...avagy egy bűnös természet születése

(giccs cím)

Mazhovics Emesének bűnös természete volt. Mondják. Már három évesen molesztálta a szomszéd nénit, a csúnya csöngetési kisérleteivel. Igaz, a csengőt még fel sem érte, de a kisérlet már akkor bűnös vágyakat ébresztett benne. Sopánkodott is sokszor a szomszéd néni: „Bele kell halni ebbe a gyerekbe! Gyönyörű, de halálos! Vigyázz lelkem, legjobb lenne felkeresni egy pszihojógust, még mielőtt tovább fajulnának benne a vágyak!” - mondta Nyeszleg Mári néni Emese Anyukájának. Anyuka először tagadó választ adott. „Nem! Nem a én kislányom épp és egészséges, nincs benne semmi hiba!” De otthon rühelte Mesit. Mesi sírt. Egész éjszaka sírt és nem lehetett megvigasztalni. Nem kellett neki a kakaó, ezért aztán (mivel szavakkal kifejezhető választ nem adott sírásának okára) fel lett pofozva.
Mesi tudta magáról, hogy ő rossz. Kislány létére veri az ovis társait. „Igaz nem mindig, csak szükség estetén!” (A „szükség esete” fogalmat Mesi nem tudta definiálni magában.) És úgy, mit egy vadmacska! ...Mindenkinél erősebb volt és élesebbek a karmai...
Mesi hisztizik. Anyukája le akarja vágni a körmeit, és ő ezt nem szívleli, mert szüksége van még rájuk. A fésülködést viszont már jobban tűri, ennek is értelmes okai is vannak, vágni nem szabad a hajából, így ki kell kefélni néha... „Igazi fájdalom tűrő vagyok!” - gondolta Mesi. „Azt hiszik rólam, hogy nem félek a szuritól, pedig én rettegek a szuritól! Csak ezt jól titkolom...”
A pszihojógustól viszont már nem félt. De a pszihojógus annál inkább Mesitől. „Leveszem a harisnyámat!” - mondta Mesi... és a pszihojógus sokkot kapott. „Nem, nem, nem, nem, nem, neeeem, neeeeeeem, és akkor sem veszed le a haaarrrisnyááááááádat!” Mesi nem értette a pszihojógus problémáját, és közölte, hogy ő ugyan akkor is leveszi, „ha esik ha fúj”mert szúr! „Ennek a gyermeknek bűnös a termééészeteee, eeez a gyeeereeek őőőőrűűűűlt! Eeeeeez hűűűűűlyeee! Örüljön anyuka, ha a kisegítőiskolát el tudja végezni majd!” Mesi ordított, mint akinek vést vágtak a hátába.
(A következő pszihojógus viszont már azt állapította meg, hogy Mesinek különlegesen magas az intelligenciája, de ez nem lényeges információ.)
Mesi nem szerette a délutáni alvásokat az oviban. Nem szeretett mindenki előtt ágyba feküdni. „Megalázó!” - gondolta. A takarót viszont már annál jobban szerette magára tekerni. Ficánkolni is szeretett az ingatag ágyikóban. „Mesi aludjál, ne rosszalkodj!” - szólt rá az óvónéni, de csak nem jött az álom szemére. Egyesek néha szerencsések voltak az oviban. Értük jött az anyukájuk, és még alvás előtt hazamehettek. „Micsoda igazságtalanság!” - gondolta Mesi. Egy nap aztán az ő anyukája is érte jött. Mesi nem rakta ki az ágyat ebéd után, nyugodtan, boldogan és elégedetten ücsörgött az egyik kisszékben. „Jön az anyukám!” - mondta az ovónéninek. Az anyuka viszont nem volt ott. „Feküdj le!” - szólította fel az óvó néni. Mesinek végtelen boldogság volt ellent mondani, és határtalan erőt érzet magában, hogy a végsőkig kitartson. Hitte, hogy jönni fog anyukája! „Késik már megint” - gondolta, „húzza az időt, de ha megígérte jönnie kell!” (Ha meg nem...? Erre nem gondolt. Az a Halál, de Mesi attól se félt.) Hatalmas csata kezdődött. Kata néni minden idáigi óvónői tapasztalatát latba vette, a „ficakba” próbálta tuszkolni Mesit, míg az minden erejét bevetve küzödött eme megszégyenlítő elzárási mód ellen. A kislányt képtelenség volt legyőzni. Túl nagy erő van benne, „bűnös természet”... Már úgy tiz-tizenöt perce tartott a csata, amikor Mesi végre kiszabadult Kata néni karmai közül... és bömbölve kirohant az óvoda folyosójára... „Hová legyek?!”- sírt kétségbeesetten... de nem kellett sokat várnia a csodára! A fényre... „az alagút végén”...
Kata néni nem jutott szóhoz. Zihált a fáradságtól, épp úgy, mint Mesi... „Elnézést... csak nem akart lefeküdni, csak... nem tudtam, hogy jön érte az anyukája, hogy Ön jön érte...”
A győzelem vitathatatlan volt... soha nem érzett boldogság járta át Mesit, áramütésszerűen végig futott a melegség testén... Kétségtelenül megállapíthatjuk:
...Bűnös természet.... 

*

Szupp! Na itt van fent a kis mesécském: www.patakymk.riti.hu/index.php Ígyhát, én is közzé tehetem, ha már úgyis közzé van téve sok egyéb mesécskék mellett.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, és annak egyszem csúnya leánya. Nagyon szomorú volt a király, hogy csak egy leánya van, és az is olyan csúnya, hogy hetedhét országba eljutott már a híre.
- Hogyan fogom férjhez adni egyszem csúnya leányomat? – sopánkodott a király – Sosem fog ő így férjhez menni!
- Ne aggódj drága édesapám! – vigasztalta a királyt a csúnya királykisasszony. – Nekem nem is tetszik ez a sok kinyalt királyfi, ilyenekhez nem akarok férjhez menni! Mindegyik királyfi olyan túlcicomázott ficsúr és beképzelt bájgúnár, csak az öltözködéssel törődnek, hogy mindig a legdivatosabb nadrág, cipő és póló legyen rajtuk, a hajukat meg „trendire” vágják és zselézik minden reggel!
Telt múlt az idő, egyszer a király nagyon megbetegedett. Hát magához hivatta egyszem csúnya leányát.
- Édes egyetlen csúnyácska leányom! Kérlek, teljesítsd nekem utolsó kívánságomat, mielőtt végleg elhagyom ezt a földi világot! Találd meg a férjedet, kit igazán szeretsz, és én cserébe ráhagyom egész királyságomat!
Így aztán a csúnya királykisasszony vándorútra indul. Bejárt városokat, falvakat, hegyeket, völgyeket, de csak nem találta a férjét, akit igazán szerethet.
Egy nap egy mélységesen sötét erdőbe érkezett, ahol végre megpihenhetett egy fa tövében. Alig hogy lehunyta a szemét szólítani kezdte valaki:
- Csúnya királykisasszonyka, csúnya királykisasszonyka! – szólt a hang. – Csúnya királykisasszonyka riadtan körülnézett és megpillantott egy fekete ruhába öltözött kócos hajú fiút, amint épp egy bokor alól mászott ki. Szeme körül sötét karikák voltak, és csak világos kék szemei látszódtak élesen a sötétben.
- Csak nem Te vagy a világhírű Viktórius Vacak Vince? – álmélkodott a csúnya királykisasszonyka.
- De bizony én vagyok az a világhírű Viktórius Vacak Vince, de mit érek a világhíremmel, ha az emberek annyira szeretnek, hogy majd megölnek a szeretetükkel! Úgy szeretnek, hogy majd széttépnek a rajongók, ezért is van mindig monokli a szemeim körül. – mondta szomorúan Viktórius Vacak Vince és hatalmas könnyes szemekkel nézett a csúnya királykisasszonyra. – Ide az erdőbe is csak előlük menekültem! Azt hiszem, már nem bírom tovább… Deee …Te mindig is tetszettél nekem drága csúnya királykisasszonyka! Te olyan szép vagy!- majd mintha súgta volna – Szeretlek!
Csúnya királykisasszonyka nagyon elcsodálkozott, ilyet még soha senki nem mondott neki.
- Én is szereltek, Te világhírű Viktórius Vacak Vince! Mindig is szeretlek, mikor hallgattam a „csúnya” hangodat a kis mp3 lejátszómról, szomorúan üldögélve a palota egyik erkélyén, és krokodilkönnyeket hullattam.
- Sose búsulj édes csúnya királykisasszonykám!- mondta hirtelen világhírű Viktórius Vacak Vince. – Leszek a férjed!
Azzal boldogan hazamentek a palotába, hatalmas lakodalmat csaptak, és még ma is élnek, ha meg nem haltak.
 

Egyszer egy róka meglátott az erdőben egy farkast. Nyomban üldözőbe vette. A farkas ijedtében felszaladt egy fára. A róka a fa alól udvarolt neki, hogy jöjjön le.
- Gyere le Te szépséges farkas, Te éjszakák üvöltő gyönyöre! Te szépséges karcsú farkas! Gyere le!
- Nem. Nem jövök. Félek tőled. – makacskodott a farkas a fán.
- Tőlem? Hát tőlem nem kell félni, én csak egy róka vagyok!
- De! Na jó, akkor csúnya vagy!
- Hogy lennék már csúnya? – nyájaskodott tovább a róka –Hát nézd meg milyen szép színű a bundám?! Élénk vörös! Sokkal szebb színű ám, mint a Te ócska szürkéd! Teli van élettel, erővel, a nyár színe a szenvedély színe, nem ilyen elha…
- Fújjj!
- Akkor nézd meg a farkamat! Milyen szép vastag és lompos, és nézd itt a farkam vége másmilyen, itt fehér, és nézd, hogy fel tudom borzolni! Nem ám olyan satnya kis farkas farok ez!
- Nem akkor sem! Akkor sem jövök le, fújj!
- Igazán mit csökönyösködsz! – szólt hírtelen, a fa alá lépve a farkas anyukáka – Akarhatsz jobbat ilyen kérlelőnél? A rókabunda nekem is ínyemre való! Igazán mit akarsz? Nagyon jó parti lenne!
- Farkast akarok! Farkast! Olyat mint én! Farkast! Egy szép farkas fiút. Fehér pofikával, világos szemekkel és fekete kontúrral a szeme körül. Na és persze cirmos bundával és hosszú vékony lábakkal, ja és legyen cirmos a mellső lába, az olyan szexi. És gyönyörű hangon fog üvölteni nekem. És nem csak nekem, az egész erdő csodálni és hallani fogja a hangját!
- Na ne bolondozz már édes kis lányom ilyen farkas nincs is. Kevés a farkas, nem tudtad? Gazdasági vállság van. Kihalandó faj. Farkas infláció.
- De… én… farkas…
- Ez sajnos családi vonás náluk. – szólt a rókának, a bokorból előmerészkedve, fontoskodva és baráti hangvételben a nyuszi. – Emlékszem, már a nagyapja is farkas volt!
- Csakugyan? – csodálkozott a róka. – Ebben az esetben inkább lemondok róla. Most jut csak eszembe, ehetek mást is vacsorára. - és mélyen a nyuszi szemébe nézett.

- Anyu! A tündér lányok sosem lesznek szerelmesek? – faggatta öt éves korában anyukát Szende Tünde.
- Nem tudom kislányom, én még sosem voltam tündér, nem tudom.
- Deee, tudnod kell! Ki lesz egy tündér lány férje?
- A tündérek… - kezdte kissé türelmetlenül Tünde anyukája – Tudod ők egy másmilyen világban élnek, sokszor egyedül egy üvegpalotába zárkózva, vagy csillogó társaságokban csillogtatják erejüket, vagy csak repkednek az égben, hogy kin kell segíteni. Elfoglaltak nagyon, nem szeretik feladni a szabadságukat, ezért aztán általában nem mennek férjhez, és nem is szerelmesek.
- De jó nekik. – mondta szomorúan, a kicsi Szende Tünde. – Akkor én így sosem leszek tündér. Bárcsak nem lennék szerelmes!
- Ó dehogy, ne mondj ilyen butaságot! Te még nem is voltál szerelmes, nem is tudod milyen az!
- Dehogy nem, már nagyon rég tudom. – mondta elkomorodva a kis tündér jelölt – Most is szerelmes vagyok nagyon!
- Na és kibe?
- Hát nagyon szerelmes vagyok, öt fiúba is! A debreceni Sebibe, az ovis Jancsiba… a másik három „titkos”. - Szende Tünde anyukája mosolygott, de nem szólt semmit. Gondolta nem beszél a szerelemről. – Ugye ez szerelem? Jancsival már elvesztettem a szüzességemet asszem… szerelemből puszit nyomtam az arcára. Már nem vagyok szűz, de nem is baj, én úgysem „szűznek” születtem. De már sosem lehetek szűz? A tündérek szüzek? Én gyenge vagyok, hogy tündér legyek, nekem csúnya titkaim vannak. Szerelmes vagyok. Nem érdemlem meg, hogy tündér legyek.
- Ne aggódj, hallottam már tündért, aki szerelmes volt egy negyven éves gyerekbe.
- Sosem nőtt fel? Azt hogy csinálta? Nekem is kéne ilyen varázslat.
- Hát úgy, hogy beleszeretett kisfiú korában a rajzfilmekbe, és csak egész nap csak azokat nézte, és rajzolta. Igen, először nézte őket, nap mint nap, aztán elhatározta, hogy ő rajzfilmkészítő lesz. És csak rajzol, rajzolt, és közben elfelejtett felnőni, kisfiú marad még negyvenévesen is.
- És a tündér?
- Kajlának hívták, és Óperenciás tengeren túl lakott, rettentő messze Nagyon híres és gazdag tündér volt, de már majdnem negyven éves volt, és magányos. Borzasztóan unatkozott, hát egy nap rajzfilmkészítő versenyt hirdetett. „Az a felnőtt, aki a legjobb rajzfilmet csinálja a gyermekeknek, az nyer!” A negyvenéves kisfiú nyerte meg a verseny, és elutazott Kajla tündér birodalmába, ahol azonnal egymásba szerettek.
- És elvette feleségül a fiút?
- Nem, azt a fiúnak kellett volna, de ő még gyerek volt, és a gyerekek még nem házasodnak. Kajla ezért meg is haragudott rá, és megparancsolta neki, hogy azonnal nőjön fel. A fiú cserébe fiatalságot kért a tündértől, így Kajla húsz évessé változtatta.
- És akkor megkérte a Kajla kezét?
- Nem. Elhagyta.
- ???
- Meglátott egy csodaszép húszéves tündérlányt, és mindketten egymásba szerettek, szerelem első látásra!
- Jajj, de kár! Akkor ők összeházasodtak, ugye?
- Nem, nem ők sem. A fiú még nem volt túl lelkileg, a Kajlával való másféléve tartó kapcsolatán, a tündér lány szíve meg nem volt teljesen üres, átok ült rajta. Már tizenegy éve, tizenegy hónapja és tizenegy napja egy árnyképbe volt szerelmes. A fiú csak az árnyképre hasonlított, de nem volt az.. aki... belebetegedett.
- A tündér lány? Ő sem lesz már igazán szerelmes?
- De biztos, csak ő tündér…
- És Kajlával mi lett?
- Halálos beteg lett. Elvesztette a szépségét, a vagyonát, és persze legelőszőr a varázserejét. Tönkrement, és meghalt.
- Neee, az nem lehet! Azt neee! Ne így legyen vége, szívd vissza!
- Na jó, a fiú visszament hozzá, és még romjaiban is szerette Kajlát, az utolsó leheletéig. Elment érte a korházba is, és kitartott mellette. Így még szebb volt neki elgyötőrve, nem volt már gőgös és hatalmas tündér. A szerelem meggyógyította a Kajlát, és egy kislányt szült neki. A fiú boldog volt, hogy gyermeke van, mert volt kivel rajzfilmet nézni, Kajla viszont nem mindig örült, neki, mert nem csináltak mást, csak egésznap a tévét nézték.
- Hisztizett?
- Igen. Hisztizett.
- Ő is hisztis tündér? Vannak hisztis tündérek? - örömködött a kis Szende Tünde.
- Előfordul.
- És a fiatal tündér lány?
- Ő tényleg meghalt, az átok elvitte. A szerelem tovább segítette, de ezt senki sem tudta. A tündérek nem szerelmesek, nem mondtam már?
- De hát Kajla is szerelmes lett, és lett férje is.
- Akkor már nem volt tündér.
- Tündér akarok lenni, szerelmes tündér! – kiáltotta a kislány, és majdnem hulltak a könnyei – Miért ilyen rossz tündérnek lenni, miért szenvednek a tündérek…? Ne, ne, ne válaszolj, Anyu! Meghalok. 

Egyszer volt hol nem volt, élt egyszer Nagy Kaotánka erdő szélén iciri-piciri katicabogárka, név szerint Pöntyöri Pettyeri Pöttöm Punkta. Magányosan élt, mert ugyan a Nagy Kaotánka erdő közepében még sok-sok más iciri-piciri katicabogárka lakott, az erdőszélen csak Pöntyöri Pettyeri Pöttöm Punkta lakott, kicsiny körpanorámás, összkomfortos és levéltüzeléses házikójában. Punkta nagyon szomorú volt, mert hiába volt kicsiny körpanorámás, összkomfortos és levéltüzeléses házikója, őt soha senki nem látogatta meg. Egyetlen egy erdőben lakó katicabogárnak sem jutott eszébe, hogy kimerészkedjen az erdőszélre és meglátogassa Pöntyöri Pettyeri Pöttöm kicsiny körpanorámás, összkomfortos és levéltüzeléses házikójában, és elhívja őt játszani az erdőközepébe, ahol a többi iciri-piciri katicabogár egésznap csak fogócskát, bújócskát, szembekötősdit és verekedőzést játszott a legnagyobb békében egymás között. Pöntyöri Pettyeri Pöttöm Punkta nagyon szeretet volna játszani a többi bogárkával. Vágyott, és várta, hogy mikor látogatja meg őt is valaki.
Egyik nap kicsiny körpanorámás, összkomfortos és levéltüzeléses házikójában, egyik ablakában ücsörgött, és épp nézegette a megmozduló leveleket. Hirtelen azt képelte, hogy a levelek mögött érte repülő katicabogárkák mozognak. De nem így történt, most sem érkezett hozzá senki. Nagyon szomorú lett, még a csodás napsütés sem tudta megvigasztalni. Hát mit volt mit tenni, kilépett kicsiny körpanorámás, összkomfortos és levéltüzeléses házikójának ajtaján, ééés… hupssz. Pöntyöri Pettyeri Pöttöm Punkta oly rég volt a házán kívül, hogy el is felejtette, hogy az a levegőbe nyílik! Pöntyöri Pettyeri Pöttöm Punkta ezért hét nem tehetett mást, szétnyitotta szárnyait és repülni kezdett.
- Jajj, de milyen messze van még az erdőközepe! – mondta magának. – Addig biztosan nem jutok el! Addig biztos megéhezem!- gondolta, és ebben a pillanatban meglátott a távolban egy kis csillogó pöttyöcskét. – Hűű, mi lehet ott? - kíváncsiskodott magában. - Addig biztos elrepülök! – mondta, és odarepült a csillogáshoz. Egy harmatcsepp volt az egyik levélkén. Pöntyöri Pettyeri Pöttöm Punkta azonnal megitta a harmatcseppet és nagyon jól esett neki, új erőre kapott tőle. Tovább repült hát befelé az erdőbe. Egyre sötétebb lett az erdőben, Pöntyöri Pettyeri Pöttöm Punkta félni kezdett. – Félek a sötéttől!- mondta, és már-már azon gondolkozott, hogy visszafordul és visszatér kicsiny körpanorámás, összkomfortos és levéltüzeléses házikójába, de ekkor megpillantott az erdő közepe felé egy tisztást, virágzó fákkal. – Hű de szép! –kiáltott fel Pöntyöri Pettyeri Pöttöm Punkta. –Oda elrepülök!- El is repült és megpihent az egyik virágzó fa levelén. – Ó, itt milyen finom csemegék vannak! –mondta, mikor kis levéltetveket talált az egyik levélen. – Ez a kedvencem!- kiáltott fel mosolyogva, és jóízűen lakmározni kezdte őket.
- Hupsz most meg vagy! – kiáltott rá valaki hátulról – Te vagy a fogó!
- Ki vagy Te? – kérdezte meglepődve Pöntyöri Pettyeri Pöttöm Punkta az ismeretlen katicabogárkától.
- Hát te nem játszol? Gyere játssz velünk fogócskát!
- Az hogy kell? - kérdezte Pöntyöri Pettyeri Pöttöm Punkta.
- Hmm… még nem játszottál soha? Honnan jöttél?
- Az erdőszélén lakom. Nem ismerek senkit. Nem játszottam soha senkivel, és nagyon szomorú vagyok!
- Ó, Te szegényke! – mondta az ismeretlen katicabogárka – Hát ezt nem szabad! Gyere bemutatlak Mindenkinek, nálunk sohasem unatkozik senki! – és az ismeretlen vigyorgott, majd elrepültek ketten a többiekhez. Pöntyöri Pettyeri Pöttöm Punkta egészen estig csak ismerkedett, annyi barátja lett hirtelen és már egyáltalán nem vágyott vissza kicsiny körpanorámás, összkomfortos és levéltüzeléses házikójába.
Talán még most is a Nagy Kaotánka erdő közepén játszik Mindenkivel… ha azóta meg nem halt.
 

Szende Tünde egyik nap arra ébredt, hogy valami perzselő forrongó bizsergést érez, és egész testétben lüktető dühként kavarognak a gondolatok. „Szörnyű! Mindent meg akarok változatni, mindent!”- gondolta, és kezeit ökölbe szorítva fájdalmat érzet a torkától a nyelőcsövén keresztül egészen a gyomráig. „Mindent, mindent!”- nyüszített, majd egészen elernyedve újból a nyugalomra vágyott. Fájó nyugalom volt, fájó és elkeseredett nyugalom. Olyan nyugalom, amiben nem volt semmi béke, csak élettelen enyészés és fojtó másodpercek az elkerülhetetlen vég felé. Minden pillanatnak mégis szeszélyes humora volt Tünde fejében. Igen, nevetni mindig tud… főleg fájdalmában. Aztán hirtelen felült, és határozott mozdultatokkal, szinte önmagát veszélyeztetve ledöngött a lépcsőn.

A következő percben, már egy egészen más dimenzióban érezte magát. Tündér volt, és hirtelen, nem hogy megerősödött a depressziójából, hanem egészen egyszerűen szárnyalt. Küldetést teljesített fekete lepkeszárnyakkal a hátán, szeméből mélységes szenvedélyt sugározva. Szélsőséges szenvedélyt. Feladata volt, hogy megváltoztassa ezt a számára kicsinyes és túlontúl konszolidált világot. Megmentse az embereket a vakságtól, és érzelmeket látó szemeket adományozzon mindenkinek.
- Miért nyugodtok bele mindenbe? Miért? Miért? Miért…? –mondta, aztán lassan elhalkult, és hatalmas sötét szemeiből hirtelen kihunyt az odáig izzó, szinte lángoló tűz.
Ó, hogy megint a tükörnek beszélek! – kiáltott – A kkurrv…! Na de tovább nem folytatta. Ő nem, őőő neeem mond ilyet!

Ő konszolidált.

(Ááá, dehogy!!!)

Egyszer volt hol nem volt volt egyszer egy kislány aki tündér akart lenni. Be is iratkozott a tündérképzőbe, ahova számára csodálatos módon elsőre és könnyedén felvették. "Bizonyára tehetséges vagyok!"-gondolta, és így is volt, hiszen nem véletlenül akart pont ő tündér lenni. Kiválasztott volt erre a szerepre, arra született, hogy tündér legyen! "Sokan akarnak tündéreknek lenni, de csak kevesen lesznek igazán azok."- mondták neki egyszer, de ő akkor ezt még nem értette, ugyanis a tündériség számára létszükség volt! "Ha nem leszek tündér meghalok!"-gondolta egyszer kicsit zaklatottnak tűnően az anyukájának, aztán azt kérdezte: "Ha ennyien nem lesznek tündérek a világban, akik tündérek akarnak lenni, akkor ők mit kezdenek később az életükkel?!"

Majd teltek múltak az idők. A kis tündér tanuló szorgalmasan járt a tündérképzőbe, és várta, várta, hogy mikor jön el végre az ő ideje... De az csak nem jött. Jól akarta magát érezni, de jól sem érezte magát. Azt hitte, hogy a tündérség maximális boldogsággal jár együtt, de nem így történt. Körülötte sokan boldogok lettek a társaságában, de ő nem lett boldog. "Tennem kell ez ellen valamit!" -gondolta, de a tündériskolában azt is jó megtanulta, hogy tündér soha semmit nem tehet a saját boldogsága, boldogulása érdekében. Ráadásul ki van téve a boszorkányok rontásnak. Ők ugyanis tudnak saját maguk érdekében cselekedni, és a tündérlányok mindig is ellenségek voltak a szemükben.

El is jött a nap, mikor a kis tündérünk immár mint Szende Tünde, munkának látott, hogy kiszabadítson egy ifjút, akit egy rút boszorka tartott fogságban az átka által. Láthatatlanná tette a fiút, így ő amellett, hogy mindennap azért küzdött, hogy életben maradjon, és legalább enni tudjon, nagyon szenvedett az egyedülléttől is, mert többé senkivel sem tudott beszélgetni. Szellem volt, és Szende Tündének volt rá tündér szeme, hogy észrevegye, és azonnal munkának is látott, hogy kiszabadítsa. Nagy harcot folytatott a boszorkánnyal, de sajnos elkövetett egy hibát, beleszeretett a láthatatlan fiúba. A boszorkány persze azonnal észrevette Tünde gyenge pontját, és azonkívül hogy megbűvölte a fiút aki attól kezdve elfordult a tündértől, még örökre meg is átkozta Tündét, hogy ezentúl minden ifjú akin segíteni próbál halálosan és szenvedélyesen szeressen belé, így mindenkit rabbá tesz, akit csak fel akar szabadítani.

A tündérlány mikor rájött a rontásra mélységes szomorúság fogta el, és nem tudott mit kezdni magával. Hogy lesz ő így újból varázslatos tündér megint?! És bánatában elment a Rókához tanácsért, akivel előzetesen szövetséget kötöttek. A Róka is szomorú volt, de nagyon felvidította a Szende Tünde érkezése. Azonnal elmesélte, hogy az bántja a lelkét, hogy összetörte véletlenül egy hiszékeny rókalány szívét, amit nem akart, hiszen ő magányos vadász, és ezután is az szeretne maradni.

"Nem tudok segíteni, hogy boldogabb legyél?"- kérdezte a tündér.
"Nem."- Válaszolta a Róka. Aztán így folytatta: "De én tudom mi a boldogság útja. Gondolj a fügefára, amit a Nagy Jótevő megátkozott, mikor nem talált rajta érett gyümölcsöt. Fügefának kell lenned szép tündérlány, és csak azzal törődj, hogy érett gyümölcsöket teremj, más nem számít...

Így aztán a tündérlány elment, és attól kezdve örökké mosoly ült az arcán...