Nem fogadom le

Mit megfogadtam,

A lázadás 

Alább hagy,

Alázattal háborogva,

Csak köpni, nyelni tudtam.

Megbéklyóz a

Vélt igazság,

Testem terhet tárol,

Ideákban gazdag rendszer

Mozgásomban gátol.

Nincs előre, nincs már: hátha!

Hit megunva,

Szégyell,

Hittem egyszer lelkem útja

A jótól sosem tér el.

Elfáradtam menni mindig,

Szünet nélkül vágyva,

Meg kell állni már

Csak inni,

de úgy érzem gyáva

Minden, amit önmagamnak,

Kívánságára tettem,

Haladtam, csak

mégse buzgón

És nevetve hebegtem.

Lódítás, ha szépre buzdít

Aki titkon ronda?

Hazudnék, ha igazságot

Mondanék, és lopva

Elvenném a kis játékod

A tiszta homok várad

Szívtelenül megtaposnám

Mert csak látszat vágyad

Szerintem ez,

mit szüntelenül

Hiszel és úgy áthat

Hogy tovább mész

Minden bajban

És nincs halál,

Csak bál van.

Nem akarok úgy meghalni, hogy sírjanak utánam!

Úgy érezném, mintha valamit elrontottam volna, vagy félbehagyott életet kellett volna itt hagynom. Ha el kellett mennem, akkor elmentem. Miért sírunk egyáltalán, ha valakink meghal. Én tudom, bár összesen csak a macskáim halál miatt sírtam életemben, leginkább magunkat siratjuk, hogy az a másik többé már nincs velünk.

A legjobban Morcella nevű cicám miatt sírtam, sőt mai napig sírok, ha rágondolok. A kis 8 hónapos cica lány, akit én szelídítettem meg, és hónapokig figyelemmel kísértem az apró kis csontsovány lény életét, míg nem 5 hónaposan nagyon rossz állapotban családilag befogadtuk az akkor 40 dekás állatot, mert nem akadt más gazdára, és a hideg télben megfagyott volna. Az utolsó 3 hónapját boldogságban, szeretetben, egészségben és bőségben töltötte, és minden jónak látszott, míg nem egy márciusi napon kikéredzkedett a kertbe, és soha-többé nem láttuk. Később mikor kerestük, rájöttünk, hogy a szomszéd nem etette a kutyáit, így azok rászoktak a macskavadászatra, egyéb állatok mellett, és több macska is áldozatul esett általuk. Szóval egész biztos, hogy Morcella eltűnésének is ez volt az oka, és nem az ami miatt sírtam, hogy nem voltam jó gazdája esetleg. Ez önáltatás, valójában sirattam azt az időt, amit rááldoztam, hogy boldog legyen, de ő boldog is lett, és boldogan halt meg! Hát miért sirattam ennyire?! Talán attól féltem, hogy nem szeretett minket? Ebben az esetben is csak magunkat sirattuk, és nem a kiscicát. Illetve a kiscicát is sirattam, hogy megtámadták a kutyák, és kínozhatták. Félre ne értsetek, nem vagyok a sírás ellen, csak meg kell értenünk, hogy csak magunk miatt sírunk, mivel a sírás gyógyító hatással van, és a saját veszteségünket, sebünket kell megsiratni, hogy begyógyítsuk.

„Olyan boldog voltam!” – Ezt a mondatot Szent Erzsébet mondta néhány napja a halála előtt. 24 éves volt, én meg szintén 24 éves voltam akkor, mikor elolvastam az életéről szóló könyvet. Tudtam, hogy ez csak egy játékos párhuzam kettőnk között, mivel egy kicsit a példaképemnek tartottam, csak ő 24 évesen befejezte az életét, én meg jól szólván akkor kezdtem élni. Ő addig mindent befejezett, amire szüksége volt. Volt szerelmes és édesanya is, királylány és koldus. Alapított egy kolostort és elérte, hogy megvetett személyből mások tanítója legyen, és figyelemmel kísérjék minden lépését, akár ma egy popsztárnak.

Szóval nincs jelentősége annak, hogy mi mennyi ideig tart, mindössze csak és kizárólag a jelenlétnek létnek, a boldogban élt pillanatoknak van jelentősége. Nincs jelentősége annak se, hogy Morcella 3 hónapot, vagy 15 évet töltött velünk szeretetben. Neki az a 3 hónap ugyanannyit, vagy akár még sokkal többet jelent mint 15 év!

Az életbemaradás egyik legfontosabb törvénye nem csak az, hogy boldogunk vagyunk, hanem, hogy vannak még céljaink az életben. Fontos, hogy a céljainkat szívből határozzuk meg, és ne hagyjuk figyelem nélkül Isten vagy az Univerzum céljait se velünk. A létezés ajándék, nem a mi érdemünk, hogy létezünk, ezért hálásaknak kell lennünk! A hálánkat meg leginkább a boldogsággal és a boldog tevékenységekkel, aktív élettel tudjuk kifejezni, de csak ne legyünk közben gőgösek...! ;)

„Csak a halál biztos!”

Szóval jobb ebbe belenyugodni. Hiába gondolok meg mindent előre, belátom, hogy a jövő precíz megtervezése és bebiztosítása, a legrosszabb dolog, amit a boldogságom érdekében tehetek. Hajlamos vagyok az álmodozásokra ösztönösen, de amikor azt kezdem érezni, hogy a képzelettel párosul benne valami görcsös megfelelési kényszerrel is, nyomasztóvá válik az élet. Azért nem arról van szó, hogy nem kell a napirendet szervezni, nekem is mindig ott van a fejemben a pontos időbeosztása az elkövetkező napnak, vagy napoknak, de a műsorváltozás jogát fenntartom. Általában nem miattam hiúsulnak meg a dolgok, és ez bosszantó tud lenni, de csomószor történt már, hogy egy-egy elmaradt eseményt valójában én is le akartam mondani. Kicsit koncentrálnom kell ilyenkor, hogy ne húzzam fel magam elsőre, és ne elégedetlenkedjek, például a felesleges időhúzások miatt. Tudjak arra figyelni, amit helyette ad nekem a létezés. A jelenre. Ilyenkor arra ébredek rá, hogy minden pontosan időzítve érkezik az életembe. Sajnos ezt az egyensúlyt persze nehéz elsőre megérezni. Meg kell tanulni, talán pontosan úgy, mint valami balansz gyakorlatot. Valakinek elsőre megy, mert van hozzá tehetsége, egyensúlyérzéke. A többieknek fejleszteni kell ezt a készséget gyakorlással, és erőnléttel. Lehet, hogy sok szédülés problémás embernek is az idővel van baja. Meg kicsúszik a lába alól a talaj, mert sosem érzi magát biztonságban. A boldogság megélése csak a jelenben lehetséges, de ha a fejünk már valahol előrébb tart, pofára fogunk esni, és semmi se sikerül. Nem szerencsés előre örülni dolgoknak, amiket még meg sem csináltunk, mert mire oda kerülne a sor, már nem marad erőnk.

Egy dolog viszont mégis csak biztos: A személyiségem, amit meg szeretnék élni, amire születtem, és amiben bíznom kell! :)

Eljegyzett a Halál,
Folyton rá gondolok,
Úgy nézem már kaszál
Kertemben vad gyomot.

Tisztára mint ki jó
Házvezetéshez ért,
Lehet ez vízió?
Érzéki tévedés?

Burjánzó bokraim
Lenyesi estére,
Oszlik mi romba visz
Magányom emléke.

Betölti az időt,
Más nem is kellene,
Kíván és telitölt
Elégség szelleme.

Korábbi kérőim
Taposták műgyepem,
Nem hagytak évődni,
Kavartak szüntelen.

Meghagyták, hogy szabad
Legyek mint hurrikán,
Jóllaktam, s pusztul a
Természet bú okán.

Unalomba űztek
Nem törve ki vagyok,
"Burkom mind tükörnek
Használók voltatok!"

De most, hogy nem élek,
Szárnyam szpot lámpa már,
Táncolva az élen
Leszek holt, zárt madár.

Gyűrűm a Haláltól
Bezárta bűvköröm,
Teljessé varázsol,
S félve ér az öröm.

Testem, hogy vigyázom,
Még szét ne repedjek,
"Azt hiszem virágom,
Csak élve szeretlek!"

Kiürült messzeség,
Bennem így veszteség.
Átlépett holt hátán,
Vágyaim oltárán,
Elmúló izgalom,
Mint rúgó irgalom,
Fájdalom küszöbön
Fölfelé küszködöm.
Az élet nagy próba,
Ne taszíts Pokolba.
Párában tart eszem,
Isten, Te dal nekem,
Könnyeket utaltál,
Utakat sugalltál,
Mű nemet koholtam,
Belőle. Loholtam,
lépcsőkön fel, tovább!
Hálós a menny szobád.
Élveztem kis vagyok,
Szégyenben vicc hatott,
Befűtött állomás.
Tilos az álmodás!
Felőlem utaznak
A biztos nyugatnak.
Megszédült nép lehet,
Elvettem érveket,
Magányuk nem otthon,
Meglátod megosztom,
Mint váltunk énekké,
Többé mint tényekké,
Mert részben elértem,
Önmagam megértem.

Trapp! Majd egy mély gongszerű hang, és a mellé ékelt halk szívdobogás, egyre erősödő ütemben. Olyan ismerős élmény ez a steril hangulat a szobában, mint a születés, és a gyermekszoba, csak a színe nem, otthon a sterilitás rózsaszínű, itt kékeszöld, és a szaga is steril. A fájdalom áramütésszerű, vizes érzetet keltő, hullámzó interferencia, kiáramlik a test minden felületén, egyszer itt, egyszer ott, kiemelve a húsban az idegszálak és sejtek, aktívan erőlködő tompa mozgását, és ahogy így egyre jobban gondolkozom a minőségén, úgy lett egyre elviselhetetlenebb érzés Dorinában. A kék-zöld árnyalat egy pulzáló ezüstsíkon keresztül arannyá válik. Dob. Dob. Dob-dob. Egyre hangosabban hallani a szívet. Szenved. Az élet szenvedés. Felajánlás, épp áldott szenvedés van, még jobban fáj a test, megtisztulva fáj, valami most válik lényeggé. Voltaképpen megérte, miért is ne kerülne ide az ember, ha később ez az előnyévé lehet, és majd néhány, sosem bekövetkezett gyönyöre váltja azt. De mégis mi időben? Nincs bizonyíték az álmaira, a jövőbelátás rideg valóság. A hely kékeszöld színe még mindig ismeretlen. Nincs ereje a résnyire nyitott szem mozdulatából többre.

Csak ennek az utolsó mondatnak ne kellett volna eszébe jutnia. Dorina megint visszacsúszott egy hirtelen örvénybe. Megint émelyeg.

– Ott mentem. Aztán megállapítottuk a halál közömbösségét. – szólt valaki női, közeledő hangon. – Az ami megmaradt belőle, az egyelőre kielégítő. Úgy feküdt a földön a kék-arany csempéket nyalogatva, mint akinek úszik csak az agya.

Dob. Dob-dob. ZZZ! Zííí! Megint megszűnt az idő. A „úszik-mint” zavaros szóösszetétel, hang, visszhangzott a lány fülében. Dorina már nem az ágyon feküdt. Az émelygés tovább kavargó mozdulatsorba torkolt, sötét kék mélytengeri illatot érzett, és fulladt, mintha beleesett volna. Már ült, valami lilás színű fotelben. Forró. Forró az új hely, egészen biztos ez a szembesülés ideje, szenvedés rítusa, újabb stáció, „olyan kellemes”, kínpad!

– Érti!? Elfertőződött! El-fer-tő-ző-dött! – megint az előbbi hang szólalt meg, a távolból jövő, és ordított. Középzöld volt a színe. Az állítmány homályos.

– Mi? Mi az a szó ami? Ami elfertőződött? – kérdezte Dorina.

– Inkább hol, azt kérdezze! Hol?! A karján!

A látótérben egy nő arca tűnt fel először. Homályos rózsaszín ködből, lángoló bokorrá alakult a kép. Dorinával szemben foglalt helyet. Hirtelen hideg effekt megvilágította a lány egész testét belülről, mintha megdermedt volna mindene és neon zöld színű jégből lenne, viszont újból érezte önmagát. Most már nem olyan köd szerű a lelke, kemény és fagyott. Csak a bal karját, csak a bal karját… azt… úgy ahogy van nem érzi! Egy szemvillanás alatt tudott mozogni, heves mozdulattal a kar felé fordította a fejét. A látása is visszatért közben, ahogy az régen volt. „Meg van! Meg van!” Hatalmas lélegzet következett, az oxigén egész testén átáramlott, a levegőt már a combjában érezte. „Meg van. Csak épp be van kötve.” Elszorítva volt, talán gipszelve is, az erekben lassan úszott a folyadék. Megmenekült. Levegőt! Beindult egy ismeretlen folyamat a maga öntörvényű módján, ez volt a természet igazi ereje. Dorina reszketett. Az utolsó érintések piroslottak testén.

Olyan volt a lénye mint az örvény, spirált alkotott, és mint a dugóhúzó a parafához érve, lágyan akart belefúródni Arnold szívébe. Az övé már úgyis kiesett a szívdobbanásoktól. Kilötykölődött. Arnold teste bizsergető fájdalom. Azt hitte, neki még a helyén van a szíve. Stabilan támaszkodhat arra, hogy mellette ő rendesen folyhasson. Ahogy szokott, emlékeinek utolsó napján ismeretlen folyadékká vált.

Az a bizonyos mély levegő, csak ez első volt a sok közül, mely molekulák már nem akartak fejfájást okozni, se egyéb fájdalmakat. Sugároztak mint a hajnali napfény. Bizsergésüket a létezés dinamizálta. Van helyük és szerepük a térben, magasra tudnak repülni a mélyből. Dorina megtisztult.

Arnold gyötrődött nagyon a váróban. Felszínes arckifejezései voltak, csak most tűnt fel neki először, ahogy ott üldögélt. Már régen nem érdekelte Dorina. „Buta kis kurva”, vélekedett róla, és bizonyára már csak kósza mámorként gondolna rá, ha eszébe jutott volna egyáltalán, csak hogy szombat reggel kapott egy bizonyos hívást. Az aznap este is jócskán tervezett volt, minő kellemetlenség, hogy le kellett mondani a haverokat. Pedig cuccoltak is volna, na nem csak egymás között, üzletelni szoktak ilyenkor, mert pénz kell, és megint fogytán vannak a kreditek ilyen nagyzolás mellett. Normális élet! A normális élet jelzőhöz szüksége van az anyagi javakhoz való hozzájutáshoz, és az úgy jó, ha minél több van, az meg mindegy, hogy milyen úton, baj úgy se lesz. Csak néha ezt a folyamot vegyíteni kell levegővel is, hogy tisztuljunk. Edzés, szauna, kirándulás, wellness hétvége, Balaton part.

Olyan kellemetlen dolog, hogy most az egész életvitelét egy csapásra abba kell hagyni Arnoldnak. Újba kell kezdenie, hirtelen nem tetszett neki már semmi.

Arra gondolt, „azt hiszem magamnak sem tetszem”. De, hogy tetszett-e ő valaha önmagának, az is kérdéses. Igyekezett nem foglalkozni a kérdéssel korábban. És egyszer csak rádöbbent, hogy mindezek ellenére is, most boldog. Úgy boldog, hogy közben szenved, és végre szenved! A két fogalom nem játszik külön szerepet az életben. Ismeretlenül, közös idegszálakon folynak.

Dorina volt a fájdalom és volt a boldogság. Győztek mind a ketten.

Műhímzett kabátjának sötétkék színe volt, rézgombok fedték fentről lefelé. Majdnem arany árnyalat. Ez a legújabb divat, a fiú, tudta jól, de eszébe sem jutott, hogy hasonlót hordtak már a tizennyolcadik században is. Most nagyon jelen van, és egy buli készül így, a nap alkonya csúsztatta a Napot, de még várni kellett. Azért az izgalom kívül minden megvett, csak belülre nem tellett. A herceg tűkön ült.

A kis tündér lányok láthatatlanul élnek, de mégis, milyen furcsa, hogy ismerik őket. Különböző formában jelennek meg az emberek előtt. Alakot cserélnek, mosolyognak, hallgatnak, kritizálnak, énekelnek, egyedül vannak. Gyorsan forog az idő velük, és tündér szárnyaikat gyakran váltogatják. A nem létező tündérlét, mesebeli valósága átszellemült szerelmes tekintetekbe csöppen. Szörnyű. Ez aztán borzalom. Borzong-boldog-borzalom. Miután borzalom fürdőt vettek a tündérek, kipihenten mennek tovább.

Való Viola tehát hátraszaltó közben nem rakta ki a kezét, és, ééés… Sajnos felsült vele. Túlélte. Fejebúbjának első harmadával érintkezett a földdel, és szemében hiába látott csillagokat, nem történt vele semmi. Ezután még többször próbálkozott a kísérlettel, de mindezidáig sikertelenül. Jelenleg ő tartja a fejreesésbe meghalás sikertelen kisérleteinek világrekordját. A tanulságról meg maga a tündérnő vall internetes naplójában (http://valoviola.csorbablog.hú.ha) ebből idézünk most pár sort:

Szende Tünde minap elvonult a mélybe, hogy fékezetlen vágyait magából kikaparva, elvetéljen. Éppen meghalt. Lakása ajtaja előtt sorokban álltak a részvétet kinyilvánítani vágyó ficánkák tömege. Nem sikerült nekik. Ugyanis nem volt kinek kinyilvánítani a részvétet. Ráadásul egy pimasz sebész is visszatartotta őket, aki épp Szende Tünde bal kezét hímezte.
- Kérem fáradjanak ki! – mondta a sebész. – Így nem tudok koncentrálni az alkotói szabadságomra! Őőő, akarom mondani, az alkotói rabságomra! Igen, így egészen helyesnek érzem ezt a megállapítást! – dünnyögte maga elé az utolsó mondatot. – Naaa, kééérem! Még a végén, lányos zavaromba, odavarrom Szende Tünde bal kisujját a jobb combjára! Természetesen belülről határolva… hű milyen meleg van itt… Ne ugráljanak, ne ugráljanak! Úgysem látnak semmit! …hehe majd én… én mindent… hehe, többek között ezért mentem sebésznek!
Eközben Szende Tünde jobb kisujja fickándozni kezdett.
- Na mégis csak élek! – mondta Tünde. – Ne már! – kiáltott fel. – Miért varrtad görbén össze az én egyenes ereimet? Az én ereim egyenesek és ötágú csillagalakban metszik egymást! És én mindig ezen egyenesek mentén vágom fel őket! Használok hozzá vonalzót is. Jaj, ha tudnád milyen nagy munkát, és erőfeszítés igényel egy-egy érfelvágás! Ráadásul csak a jobb kezem fogható ilyenkor munkára. Vonalzó, kés, türelem… az érzéketlenségtelenítő injekcióval már nem babrálok… minek az. De varrjál, bocs... várjál, ez most itt egy szívecske?
- :-)
- Szeretsz?
- Hümm-hümm.
- Azt hiszem már megint elfelejtettem kikapcsolni a besugárzást. – mondta Szende Tünde, majd hirtelen felkiáltott.- Jaj, mennyi ficánka van itt! De jó! Sziasztok drágáim! Cuppola, csá-cumi-csá! Hííí!
- Na most nem menekülsz! - vágott közbe ingerülten a sebész. – Csak semmi cuppola mindenkinek!
Azzal a sebész, odavarrta Szende Tünde bal kisujját, a jobb combja… mellé.

*

Feltüzeltük az erdőt.
Milyen jó a sötét fák között
Belegabalyodva néhány ágba
Menekülést képzelve
Élve rejtőzve
Félve bátorkodni.
Tűnve élünk
Szeretve a halált,
Hogy majd akkor is
Együtt leszünk hatkor
Mechwárt ligetnél.
Ha holnap volna
Nem tanulna ma senki...de így sem, és így is.

Szösszenet, szösszenet... ami csak a semmiben létező életben van. 

- Ki vagy? Mit akarsz? – kérdezte ijedten, álmából felébredve Szende Tünde, és fejfájós riadtsággal körbenézett, az éjszakai félhomályba burkolózott szóbájában. Nem látott senkit.
- A Halál vagyok! – szólt egy hang a szekrényből. - Tudod az a furcsa valami vagyok, akit Te oly gyakran szólongatsz! Hát itt vagyok! Eljöttem, hogy meglátogassam éjszakai börtönödet! Te akartad, hogy eljöjjek! Te hívtál! Te ölöd magad oly régen! Hát azt mondtad nem félsz, most mégis mitől ijedsz meg?
-El akarsz vinni? – kérdezte Tünde.
-Bizony miért ne akarnék el vinni egy ilyen gyönyörű testet! Kellesz nekem! – Azzal a lány lábához térdelt, az ágyára. – Ki ne akarna megkapni egy ilyen csodás combokat, egy ilyen friss nunát, egy ilyen hosszú karcsú derekat, és mindehhez csodás selymes bőrt! Nekem nem jut ilyen mindennap! Utálom már a roggyant vén testeket! Borzasztó! Borzasztó!- nyafogott tovább a halál- Csak egy kicsit adj magadból! Csak egy kicsit! – azzal irtóztató nyálkás nyelvével nyalogatni kezdte Tünde derekát, gátját és punciját, közben hegyes fogaival a combját harapdálta.
-Hihihijajjj, jajjj, hijajj! – Tünde nyüszített, és a fájdalom meg az élvezet elhomályosította a gondolatait. Undorodott nyálkás és rohadó testétől. Undorodott magától és a bűneitől. – Miért most? – sikította hirtelen. – Miért most? Pont most, mikor varázslataim épp célhoz érnének, most akarsz keringőt járni velem? Örök keringőt az Univerzum körforgásában?
-Te álmodtál a kerékbetörésről! –váltott hírtelen témát a Halál. – Te akarod keresztre feszíttetni magad… Hát ezt sem bírod elviselni? – és szélesre nyitotta ördögi mosolyát.
-Hát jó… börtönöm legyél csak, és ne végzetem! – és éjjeli szekrényén varázspálcájáért kotorászott. - Husss!
A halál kitántorgott a szobából, Tünde szemére meg még sokáig nem jött álom…
 

Ahhoz, hogy megértsétek, hogy most milyen a hangulatom ezt a zenét ajánlom mindenkinek, és már most úgy érzem, hogy rendkívül, és főleg indokolatlanul őszinte vagyok! Halál, halál, halál! November utolsó napja van, és egész nap az éjszaka látott álmom szörnyű brutalitása foglalkoztat. Megint egy olyan álom, amit meg kéne írnom, de van bennem egyfajta félelem, hogy amit leírnék, nem csak egy beteg lelkű lány élete lenne, hanem egyben az enyém is, egy bizonyos értelemben... meg talál lustaság is van bennem, de főleg inkább attól tartok, hogy csak még jobban felizgat a téma… Vannak dolgok, amik valahogy beleragadnak az ember életébe, és bár mindenki elől titkolja, a mániája megmarad, és a legrosszabb, hogy ezekről dolgokról sajátmagunk sem veszünk tudomást. Kifelé talán még undorodunk attól, amit elvakult perceinkben lazán véghezviszünk. Vajon bűn az, ami eredendően személyiségünk része, és olyas fajta mánia, amit már akkor is műveltünk, mikor még nem is tudtuk annak értelmét épp ésszel felfogni? És akik betegebbek valamiben, azok gyengébb személyiségek is? Vagy épp attól lesznek erősek, hogy megtanulják kordában tartani már gyermekkoruk óta a szenvedélyüket???

...

Azt hiszem jó ha néhanapján magunkba nézünk, és kirázzuk magunkból a feszültséget! (Mint ahogy ez a zene is teszi!)
 

November 18-án délután ment el közülünk végleg... Már napok óta le akartam írni, hogy mit érzek és gondolok, de nem volt még sem időm, sem lelkierőm…
Napok teltek el azóta, de valahogy még mindig úgy érezzük, mintha itt lenne, mintha várna valaki otthon, mintha hallanám a lépteit, várom, hogy jöjjön kajáért nyávogva a hűtő elé, vigyázok, hogy ne lépjek rá a nappaliban… Furcsa, nem sírtam, csak aznap este, mikor elment, és mikor lefeküdtem megláttam a tetőtéri ablakot, ahol annyiszor kiugrott nővérem tiltása ellenére. Persze, mert engedtem neki. Úgy gondoltam olyan jó neki a tetőn, és mivel macska, ezért tudja mit csinál, és nem fog leesni, mert macska… Még nyáron elsirattam azalatt az ablak alatt… Egész éjjel ki akart menni, ugrált össze-vissza, de mivel csak egy kicsit volt kinyitva azaz ablak, hiába dugdosta a fejecskéjét nem tudta kinyitni. Aztán egyszerre megelégeltem a dolgot, és kinyitottam neki az ablakot, mire ő azzal a hatalmas vehemenciájával és erejével azonnal kiugrott, és hallottam elrohanó lépteit a tetőn. Majd csönd. Valószínűleg igencsak elaludtam közben, de kicsit később meg voltam arról győződve, hogy nem ugrott vissza. Kinéztem az ablakon és hívogattam, de sehol semmi, majd kimásztam, de akkor sem láttam semmit, megnéztem a szobában… de akkor már sírtam, és nem láttam. „Eltűnt, eltűnt, vége!” gondoltam, és nem tudtam másra gondolni, hogy itt csak a csoda segíthet… Eszembe jutott mindaz, ami Zoró volt, amit szerettem benne, és akinél nélkül üres lenne az életem. Csak azért imádkoztam, hogy még egyszer hallhassam a hangját… na, és ott volt a bűntudat is. Nem élem át, hogy még egy macska halálának én vagyok az okozója. Zoró miatt több macskánk is meghalt, akiket nagyon szerettünk. És többször is megkaptam, hogy én vagyok a hibás Auguszt haláláért, mert én hoztam haza Zorót. Bár nem tudhattam hogy Zoró leukózisos, legfeljebb azt, hogy Auguszt utálja a kismacskákat. Auguszt egy nagyon okos cica volt, és tudatában volt tehetségének. Egyszer, mikor nővérem Pesten, az ölében békésen doromboló Auguszttal Salföldre telefonált, és az épp ott tartózkodó Zoró hogylétéről érdeklődött, a macska a „Zoró” szó hallatán egy szemrehányó nyávogással fejezte ki véleményét. Ugyanúgy nem szerette, ahogy Zoró előtt a kis Morcellát, akit befogadása után három hónapra tragikusan elveszítettünk. Talán sosem fogadtam volna Zorót akkor be, ha nem fájt volna annyira Morcella elveszítése.
Zorót 2004. június 9-én vittem haza. Egy kis kusza 40 dekás fehete-fehér szőrcsomó volt, beragadt szemekkel. Ott ült a többi kóbor macska között, és volt benne valami mélységes fájdalom, és élni akarás. Nem volt sok esélye. Gyenge volt, kicsi volt és beteg. Úgy tűnt, hogy már anyukája sem lehet régóta, na meg testvérei sem voltak. Kilógott a sorból, és nem tudtam ott hagyni. Odamentem hozzá, és míg a többi macska elrohant, ő meg sem mozdult, csak mikor megfogtam akkor fújt rám egyet. Nem is látott szegényke, mert be voltak ragadva a szemei. Gondoltam macskanáthás, ez a betegség elég gyakori a kismacskáknál, és ha nem kezelik a betegséget, gyakran belehalnak. Nem tudtam Anyám hogy fogja fogadni, de mikor meglátta ő is beleszeretett, aztán ápolgattuk, és lassan úgy ahogy rendbe jött, de sosem volt teljesen egészséges, kicsit szuszogott, és sokszor horkolt alvásközben, állítólag megsérülhetett a kis orra valamikor.
Másfél évesen derült ki, hogy milyen beteg. Egyre rosszabbul volt, aztán eltűnt pár napra Salföldön. Én találtam rá a szomszéd kertbe… alig állt a lábán, akkor visszajött és délután hazavittük Budapestre, másnap meg az orvoshoz. Kéthétig ápoltuk, de nem sok javulás történt, majd mikor azt gondoltunk, hogy elaltatjuk, hirtelen lábra állt. Ő tényleg élni akart, biztosan azért tudott idáig is élni.
Négy évig volt velünk a lakásban. Mikor hazahoztuk, mi is ennyi időre számítottunk, hogy ennyit tud még élni, ha jó körülmények között van,(legalábbis az orvos szerint), és így is lett… három és fél évig semmi baja sem volt. Aztán hirtelen besárgult és hányni kezdett. Adtunk neki gyógyszert, és jobban lett.
Általában sosem látszott rajta, hogy beteg. Annyi kedvesség és energia volt benne. Különleges cica volt, másmilyen volt, mit a többi, kicsit szórakozott, és lökött cicus volt, ha valamit akart, azt nagyon akarta, ha nem, akkor nagyon nem. Furcsa szokásai voltak. Például a többi cicával ellentétben, ő kifejezetten szeretett kocsikázni, beült a kocsi hátsó ablakába, és figyelt, vagy alukált. A gyűlölt macska-szállítódobozba is „önként és dalolva” ment be, pusztán azért, mert szerette a dobozokat, minden dobozba szeretett belemászni. Na meg szerette a szívószálakat, minden szívószál kellett neki, amit csak meglátott. Nem nagyon tudott sohasem egerészni, de azért a legyeket mindig megfogta, na meg egyszer egy galambot is a gangon… de nem lett semmi baja, csak néhány tollal szenvedett hiányt, aztán Zoró berakta egy szűk helyre, ahol nem tudott mozdulni, és őrt állt felette.
Utolsó hónapjaiban nagyon vékony lett és csak a hasa nőtt… azt hittük megint hasvízkórban szenved, és ilyenkor le kell „csapolni” a hasát… Az orvos úgy vette ki a dobozból, mint egy kidobandó húscafatot… „Ez a macska súlyos májbeteg!” mondta, majd, hogy nem víz van a hasában, hanem a mája! „Ez már menthetetlen, úgy két-három hete van még hátra…” Borzasztó érzés volt, Zoró egyáltalán nem érzékeltette addig velünk, hogy beteg… legfeljebb kicsit többet aludt, semmi egyéb, ugyanúgy evett, kikérezkedett a gangra, beugrott az ölembe, dee voltak apró jelek… már nem játszott, nem jött fel hozzám az ágyhoz, és… néha hányt. Akkor sírtam, mikor már csak pár napja volt hátra, és láttam, hogy szenved. Akkor sírtam. Rossz volt szenvedni látni! Az rosszabb, mint, hogy már nincs közöttünk.
Milyen lehet a macskamennyország???
Anyám vidékre vitte elaltatni, az ottani orvos majdnem sírt, mikor meglátta, olyan rossz állapotban volt már…

***

Meghaltam tizenöt évesen,
Nem ölelt csókolt kedvesem édesen.
Meghaltam én, haltam az életért,
Mint nem kaptam meg földön a szépekért.

Zord ez a táj, nem kell a szépe se,
Inkább kell sötétlő éjjele,
Furcsa de szép édese fájdalom,
Mit szívembe szúr e földi ártalom.

***

Ez jóóóóóó! Akkor is, ha nem tudjátok miért! Csak kérjetek és előadom! :)
Majd tudni fogjátok!!!