Elmegyek a boltba,
és veszek helyetted újat
ötszázforint,
még a színe is szebb
nincsen hangja,
megnyugtat a látvány
és most megbocsájtom: kipukkasztottalak.
Sajnálom, hogy nem sajnálok semmit
ragadozó vagyok, ez a jellemem
karmom folyton éles
elvárásból öltem,
te majd feltámadsz,
ez a létezés!

Mivel előző írásom sok port kavart fel és kérdést felvetett: itt található, bár lájkolták is páran, de sokan egyszerűen csak marhaságnak titulálták, ezért folytatnám érveim kifejtését.
Először is, szó sincs arról, hogy én az alkoholizmust népszerűsíteném! Az alkoholizmus egy olyan függőség, amikor már valakinek részben vagy ténylegesen az alkoholról szól az élete, és nyíván személységzavaros is. Az alkalmi, mérsékelt alkohol fogyasztás más. Akár napi szintű fogyasztó is lehet valaki, az még nem feltétlenül elmebetegség, főleg, ha mellette tevékeny élete van. Hozzáteszem, természetesen minden egyén fűggő, a vélemeny most és a továbbiakban sem részletezei a kivételeket.
Mivel kereszténynek neveltek, én főleg a bor fogyasztást preferálom, az az Újszövetségben és a karolikus liturgiában is szerepel. Számomra ezért egy misztikus ital.
Szóval misztikus! Gyerekkorom óta érdekel a miszticizmus. Előszőr a szentek életén keresztül, később spiritualitással kezdtem foglalkozni, és könyveket olvasni a témában. Szepes Máriá fogalmaz úgy, hogy a spirituális energiáknak két féle ága van, a misztika és a mágia.
A misztika, ami magától történik meg. Ilyen az, amikor egy szentnek, akár sok éves munka és kitartó imátkozás után megnyílik az ég, és látomásai lesznek, vagy egyéb képességei.
A mágia minden olyan tevékenység, amit te szándékosan idézel elő. Meg szoktak különböztetni fekete és fehér mágiát. A fehér mágia az, amikor elsősoban mások érdekében használod az energiát, és soha sem öncélú, és soha sem negatív, sosem akar szándékosan két okozni valakinek, vagy valaminek. Ilyen példáúl a gyógyító képesség, és minden segítő tevékenység. Egy igazi szentnek lehetnek mágikus képességei, de sosem segíthet önmagán és vigyáznia kell, hogy ne használja mások ellen még véletlenül sem az energiáját. Tevékenysége jutalmát misztikus úton kaphatja vissza másoktól, mások szeretete által.
Fekete mágia alkalmazásával szándékosan előnybe akarjuk részesíteni magunkat, saját boldogságunk érdekébe, vagy mások ellen fordulva. Azaz munka nélkül akarunk magasabb szinte jutni. A fű és minden pszihedelikus drog ezért FEKETE MÁGIA mert öncélú!
Ez nem azt jelenti, hogy a drogos élmények nem valódiak bizonyos szinteken, hanem azt, hogy még nincs jogosultságunk erre a tudásra, mert még nincs mögötte annyi szeretet és munka, hogy ilyen dolgokat érezzünk és lássunk! Kihagytunk közben nagyon fontos lépéseket, amiket később nehezebb lesz pótolni. Ezért van az, hogy olyan is előfordúl, hogy valaki egy-néhány használattól is megkattan, akár egy életre is. De hosszabb használatok még nagyobb eséllyel átkódolhatnak át bennünk dolgokat. Persze sokan nem látják be a fű okozta változásokat a személyiségeben, szervezetben és az életvitelben, de természetesen vannak olyanok is aki tudnak differeciálni a valóságos és drogos élményekben. Mondjuk az a kegyetlen, amikor pont egy ilyen ember szoktat rá embereket a fűre, mivel neki jó, és nem szól a fű titkáról, sőt még kíséleti alanyként figyeli "áldozatait". Az ilyen ember olyan mint egy fekete mágus.

Összefoglalva a lényeg az, hogy amíg drogozol valójában egy parkolópályán van a személyiség fejlődésedet illetően, és hiába érzed azt hogy most hatalmasat léptél előre sprirituálisan, utána nagyot koppansz vissza a földre, amikor kiürűl a repülő anyag, és még a fizikai testedet is jócskán kizsigerelted!
Volt, aki arra hivatkozott, hogy azért nem vagyok hiteles, mert csak kívűlröl ítélem meg a dolgot. Hát ez sem igaz! Én pont abba a túlérzékeny csoportba tartozom, akit néhány használat után kiütött a fű, látomásaim, és fizikai blokkóltságom, halál közeli élményeim lettek tőle, meg persze durva hányingerem, pedig biztos vagyok benne, hogy jóféle cuccot adtak a barátaim. Utána persze nem szívtam soha többé, de a hatását még évek elteltével is érzem. Még érzékennyebbé tett spirituálisan, már sokszor zavaróan, és pánikrohamamokra lettem hajlamos, ami a negatív energiák érzékelésének túlreagálása szerintem...

 Megalkotás-mezőbe bezártak,
„Többet tenni kéne szebb reménnyel!”
De visszatart a félsz, hogy „Ne ártsak!”
Tetteimnek vérmes tengerével.

Jobb lesz mégis megragadni mindent,
Úgy hiszem ha fáj, az is én vagyok,
Lenyeltem, mi lázálomba vitt el,
És fény párnámon mélyen alhatok.

Egy dolgom csak ez: megosszam a fényt,
S elmondjam ti sem vagytok betegek,
Álmomban én, egy börtön rabjaként
Csak sírtam, hogy mit meg nem tehetek.

A rengeteg nem pazar szabadság,
Korlát mi megnyit izgi új utat,
Súgnak csendben, s érzed, hogy haladtál
Boldog mezőkre, mit nem bánt tudat.

Fábián Franciska

Minden sírás, vircsaft ellenére,
Ha holnap nem lennék már elcserélne
A szülői ház egy másik gyerekre,
Büszkén, hogy jobbat tesznek majd helyemre.

Új csecsemő születik a nyáron,
Rendszerint ölel, mint a számításom.
Nyúl, de plasztikból lesz a fess keze,
Érző szoftvert telepítenek bele.

Bőgés hangerő gomb lesz a hátán,
Meg se fog nyikkani anyjára várván,
Okos és mindent pontosan csinál,
Ha illik kérdez, de nyugodtan kivár.

Mentál, pszichés eltérése nem lesz,
Egy hibádzik így, nem hozdoz keresztet.
Erkölcsileg ő még tökély tiszta,
De szánalma nincs, bánatos miatta.

Örülnék, ha ő testvérem lenne,
Élnék mégis én, hogy legyen szeretve.
Ezen a Földön nincs neki párja,
Mások megértését hiába várja.

De most már tudom, hogy "úttörőként" nem is történhetett volna másképp, és minden jó úgy ahogy van.

*

A pénz nem függ össze az ember lelkével. Se pozitív, se negatív hatással nem befolyásol. Nem mondhatjuk valakire, hogy rossz ember csak azért mert gazdag, és önmagában a szegénység se mondható kicsit se erénynek. Sőt sok esetben a felelőtlenség hozadéka a túlzott elszegényedés. Akinek pénze van tudhatja, hogy ez mennyi felelősséggel és munkával jár, de az, hogy ezt a munkát mennyi szeretettel és odaadással teszi-e, az már az egyéntől függ. Ugyanúgy ahogy a szegényeknél is. Aki csak egy egyszerű beosztott, az is lehet szeretetteljes és odaadó, vagy sem. Nem a munka státusza, mennyisége vagy a szakképzés bonyolultsága számít, hanem ez, a szeretet, odaadás és felelősségteljesség a cselekedeteinkért. Mindegy, hogy valaki utcaseprő, vagy orvos, esetleg bankár, számomra mind ugyanolyan emberek.

Sokat utaztam a vonaton. Azon a járaton, ami elvileg gyorsvonat. Teljes hossza száznyolcvan kilométer lenne, ha eljutnék odáig, de már négy órája zötyögök úti célom felé. Szerencsére ma pályafelújítás van.

Sokat utaztam, ezen a furcsa és néha teljesen valószínűtlen valamin. Furcsa közeg, és furcsa magányosság. Legtöbbször külön kupéban ülök a vonaton. Elnyúlt fizikai arányaim miatt, elnyújtózva az üléseken, elég sok esélyem volt arra, hogy lehetőség szerint ne kapjak útitársakat magam mellé, mivel amúgy sincsenek sokan. Azért a folyton izgalmi labilitásban izzó lelkem úgy súgta, legyek mindig óvatos és elővigyázatos, hogy egyedül is maradjak, és mivel a vonaton levés már-már hozzá nőtt az ösztöneimhez, az elhárító taktikáim is kifinomultabbak, mint valami életben maradási stratégiák. Ezúttal fel is hívom mindenkinek a figyelmét arra a momentumra, hogy a „ráteszem a cuccomat az ülésre” módszer már igen csak elavult. „Változnak az idők, változnak az emberek!” Nekem legjobban a „hangosan énekelek” taktika vált be, és hangosan bíztatok mindenkit, hogy csak utánam! Annyi énekes van! Nem kell mindig kamera előtt, képernyőn szerepelni.

Az ember nem is gondolná mennyi mindent meg lehet tenni itt. Kezdve a konzervatív megoldásokkal, hogy olvasni, zenét hallgatni, elmélázni a Balaton tükrének csillogásában, bizony lehetséges még akár táncolni, ugye énekelni, naplót írni, rágót dobálni, karmolni, tollat kikaparni az ülés alól, hajat kócolni, zoknit szagolni, vakaródzni, vetkőzni és jogosítványt hamisítani is. Bár ez utóbbit nem én csináltam. E különös hatalom a szabadságra jogosít, hogy az a néhány négyzetméter órákra csak a tieddé válik. Senki se lát, ez egészen biztos, persze leszámítva néhány ezer embert, akiknek lubickolása mellett elhalad a vagonok képernyője. De ők se látnak, ó vagy kitudja mit látnak. Vonatlakóvá válsz, és vonatlakó mozdulataid alakulnak ki, ilyen lehet például a bőröndre való vigyázás, ami érzékszervszerűen szinte a képességeddé válik, és borzongás fog el, mikor úgy döntesz, és néhány percre magára hagyod vécézés címszó alatt. Nagyon figyelek, de nem jön senki. Olyan üresek mostanában a vonatok.

Rendhagyó nyugalom a vonat nyugalma. Zaklatott csönd, egészen kifinomult zene. Ideg borzoló. Az azért nem mondanám, hogy idegesítő. Valami olyasmi, de annál jobb! Kedvesebb, kellemesebb érzés, hogy kedvem lenne mindennap a vonaton ébredni és lefeküdni. Gyermekkorba ringató álom, rémképek, és mégis a legnagyobb béke. Azt hiszem a vonatkupé mindent tud már rólam, talán kísért is engem. Olyan se volt, hogy Ő ne lett volna. Most jut eszembe, mindig is létezett ez a hely. Látom, már megint a kilencvennégyes számú ülés van velem szemben. Igen, ez az én számom, a kilences és a négyes is. Nem értem, tényleg nem értem. Olyan titokzatos az ő lelke is mint az enyém, nagyon izgató. Talán a születési évemre vonatkozhat, erre gondolt az az úriember, aki múltkor idelátogatott hozzám. „Belenőttem a vonatba, ő meg én hozzam nőtt, és eljött az én időm.” Mondta az úr. A vonat tudja, hogy milyen mélységeket és magasságokat éltem már át itt. A legnagyobb örömöket és a legnagyobb bánatot. Lehet, hogy mégsem vagyok egyedül? Míg kitekintek az ablakon az állomásokra, addig mások betekintettek? Hol vagyok?

Az embert a rossz gondolatai ölik meg, amikor folyton csak saját érdekei kattognak a fejében, hogy mit miért csinál. De ha hinnénk a Mindenség óvó erejében, tudnánk, hogy semmi sem történik véletlenül vagy rossz időben, ezért hát a szeretetünket sem felejtheti el a világ. Szokták mondani, hogy semelyik ajándék sincs önzetlenül vagy hogy semmi sincs ingyen. Ez így is van, de nagyon sok fájdalmat okozunk magunknak, ha folyton észben tarjuk ezt az elméletet, kivész belőlünk a természetesség, az önfeledtség, a bátorság, mert azért nem kell minden ajándékot viszonoznunk, nem kell, hogy ajándékainkért kérjünk bármit is. Amikor még katolikus hittanra jártam, ezt úgy magyarázták, hogy önzetlen jótett nincs, de a jó katolikus nem akar viszonzást kapni itt a földön, hanem nagyobb kincseket szeretne érte majd a Mennyországban. Avagy, akár még egy köszönetet, dicséretet sem szabadna elvárnunk elfogadnunk jó-cselekedeteinkért, mert már az is viszonzásnak számít. Persze nem kell feltétlenül csak a túlvilági örömökre gondolnunk egész életünkben, azt viszont tapasztalom, hogy általában az ember minél tovább tűr, minél később kap elismerést, az annál többet ér. Azért azt se felejtsük el, hogy nem csak jó-cselekedeteink vannak, hanem adósságaink is vannak! Ekkor meg pont a lelkünk békéjéért, kiegyensúlyozásáért nem szabad viszonzást követelnünk! És egyáltalán nem biztos, hogy ugyanannak az embernek kell viszonoznunk valamit, akitől kaptuk. Sőt, a világ így mozdul előre, hogy képesek vagyunk önzetlenül adni, és szeretettel kapni is bárkitől.

Úgy gondoltam, hogy a szeretet és a hit a két legfontosabb dolog a világban. Persze hozzátehetném még a reményt is, ha pontosan szeretnék a Bibliából idézni, de most kicsit másról van szó, egészen pontosan az eredményességről. Azt akartam bebizonyítani magamnak, hogy a sikerhez nem feltétlenül kell mérlegelni a körülményeinket, a lehetőségeinket, a paramétereinket, ha nem csak jól kell tudni hinni hozzá. Vagyis azt a munkát, amit szeretettel, és kizárólag csak szeretetből és szeretetért végzünk el, azt hitünk teszi sikeressé. Egy produktumon látszódhat, érződhet valahol, hogy kedvvel, vagy nélkül készítették. Szerintem ez lehet a titka a márkás termékeknek is, azért drágábbak, azért látjuk jobbnak, azért fizetjük meg, mert sugárzik belőle a törődés.
Persze nem feltétlenül van így. Az sem igaz feltétlenül, hogy az életben elég csak a hit és a szeretet, de egy biztos, hogy elég csak a szeretet. Érthetőbben: a hit nem mindig igazolja vissza magát egyértelműen, nem tudjuk ellenőrizni a működését. Hát igen, de manapság sokan vagy egyáltalán nem hisznek, vagy túlságosan sokat foglalkoznak azzal, hogy hitük igazolódjon. Az elsőre most nem térnék ki nagyon, szerintem a nem hívőkből sokkal kevesebb van a világon, mint gondolnánk, olyasmi mint az ateizmus, nehéz valóban annak lenni, koncentrálni kellene rá. Az utóbbit hívom én kishitűségnek. Ez lehet akár ezoterikus módon is, például túl sok horoszkóp olvasása, és azzal való görcsös magyarázatok keresése, de lehet kishitűség egy ellanyhult keresztény hit is, mikor már nem tudunk örülni se, mert minket úgyis ver az Isten. A kishitűséget lehet az önbizalomhiánnyal is magyarázni, de inkább azt mondanám a kishitű ember a külvilágot okolja a problémái miatt. Pedig a hit még mindig egy láthatatlan valami. Szóval mint mondtam, elég csak a szeretet, a jelenben élés, és a jó cselekedetek lehetőségére való folytonos figyelem, persze csak ha számunk is jó.

- Fábián Franciska -

A világ nem megismerhető. Jó, tudom, előzetesen mindenkit arról tájékoztattak, hogy azért törekedni kell rá, mert ez egy igenis elérhető cél. Persze a wikipédia információi szerint, ez még senkinek sem sikerült . Arról is szoktak beszélni, ha már a világ nem is, akkor legalább önmagunknak megismerhetőek vagyunk. És ezt az állítást, már kicsit többen vallják elérhetőnek. Hát keressük meg őket, és kérdezzük ki alaposan őket a tanulás, az önmegismerés pontos menetéről! De azért azt még mindig nem állítanám, hogy holnap  simán kellemetlenül összeütköznék eggyel az utcán. Az önmagukat megismerő egyének ennél lényegesen rejtélyesebbek. Képzeletemben elvont, misztifikált kép alakult bennem róluk. Biztos, hogy nem tartózkodnak városban! Biztos hogy nem idegesen rohangálnak! Biztos nincs szükségük felesleges izgulni valókra. Egy ilyen egyén az elgondolásomban az erdőben él, forrásvizet iszik, mindig nyugodtan szól, és semmiből is fenn tudja tartani magát. Bevallom, nem törekszem erre a létre, de azért tettem már próbát rá. Megállapítottam, hogy pontosan egy fényévnyire vagyok a céltól. Marad tehát a tudatlanság, avagy a tudat, hogy együgyű vagyok és az is maradok ezen a Földön. Szóval: önbizalomhiány. De mi is pontosan a bizalom? Valamiféle hit valamiben, valakiben és hogy annak az illetőnek semmi érdeke átvágnia engem. Na és az önbizalom? Az a hit, hogy önmagamnak semmi érdeke átvágnia engem. Tehát, ha önmagam nem akarja önmagamat átvágni, akkor elképzelhető az is hogy önmagam szeretettel van önmagam iránt. Így lehet önbizalmunk, ellenkező esetben ha nem szeretjük önmagunkat, önbizalomhiányunk. A világban tehát csak hinni lehet, mert nem megismerhető, a hithez meg remélem a szeretet.
Mindezt átlátva már boldogan megyek neki bárkinek a metróaluljáróban. Már tudom, hogy nem kell annyira ismernem magam, hogy felszabadult legyek, a tudás gondját kiutalom a mindenségnek. És ha van önbizalmam biztos csak olyan dolgok fognak megtörténni velem amit önmagam is szeretett.  Az önbizalomhiányos emberek általában túl sokat panaszkodnak, nyavalyognak arról, hogy a dolgok nem a legmegfelelőbben működnek körülöttük. De lehet, hogy még megszólalni se mernek...

Ó, hát nem is tudom miért pont a pszichopátia jutott elő eszembe a személyiség deformációk közül...

De tudom!

Azért mert egy ilyen ember áldozata vagyok, aki fáradhatatlanul épp próbál bemocskolni a minél több ember előtt, azt remélve hogy majd ezáltal az egész életemet tönkreteszi.
De nézzük csak, milyen is egy pszichopata. A wikipédia információi szerint ez egy örökletes betegség, amit röviden így lehetne leírni: Nem szeret, nem szorong, nem tanul. És gyógyíthatatlan.

Ez nem túl biztató a számomra. Különösen azért nem, mert gyermekkorom óta foglalkozok a lehetséges gyógymódokkal. Érdeklődéssel figyeltem az olyan osztálytársaimat, akik szerintem pszihók voltak, általában elkényeztették őket. Főleg az tűnt fel nekem: nem értettem, miért nem képesek természetes szeretni. Igen, itt az első pont: a pszichopaták arról ismerhetők fel, hogy bár próbálhatnak szerethető képet mutatni magukról, és kísérletet szeretetre is, de valahogy sosem érnek célba. Az (volt) a vágyam, hogy megtanítsam őket szeretni. Ehhez a szívcsakrájukat kéne valahogy kinyitni. Ha esetleg azt hiszik szeretnek, akkor azt is csak az agyukból teszik. És az agyuk általában jó, úgy látszik ismerik a világot, úgy gondolják sokat tudnának segíteni mindenkin, átlátnak minden élethelyzetet, az vélve, hogy azaz erényük, hogy túl tudnak lépni félelmen is. Ezért állapíthatták meg a pszichókról, hogy nem szorong. Egy pszichopata igazán sikeres tud lenni, remek, vonzó képet mutat magáról, de valahogy mégis kishitű és önbizalomhiányos marad. A válasz erre egészen egyszerű: azért mert a szeret befogadása az egyetlen siker! Sérültek, mintha valami fogyatékosságuk lenne, a pszichók ezért érzékenyek és hisztérikusak tudnak lenni. Érzelmi gátlástalanságukból következően meg úgy érzik ők az egyetlenek a világon, akik szenvednek.
Érzelmi gátlástalanság: Nem szorongnak, avagy gátlástalanok, de ne hogy összetévesszük ezt a gátlástalanságot egyéb gátlástalansággal! Nem úgy gátlástalanok, mint az exibicionista emberek, például nem mennének ki meztelenül az utcára, hanem úgy gátlástalanok, hogy bárkit képesek szurkálni, megsérteni, érzelmileg tönkretenni, megzsarolni, megszégyeníteni, birtokolni, anélkül hogy valamiféle lelkiismeretfurdalásuk lenne.
És hogy nem tanulnak? Hát ezért. Az emberek a hibáikból tanulnak. De ők nem.

(Akkor holnapra írok egy elemzést az önbizalomhiányról.)

*

Cifra lelkem silány doboz,
Mégis hitted: kincstár vagyok.
De mi bent van Te vagy magad,
Tükörfénnyel beraktalak.
Szürke agyam szilánkjai
Önzetlenül nem állja ki
Önerejét. Maró szavak
Hatolnak be, ahogy a hat
Számértéke sem lesz már hét,
Embersorsom hulló vágy vég
Vonzásában megélt tavasz.
Fényes álom, s nyíló, ravasz
Boldogság.

*

Céltalan csillagok belém kötöttek,

nem bírtam el velük, megint pöröltem,

azt hittem fulladunk együtt az árban,

felejtve önmagam, belülről zárva

lesz holnap otthonom, csöngess kiáltva!

*

Épít az irgalom nekem egy házat,

tömjénnel füstölöm, Istenre várva.

Vendégek nincsenek, törlöm a listát,

vitrinbe nem teszem mégsem a kristályt,

ha kell tedd el magad, borod nem innám.

*

Lakhatod, törheted házamat ingyen,

ma legjobb ételem májam terítem

cserébe ebédre, úgy nő az újra.

Őrzője így leszek elmédnek, s durva

emberi gőgödnek feloszlatója.

Önértékelési zavarok???

"- Mondja, magának milyen önértékelési zavara van?
Ja, hogy csak önmaga szeretne lenni?
Hát ilyet??? Azt nem lehet. Nem lehet önmaga.
Hogy miért nem??? Miért egyátalán mer önmagának lenni?
Hát maga normális!
Igen, igen. Normálisokra nincs kereslet mostanában.
Micsoda? Hogy maga őszintén ilyen mint most?
Őszintén őrült?
Nem ez nem jó. Ezen változtatnia kell így, így nem megy semmire!
Nem, nem értem a kérdést, úgy érzi ha változat magán akkor sem megy vele semmire?
Jó, akkor szegye le magáról a rétegeket!"

A rétegeket. Ami körül vesz, kizár és befogad. Rétegekben élünk, rétegekben hiszünk, és rétegeket akarunk levetni. Ha egyátalán le akarjuk venni őket...

U.I.: A "réteg" egy több értelmű szó.

"...mert Isten egy olyan lányt akart teremteni, aki nem éri be a felszínes tökéletességgel, egy olyan lányt, akinek nagyon mély érzelmei vannak, és folyamatosan attól szenved, hogy körülötte nem ilyenek az emberek. Neki szélsőséges érzelmei vannak, és mélységeket és magasságokat él meg, és nagyon szeretné befogadni és szeretni az egész világot, és kifejezni mindazt, ami benne van, hogy mások is úgy érezzék..."

A folytatás csak most következik folyton,
szűnni nem akaró módon,
elérhetetlenek tűnve
egy távoli ködbe,
remegve félve
ahol csak Isten szemével nézve
Tudok LÁTNI...

Egyszer volt hol nem volt volt egyszer egy kislány aki tündér akart lenni. Be is iratkozott a tündérképzőbe, ahova számára csodálatos módon elsőre és könnyedén felvették. "Bizonyára tehetséges vagyok!"-gondolta, és így is volt, hiszen nem véletlenül akart pont ő tündér lenni. Kiválasztott volt erre a szerepre, arra született, hogy tündér legyen! "Sokan akarnak tündéreknek lenni, de csak kevesen lesznek igazán azok."- mondták neki egyszer, de ő akkor ezt még nem értette, ugyanis a tündériség számára létszükség volt! "Ha nem leszek tündér meghalok!"-gondolta egyszer kicsit zaklatottnak tűnően az anyukájának, aztán azt kérdezte: "Ha ennyien nem lesznek tündérek a világban, akik tündérek akarnak lenni, akkor ők mit kezdenek később az életükkel?!"

Majd teltek múltak az idők. A kis tündér tanuló szorgalmasan járt a tündérképzőbe, és várta, várta, hogy mikor jön el végre az ő ideje... De az csak nem jött. Jól akarta magát érezni, de jól sem érezte magát. Azt hitte, hogy a tündérség maximális boldogsággal jár együtt, de nem így történt. Körülötte sokan boldogok lettek a társaságában, de ő nem lett boldog. "Tennem kell ez ellen valamit!" -gondolta, de a tündériskolában azt is jó megtanulta, hogy tündér soha semmit nem tehet a saját boldogsága, boldogulása érdekében. Ráadásul ki van téve a boszorkányok rontásnak. Ők ugyanis tudnak saját maguk érdekében cselekedni, és a tündérlányok mindig is ellenségek voltak a szemükben.

El is jött a nap, mikor a kis tündérünk immár mint Szende Tünde, munkának látott, hogy kiszabadítson egy ifjút, akit egy rút boszorka tartott fogságban az átka által. Láthatatlanná tette a fiút, így ő amellett, hogy mindennap azért küzdött, hogy életben maradjon, és legalább enni tudjon, nagyon szenvedett az egyedülléttől is, mert többé senkivel sem tudott beszélgetni. Szellem volt, és Szende Tündének volt rá tündér szeme, hogy észrevegye, és azonnal munkának is látott, hogy kiszabadítsa. Nagy harcot folytatott a boszorkánnyal, de sajnos elkövetett egy hibát, beleszeretett a láthatatlan fiúba. A boszorkány persze azonnal észrevette Tünde gyenge pontját, és azonkívül hogy megbűvölte a fiút aki attól kezdve elfordult a tündértől, még örökre meg is átkozta Tündét, hogy ezentúl minden ifjú akin segíteni próbál halálosan és szenvedélyesen szeressen belé, így mindenkit rabbá tesz, akit csak fel akar szabadítani.

A tündérlány mikor rájött a rontásra mélységes szomorúság fogta el, és nem tudott mit kezdni magával. Hogy lesz ő így újból varázslatos tündér megint?! És bánatában elment a Rókához tanácsért, akivel előzetesen szövetséget kötöttek. A Róka is szomorú volt, de nagyon felvidította a Szende Tünde érkezése. Azonnal elmesélte, hogy az bántja a lelkét, hogy összetörte véletlenül egy hiszékeny rókalány szívét, amit nem akart, hiszen ő magányos vadász, és ezután is az szeretne maradni.

"Nem tudok segíteni, hogy boldogabb legyél?"- kérdezte a tündér.
"Nem."- Válaszolta a Róka. Aztán így folytatta: "De én tudom mi a boldogság útja. Gondolj a fügefára, amit a Nagy Jótevő megátkozott, mikor nem talált rajta érett gyümölcsöt. Fügefának kell lenned szép tündérlány, és csak azzal törődj, hogy érett gyümölcsöket teremj, más nem számít...

Így aztán a tündérlány elment, és attól kezdve örökké mosoly ült az arcán...

Szeretném mondani, s nem jön ki a számon,
Hogy reményben járnék, pedig nem találom,
Mit bírni kell a létben, és a szerelemben,
De nincs nekem erőm, széthullik kezemben.

Szeretném találni, megvárni, kiállni,
És éléskamrányi édességgé válni,
Bírni a nehezet, s pihe súllyal szállni,
Álmodni és könnyű valósággá válni.

Csendes éjjel írok, hátha elolvassák,
Barátokra vágyom, hogy időm múlassák,
Szeretném mondani, de nem jön ki a számon,
Rég vérembe zártan fáj már a világom.

***

Kóválygok a végtelenbe
Keresek én, és már mennyi
Éjjen át elkeseredve,
Szerettem volna jól lenni.

Szerettelek sok vidámság,
Pár emberközt elvegyülve,
Most az emlék mind komor már,
És csak nézek elmerülve.

Számtalanszor érzem, hogy most,
Jó lenne, ha vágyam élen,
Találnánk sok furcsaságot,
Bánatunkat elmesélve.

Majd vidám lenne a játék,
Táncolnánk szürkés házaknál,
Sokan lakják, mégis árnyék,
Ablakokból nem látnak már.

Városiak oly szerények,
Nem vágynak csak élni, élni!
Érzelmeiket megélve,
Együtt lenni és zenélni!

Furcsa kép egy ember arca,
Unalomba ássa vágyát,
Lelkében a fájó harca,
Rossznak gondolja hazáját.

Végtelen buszon utazva,
Talán egyszer hazatérek,
De vágyom rá, hogy mulatva,
Világvégére elérjek…

(Fábián Franciska)
 

*

Szabadság?

Tegnap megkérdezték tőlem hogyan leszünk azok? Nem tudom hogyan lehetünk teljesen szabadok.-válaszoltam. Aztán így folytattam valójában akkor leszünk teljesen szabadok, ha nincsenek bűneink. Erre nagyon felcsillant a szeme a férfinek. Nem gondolt eféle válaszra gondolom. De tetszett neki. Aztán vallási témákba mentünk bele, hogy mi van azokkal a gyerekekkel, akiket már gyermekként megkeresztelnek, és nincs joguk megválasztani a vallásukat. Mondtam, a szabadság független a vallástól, a gyermek később amúgyis dönthet más vallás mellett...

A szabadság egyfajta lazaság is. El tudunk fogadni embereket és helyzeteket, és be tudjuk fogadni a szeretetett. Érdekes, hogy a forradalmak szabadsága valami egészen másnak tűnik. De azt is tudjuk, hogy ezek a szabadságok, sokszor rosszúl végződtek. Sajnos. Nem voltak pedig rossz szabadságok. Az embereknek ki kell tudni állni a jó dolgok mellett. Ezért szeretjük a forradalmakat. Csak nagyon nehéz nem a hatalom vágyért, hanem csak az emberi értékekért harcolni. Forradalmárnak ezért nehéz lenni... mert egy jó forradalmár szabad! Szabad a bűntől és az emberi kicsinyességtől, a kishitűséktől. Akár még a kinzártól sem retten vissza, mert belűl nagyon szilárdan tudja, hogy mit és miért képvisel, és sohasem fél a haláltól...

De hogy miért jutott ez pont most eszembe? Itt van a szabadság! A ránk törő szabadság. Pár nyugodt nap, amit békében és szeretetben tudnánk eltölteni. Tudunk vele mit kezdeni???

(Vagy titokban várjuk vissza azokat a személytelen egyhangú napokat, amikor újra nem kell gondolkozni sajátmagunkon és azon, hogy hogy tudunk/nem tudunk szeretni?)