Torz világból élek,
szúrós szerek, tények,
már a játszma
atomjai hullnak,
szállingózik múltnak
pernye váza.
 

Egymáson nevetnünk
kellett volna, pechünk
hogy nem érted
humorom, hisz nincs más
eszköz, s egyre inkább
nevetgéltek


az ösztönök májból,
szaladnék a háztól,
de még félek
te vibrálsz a gúnytól,
kérlek, így lehúzol,
hisztizésed


be kéne fejezned,
maszkban sem vagy szentebb,
végre ess rám,
túl sokat szemeztünk,
kortyonként cselekszünk
mérve egymást.



 

Szemérmetlen szomorúság,

Újra kéne tested oly vágy

Hevében haragszom égve,

Nem segít a szó az égbe.

Hagy! Nem leszek filozófus,

Sem az eszméidért koldus,

Testen érni szeretnélek,

Majd, ha fejben nem vezérled.

Ágy közelben légy fertőzés!

Nem vakít a múlt, jövőkép,

Most kergetett éber álmom

Sikamlósan szívre játszom!

*

A múltnak mosolya kés a szívemben,

Miért is szaladok védni hitetlen

Kedvesem álmát, és rejtve bokorban

Megpihenek, míg lelke Pokolban

Tüsszög és fázik, és értem a terhét,

Kínos a vágyam, pusztítom elmém,

Szégyenem izgat, hogy mentem a rosszat,

Sugallat mind ezt szeretni szoktat.

*

Gyűlölöm azt, ami elmúlt,
Mert vétkezett a hamis reménység,
Kellett nekem jövő tervet
Álmodni, amit egyszer elérnék?!

Elit tudás elaljasúlt,
Aggódás hamis eszméket éltet,
Vág idegből egyfajta gúny,
Gereblyém foga erembe tépett.

Próbáltam precíznek lenni
Ezerszer, s ütötte beton kezem,
Börtönben lázadni senki
Nem bír úgy, hogy ebből haszon legyen.

Addig élek, míg van munka,
Néha nem tudom, ezt vagy azt miért...
Folyamat ez, slengje súgja:
"Nem fáj így semmi!" Ki nyaral kiég.

A múltat valahogy sosem kívánom vissza.

Emlékszem, mikor leérettségiztem, nagyapám arra a „bölcsességre” figyelmeztetett, hogy visszafogom én még sírni azokat az időket! Hevesen tiltakoztam, ami persze nem győzte meg, de én mai napig biztos vagyok benne, hogy életem legsötétebb korszaka volt. Nem azért, mert bármi rossz lett volna, (pl vertek, megerőszakoltak, nem kaptam enni, vagy nem volt fűtés otthon), hanem mert nem voltam önmagam. Gyermekkorom kitűzött céljaiban már tudtam hinni, és ezért tenni se értük, többek között azért, mert nem volt szabadságom. Belekényszerítettek a tanulás-rendszerbe, amiben fuldokoltam, és elhitették velem, hogy nem felelek meg másoknak. Az érettségitől kezdve azért kilábalás volt ebből az állapotból, de a folyamatos fejlődésem miatt, már a tavalyi évre is csak úgy gondolok vissza, hogy akkor is még egy kicsit „hülye” voltam.

Persze van, hogy visszaidézem az elmúlt évek eseményeit, mint izgalmas sztorikat, de sosem azzal az érzéssel, hogy akkor volt jó igazán. Néha egy-egy élmény még szánalommal és undorral is eltölt, aminek belső okaira azért próbáltam rájönni. Az ellenszenv mégsem természetes, valami belső hárításból fakad. A hárítás legegyszerűbb oka az,  a megtörtént dolgok el nem fogadása, az hogy azt hisszük, csinálhattuk volna jobban, lehettünk volna másképp. Az az érzés is szomorúvá tesz, hogy eszembe jut, hogy akkor még mikben reménykedtem, és hogy abból nem lett semmi. Érdekes, hogy az elmém milyen eltérően gondolkozik, mint az érzéseim. Először is gyakran csak praktikussági okokból akarok ez, vagy azt. Ez a praktikusság hasonlít a lustaságra, meg az önbizalom hiányra, (ami ez esetben szinte egy és ugyanaz), hogy „nekem ez nem megy! Csinálja meg valaki helyettem!” Később megértem, hogy jobb, hogy bizonyos dolgokat nem kaptam meg korábban. Egyszerűen nem tudtam volna még értékelni, ha nem szenvedek megérte!

Az időnek meg valójában nincs túl nagy jelentősége, csak nem kell túl korán megöregedni! :)

*

Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de nekem kínfájdalom az élet. Ez nem most kezdődött, talán mindig is volt. Mindig is veszettül keresetem az igazságot, és hogy hogyan szolgálhatok és dolgozhatok másokért, de valami furcsa émelygő fájdalom a mellkasomban visszatartott a túl heves munkától. Ha rákoncentrálok a fájdalomra, hogy meditálva kiderítsem mi a dolog okozója, a fájdalom gombócként felmegy a torkomig, majd szétárad a fejemben, a szemeimet könnyel árasztja el, majd a fejem búbján távozik. Pár perc nyugalom, majd a fájdalom újraképződik. Tudom, hogy gyerekkoromban is így volt. Úgy érez magam, mint egy halálraítélt, aki csak akkor érez boldogságot, ha képes belenyugodni a biztos kínhalál gondolatába, és még örülni tud az utolsó meleg napsugaraknak. A végtelen szomorúság és elveszettség érzése pillanatokra átcsap egy meleg életszerető létezésbe. Odaát minden melegebb és tisztább, de előbb meg kell érte halnom. Hiába óvnak ez elől, érzem, hogy így kell lennie, érzem, hogy nem szabad többet küzdenem a felesleges életben tartásomért. Az életet csak úgy tudom elképzelni, hogy nincs igazán szükségem semmire. Még az evésre sem. Még a mások odafigyelésére sem. Életem legboldogabb napján nem voltam éhes. Naiv gondolataim voltak, mint egy fiatal apácának és végleten tudás birtokában álltam. De megijedtem, attól féltem soha többé nem leszek már önmagam. Butaság volt, akkor voltam az igazi. Akkor úgy éreztem, kiléptem az idő emésztő vasfogaiból.

*

Múlt elmúlik: jövünk és megyünk. A múlt megmarad: semmi sem változik. A múlt eltűnik: sosem voltam még olyan fiatal, mint most. Az idő egy érzés, a könnyűség érzése. Eszembe jut mennyit kellett aggódnom pár évvel ezelőtt. Végtelenül öreg voltam. Testem alig mozdult, és csak a féltés motivált. Azok az érzések hajszoltak, amiket még meg sem kaptam, és most hogy érzem magamban az erőt a vágyaimat akár meg is valósíthatnám, de már nem ragaszkodom hozzájuk. Vagyis igen, miért ne valósítsam meg őket? Miért ne tudnám? Nem az órákat és perceket kell számolni hanem az álmokért tölteni az időt. A vágyaimat szabadon engedem! Ha nem akarnak visszajönni hozzá, bizonyára nem voltam jó gazdájuk nekik. Önző voltam és fogvatartottam őket, foggal körömmel akartam mindent, de ha jó és kedélyes gazda voltam, a vágyak visszavágynak hozzám. Nekem se mondhatja meg senki, hogy mit kezdjek az életemmel, én sem mondhatom meg másnak, hogy mit kezdjen az övével, sem férfi sem nő nem félthet engem. Talán kegyetlennek tűnök néha, de a boldogság beszél belőlem. Én nem akarok félni. Félni egyedül csak Istent.

Egyik nap Szende Tünde találkozik a királynővel.

– Kedves Királynő! Kedves királynőm. A Világosság jelene vagy!

– Ó, hogy lehetnék a Világosság jelene Neked? Drága tündér.

– A csöndben

!

– Azt hittem, abban a Sötétséget szívom magamba.

– Így vagy Te a fény!

– Annyi múlt emészt, az emlékek sosem szűnő áradatok, az elhagyóim emlékei. Az elhagyottaké.

– Királynő, hiszen még Te fiatal vagy! Mindenkinél fiatalabb! A bölcsesség csak tündér dolog. Szóval csak szeretned kell, ne értsd miért.

– Hüpp. – esett ki a hang a királynőből. – Szeretni! Szeretni! Hozzatok vörösbort és dohányt! Még! Még! Még. – majd a tündérhez fordult. – Ilyen a világ, mikor mindent csak akarni tudsz. Szende Tündének egyszerű lenni, nem kell neki a szerelem. Nincs senkije és semmije és mindene van. Nekem sok mindenem van, nagy vagyok, akár a Hold, de a nincs magom, hogy élő legyek. Halott vagyok. Kívülről nézek rátok, áldozat a testem, egészen égő áldozat. Vörösbort, kérem, vörösbort! – sipákolt és gyerekesen kapálózott is hozzá.

– A királynők a világ leglustább szolgái. – mondta az Író.

– Szerelmes vagyok! Szorgalmasan szerelmes! Leállhatatlanul! Az idő: nincs és mégis szenvedést okoz. Végtelen utakra kísér, és hűbéreseimnek ajándékba adom a tekintetemet.

– Ó, boldog jelen! 

Még másfél éve írtam... az ember annyit változik, és elvet dolgokat... de ez valahol még mindig igaz...

"Tegnap annyi színész és művész között, külföldi színésznőnek látszódtam, olyan jól játszottam.hehe... Legalábbis egy több pasas is megkérdezte, "Te Németországból jöttél? Olyan európai kinézeted van!" Hát persze, honnan máshonnan jöttem volna. Tudtommal Budapest Európa! "Hát nem egészen, a filmben is azt mondták, hogy nem." Jaja, a filmben is azt mondták, ugyanis filmbemutatón voltam! Olyan filmet mutattak be, ami bunkó, primitív budapesti emberekről szólt, prózain. A káoszról, ami ebben a városban tényleg van, és csak a piáról és a szexről szól szinte minden. Na de, mindezt nagy örömmel és megértéssel nézte meg ugyanennek a városnak a legkifinomultabb, legértelmiségibb közönsége! :) Milyen szép, milyen szééép! :):):)
Úgy látszik összeesküdtek ellenem. Összefogott a bunkóság az értelemmel. :) Én csak széttárt karokkal ledöbbenve állok, és képtelen vagyok dönteni, hogy kellenek-e nekem az ilyen "kettős jellemű" emberek. Vagy akár csak "egy" is!

Tehát üzenem: HÜLYE! HÜLYE! HÜLYE! (Nem kell megijedni, nem az aminek látszik!)

Egy nő kioktatott este a szerelemről és a szenvedélyről. Azt mondta, hogy én bizonyára nem ismerem a szenvedélyt. Nem értem. Hogyne ismerhetném? Annyi féle szenvedély van... És azt is mondta, hogy a szerelemért sok mindent fel kell áldozni, és tökmindegy milyen a másik, csak a szerelem számít. Csak utána tudtam nem, hogy ennek a nőnek Hazánk egyik nagyon neves zeneszerzője a férje. Hát persze, és még ő mondja, hogy tökmindegy... Nem baj, azért elgondolkoztam ezen." 

És még mindig gondolkozom, hogy valóban tökmindegy-e?

Igen, egy tizenhárom éves kislány verse következik, a naaagy Harry Potter "imádó" korszakból...!
Bizony, bizony ezt a versemet is teljes nyugalommal közölhetem!
(Ugyanis már ki van adva!) 

***

Varázsolok, és nem vagyok boszorka,
Ember vagyok, nem vagyok má,
Lelkemben jól tudom miért van,
Az imátkozás, sokszor csodás.

Nem kell ahhoz bűbájt tanulni,
Mindenhez elég tiszta szívvel hinni.

Lángészből fonni szépeket,
Nem kell átok, csak képzelet.
Az élet így szebb s tágasabb,
Így élem meg sok vágyamat!

***

"...meg a fától az erdőt!"

El nem tévedtem, csak hazatévedni felejtettem el, de mára már az is sikerült.

Pedig maradhattam volna a középkorban. Csatamezőkre járhatam volna, és hamubasült pogácsákat vihettem volna a kosárkámba, hogy meg ne éhezzen a végvári vitéz uram. Majd kis apródakat szültem volna neki... hmmm. Lovagolni már tudok! Lovon... 

Pajkos nagyon édes volt. Mindig másfelé akart menni mint én. Na meg jobban félt a disznótól, mint a kutyáktól. Ja és akkor vágtázik, mikor kedve szottyan... (mondjuk hazafelémenet lejtőn lefejé... nagyon izgi!)

Voltak barátságok, és végetértek.

Egy éve egy lány, a barátnője hívására, egy neki világvégének tűnő helyre ment. Maga se tudta, hogy mi lesz. Kicsit izgult is. Aztán odaért a világvégére. Egy kicsi, szemétdomb kinézetű, és szemétdomb kertű házikóba. Belétet. Az ajtó nem záródott jol. Egy tíz négyzetméteres szobácskába érkezett. A szobába! A szobában három-négy alkoholista kinézetű idősebb férfi, két hamvas, tizenéves, iskolakerülő lány és persze a barátnője tartózkodott. Minden mocskos és büdös. De jó a hangulat! Nem sokára a lány is jól érete magát...! Öröm volt az Ürömben! Pontosabban Ürömön!:) Érezte ez a pillanat nem jön el mégegyszer... Érezte, hogy a sok "nehezítő körűlmény" ellenére is boldog tud lenni az jó! Érezte, hogy erről az esetről inkább nem illdomos más társaság előtt beszélnie, de érezte, hogy ebben az egészben az is jó, hogy titkos! És az is jó, hogy ilyet is tapasztalt. Nem jön el többet ez a pillanat... Barátságok voltak. És végetértek.

Sajnos.

NYILADOZÓ

Nyílj ki, nyílj ki kis virág,
Ezt várják te tőled,
Lelked léha könnyön át,
Szebb világra nézhet.

Lelked léphet lángon át,
Tűzre csapva ékét,
Bimbó gyermek homlokát,
Eladva földi névért.

Várjál, várjál kis virág,
Hajnal hűs szelére,
Megkaphatod harmatát,
Szeretetedért te.

Akkor legyél nagy leány,
Látva magad szépnek,
Réten lesz a Nagy Világ,
S lesznek akik néznek.

Nyílj, ki nyílj ki kis virág,
Úgy nyílj, mint ki kérdi,
Ki hajnal szelére vár,
Mért kell néki félni?
(2004)