kövér herélt kandúr Góliát cicánk. Maszatka helyére Hópihe. Majd Hópihe is meghalt... Az ő halálát is olyan nehezen fogattam el mert úgy éreztem soha nem lesz többé fehér és olyan kedves cicám, mint ő, de tudtam, hogy el kell fogadnom, és ím nem volt hiába való, mert jött Frenky, aki nem csak fehér és kedves, de még kék szemű is, meg vörös jegyes halványan...

De miért meséltem el ez??? Nem tudom. Sok a kóbór macska...