Szívfejtést végzek.
Vérbő
sűrű szövetet hurkonként kibontok,
de, a megfejtés résztől
egyre messzebb dobtok
ti tények.
Egykor szövevények védtek,
felruháztak, ergo
most meztelen létem
becsszó,
megró.
Csak az éhség miatt élek
Árny valóság: nincs már
kielégülésem,
mi kincs,
sincs,
nagy kár!
A való valóságom
kizárt, hogy kivárja
kiverjem.
A fejemből is.
Nem akarok úgy meghalni, hogy sírjanak utánam!
Úgy érezném, mintha valamit elrontottam volna, vagy félbehagyott életet kellett volna itt hagynom. Ha el kellett mennem, akkor elmentem. Miért sírunk egyáltalán, ha valakink meghal. Én tudom, bár összesen csak a macskáim halál miatt sírtam életemben, leginkább magunkat siratjuk, hogy az a másik többé már nincs velünk.
A legjobban Morcella nevű cicám miatt sírtam, sőt mai napig sírok, ha rágondolok. A kis 8 hónapos cica lány, akit én szelídítettem meg, és hónapokig figyelemmel kísértem az apró kis csontsovány lény életét, míg nem 5 hónaposan nagyon rossz állapotban családilag befogadtuk az akkor 40 dekás állatot, mert nem akadt más gazdára, és a hideg télben megfagyott volna. Az utolsó 3 hónapját boldogságban, szeretetben, egészségben és bőségben töltötte, és minden jónak látszott, míg nem egy márciusi napon kikéredzkedett a kertbe, és soha-többé nem láttuk. Később mikor kerestük, rájöttünk, hogy a szomszéd nem etette a kutyáit, így azok rászoktak a macskavadászatra, egyéb állatok mellett, és több macska is áldozatul esett általuk. Szóval egész biztos, hogy Morcella eltűnésének is ez volt az oka, és nem az ami miatt sírtam, hogy nem voltam jó gazdája esetleg. Ez önáltatás, valójában sirattam azt az időt, amit rááldoztam, hogy boldog legyen, de ő boldog is lett, és boldogan halt meg! Hát miért sirattam ennyire?! Talán attól féltem, hogy nem szeretett minket? Ebben az esetben is csak magunkat sirattuk, és nem a kiscicát. Illetve a kiscicát is sirattam, hogy megtámadták a kutyák, és kínozhatták. Félre ne értsetek, nem vagyok a sírás ellen, csak meg kell értenünk, hogy csak magunk miatt sírunk, mivel a sírás gyógyító hatással van, és a saját veszteségünket, sebünket kell megsiratni, hogy begyógyítsuk.
„Olyan boldog voltam!” – Ezt a mondatot Szent Erzsébet mondta néhány napja a halála előtt. 24 éves volt, én meg szintén 24 éves voltam akkor, mikor elolvastam az életéről szóló könyvet. Tudtam, hogy ez csak egy játékos párhuzam kettőnk között, mivel egy kicsit a példaképemnek tartottam, csak ő 24 évesen befejezte az életét, én meg jól szólván akkor kezdtem élni. Ő addig mindent befejezett, amire szüksége volt. Volt szerelmes és édesanya is, királylány és koldus. Alapított egy kolostort és elérte, hogy megvetett személyből mások tanítója legyen, és figyelemmel kísérjék minden lépését, akár ma egy popsztárnak.
Szóval nincs jelentősége annak, hogy mi mennyi ideig tart, mindössze csak és kizárólag a jelenlétnek létnek, a boldogban élt pillanatoknak van jelentősége. Nincs jelentősége annak se, hogy Morcella 3 hónapot, vagy 15 évet töltött velünk szeretetben. Neki az a 3 hónap ugyanannyit, vagy akár még sokkal többet jelent mint 15 év!
Az életbemaradás egyik legfontosabb törvénye nem csak az, hogy boldogunk vagyunk, hanem, hogy vannak még céljaink az életben. Fontos, hogy a céljainkat szívből határozzuk meg, és ne hagyjuk figyelem nélkül Isten vagy az Univerzum céljait se velünk. A létezés ajándék, nem a mi érdemünk, hogy létezünk, ezért hálásaknak kell lennünk! A hálánkat meg leginkább a boldogsággal és a boldog tevékenységekkel, aktív élettel tudjuk kifejezni, de csak ne legyünk közben gőgösek...! ;)
Megalkotás-mezőbe bezártak,
„Többet tenni kéne szebb reménnyel!”
De visszatart a félsz, hogy „Ne ártsak!”
Tetteimnek vérmes tengerével.
Jobb lesz mégis megragadni mindent,
Úgy hiszem ha fáj, az is én vagyok,
Lenyeltem, mi lázálomba vitt el,
És fény párnámon mélyen alhatok.
Egy dolgom csak ez: megosszam a fényt,
S elmondjam ti sem vagytok betegek,
Álmomban én, egy börtön rabjaként
Csak sírtam, hogy mit meg nem tehetek.
A rengeteg nem pazar szabadság,
Korlát mi megnyit izgi új utat,
Súgnak csendben, s érzed, hogy haladtál
Boldog mezőkre, mit nem bánt tudat.
Fábián Franciska
Avagy a tehetség és ami mögötte van..
Hamvas Béla szerint a tehetség nem feltétlenül egy ideális állapot. Sőt ő kifejezetten rossznak tünteti fel, ha jól értelmezem. Számára az ego túltengése. Én nem gondolom így, hogy bűntudatomnak kellene lennie amiatt, mert túlteng benne az alkotási kényszer, és van bennem valami nyughatatlan motolla, de a magyarázatot, ellenérvet, még nem tudtam megfogalmazni.
Pár hete vettem egy Anamé programos kristályt, ami a megértést szolgálja, és pár nap után meg is kaptam a választ a dilemmámra:
Sose gondoljuk azt, ha valami különleges képességgel rendelkezünk, legyen tehetség, spirituális képesség (tisztánlátás, hallás, megérzés, stb.), vagy bármi egyéb, hogy ez valami életen, életeken keresztül kiérdemelt munkánk gyümölcse. Arra döbbentem rá, hogy tehetséget csak azért kapja az ember, hogy vezekeljen. A tehetség maga a szolgálat és a beteljesítendő küldetés. Az Univerzum próbára teszi a tehetséges embert, hogy mennyire válik gőgössé az élete folyamán. Akár sikeres lesz, akár nem az élete során, a gőg, azaz az alázat hiánya, a tehetséges embert könnyen kiégetté, depresszióssá, szociopatává, és elzárkózóvá teszi. Valójában nincs különbség ember és ember között, a fogyatékostól a szuper zseniig mind ugyan olyan fontosak vagyunk. Egymás érdekeit/boldogságát szolgáljuk.
Ha ezt megérti a tehetséges ember, boldogan és bűntudat nélkül lehet termékeny alkotó
Nem akarok politikai vitákba bocsátkozni, de ezt a témát a politika ihlette. És ami most fog következni, annak már semmi konkrét köze a napi politikához. A probléma nem most kezdődött, és nem is lehetne néhány új törvénnyel megoldani.
Képzeljük el, hogy a hatalom részesei vagyunk. Persze képtelenek vagyunk álszerénység nélkül elképzelni, de azért némi plusz jövedelemre mindenki számítana, ha egyszer politikusnak adná a fejét. Azaz lopna. De ha odakerülnénk nem neveznénk durva módon ezt a cselekedetet. Biztosak lennénk abban, alapos okunk van el tenni ezeket a javakat, ráadásul, lehet, hogy nem is magunknak lopunk. Ne felejtsük el, hogy a felhő csak lentről néz ki felhőnek, a hegyre érve már csak szürke ködnek hat.
Könnyű azt mondani, hogy csak a gazdagok lopnak, pedig ez nem igaz. Ahol a gazdagok lopnak, ott lopnak a szegények is. Egy közösség részei vagyunk, és ez a rendszer egységként működik, ami fent, az lent. Nem vonhatjuk ki magunkat alóla, mert beleszülettünk, és felelősek vagyunk érte. A politikusok azért lopnak, mert ezt tanulták meg gyerekkoruk óta. Még akkor, mikor még szegények voltak. És nem csak a politikusok lopnak, hanem mindenki. Ebben az országban mindenki várja, hogy mikor kap már valamit ingyen, és bárki, aki közel kerül a zsíros bödönhöz, hülye lenne nem degeszre zabálni magát belőle. Nem tanította senki, hogy a legnagyobb nyereségünk és boldogságunk akkor lesz az életben, ha másokért cselekszünk, és inkább magunknak veszünk kevesebbet. Ugyanis, ha valaki jót tesz velünk, akkor azt viszonozni szeretnénk, és ha nekünk jó, akkor másnak is szívesen adunk. Önzetlenül adunk, de idővel mégsem leszünk viszonzatlanok. Hogy megakadályozzuk, hogy ne legyen ennyi lopás az országban, ahhoz nem az utcára kell menni tüntetni, azzal semmisem változik meg, csak káoszt teremt, és rombolja az összetartozást, és az önbecsülésünket. Nekünk kell egyesével korrektnek és önzetlennek lennünk először. Játékosan és szeretettel, de meg kell nevelnünk magunk, hogy cselekedeteink ne csak magunk hozzon hasznot. Persze attól még mások nem fognak egyből megváltozni, de türelmesnek kell lenni.
A pénz egy víz elemű lény, mindig odafolyik, ahol elemi szükség van rá, és azonnal elpárolog, ahol felizzítják. Mi a gazdái csak megőrzői és sosem birtoklói vagyunk. A pénzt szeretni kell, akkor teremteni fog, és nem pusztítani, mint egy vihar vagy árvíz.
*
Tudod már melyik munkát szereted a legjobban?
Amikor dolgozol, érezted-e már azt, hogy nem érzel fáradtságot? Még mindig rengeteg emberben az a fogalom, hogy „munka”, fáradtságos, negatív előjelű tevékenység, amit kizárólag a túlélés érdekében, anyagi előnyökért végzünk. Bizonyos emberek szerint, ha valamilyen tevékenységet élvezünk is, akkor azért szentségtörés lenne pénzt kérni. Mások, akik ugyan szívüknek és képességeiknek megfelelő munkát választottak maguknak, de mivel „pénzkeresett” lett a korábbi esetleges hobbiból, azonnal gyanakodni kezdenek azon, hogy most már ez nem lehet annyira jó, és szenvedniük kell miatta.
Csomószor valójában csak mi kreáljuk a problémát, és meg is bizonyosodunk róla, hogy így van. Ezekből lesznek a saját korlátjaink, amiket nem tudunk átlépni az álmaink irányába. Mindössze csak félelmeink vannak, hogy esetleg kudarcot vallunk mások előtt, ha csak azt tesszük, amihez kedvünk van. Szeretetből dolgozunk, és a létezés iránti hálánkból. De, ha nem azt csináljuk amihez kedvünk van, mélabúsak leszünk. Ez egészen egyszerű, nem is értem, hogy miért csodálkoznak az emberek, hogy ennyi a pánikbeteg, ideggyenge, dilibogyót szedő letargikus.
Szerintem a szülés utáni depresszió is ebből alakul ki, hogy az anya rájön, hogy megint csak olyan dologgal kell foglalkoznia, amihez nincs kedve, és nem tud örülni egy új lélek születésének. Valójában, hogyha előtte mindig azt csinálta volna, amiben kedve telik, szeretett volna élni, akkor az élet iránti szeretetéből fakadóan, boldogan akarná megmutatni a gyermekének a világot. Azt anyának ez lenne feladata, de ehelyett, rengeteg anya, csak frusztráló nyűgnek, tárgynak kezeli a csecsemőt, akit etetni, fürdetni, tisztába tenni kell. (Persze ez is kell a babának, de ez csak elkényeztetés szeretet nélkül. A csecsemő sokkal több mindent érez, mint amit gondolunk.)
Ha depressziósak vagyunk, annak örülni is lehetne. Ez csak egy jel, hogy végig kell gondolnunk, hogy mi is az néhány, vagy egyetlen dolog az életünkben, amit valaha is tisztaszívből, önfeledten tudtunk élvezni, úgy hogy közben nem figyeltük az órát, nem éreztünk a fáradtságot. Elégedettek vagyunk magunkkal, szeretni tudjuk a környezetünk. Valódi depresszió az lenne, ha egyetlen ilyen dolgot, vagy tevékenységet sem tudnánk. Szóval bármi is eszünkbe jut, afelé kell haladnunk. Legjobb esetben, csak egyetlen ilyen tevékenység van… Azért ez a legjobb eset, mert így sokkal kevésbé leszünk tanácstalanok és bizonytalanok…
„Szeretni, szeretni, mindent szeretni!”
Isten megteremtette a hajnalt, amikor a legjobban didergek.
- Bárcsak örökké hajnal lenne! – gondoltam néhanapján, amikor jó állapotban ébren voltam pirkadatkor. Őrült kábaság volt bennem, ami átcsapott valami különös eufóriába. Ezekért a pillanatokért szerettem meg a fájdalmat.
Az örök hajnal pillanata nem létezhet, mert a folyamatok nem állnak le, de a percek mégis végtelenül lelassulhatnak…
Én akkor is ugyanazt az egy személyét fogom szeretni, ha úgy érzem soha nem fog eljönni a dél. A szerelem nem csak egy öncélú inger, hogy valami viszket a lábam között, számomra ez egy Isten által kijelölt küldetés. A beteljesüléshez nem csak szeretet, hanem hit is kell. Evvel a kettővel már könnyebben megy a kitartás a célunk érdekébe, de ez sokszor fájdalommal jár. Elviselni a fájdalmat, sőt még szenvedélyesen szeretni is, a legtöbb siker alapja. Bíznunk kell ebben. Sajnos a szívünk útja sokszor ellentmond mások racionális gondolataival. Sose fájjon miatta a fejünk, mert megbetegszünk, de ne is bántsunk emiatt senkit. Számukra igazság, amit mondanak, csak nekünk nem. Azért meg kell győződnünk arról, hogy amire vágyunk, tényleg megvalósítható, és a környezetünknek is örömet hoz, szüksége van rá.
Mindig tevékenynek kell lenni, de néha csak türelemmel várni.
Az embert a rossz gondolatai ölik meg, amikor folyton csak saját érdekei kattognak a fejében, hogy mit miért csinál. De ha hinnénk a Mindenség óvó erejében, tudnánk, hogy semmi sem történik véletlenül vagy rossz időben, ezért hát a szeretetünket sem felejtheti el a világ. Szokták mondani, hogy semelyik ajándék sincs önzetlenül vagy hogy semmi sincs ingyen. Ez így is van, de nagyon sok fájdalmat okozunk magunknak, ha folyton észben tarjuk ezt az elméletet, kivész belőlünk a természetesség, az önfeledtség, a bátorság, mert azért nem kell minden ajándékot viszonoznunk, nem kell, hogy ajándékainkért kérjünk bármit is. Amikor még katolikus hittanra jártam, ezt úgy magyarázták, hogy önzetlen jótett nincs, de a jó katolikus nem akar viszonzást kapni itt a földön, hanem nagyobb kincseket szeretne érte majd a Mennyországban. Avagy, akár még egy köszönetet, dicséretet sem szabadna elvárnunk elfogadnunk jó-cselekedeteinkért, mert már az is viszonzásnak számít. Persze nem kell feltétlenül csak a túlvilági örömökre gondolnunk egész életünkben, azt viszont tapasztalom, hogy általában az ember minél tovább tűr, minél később kap elismerést, az annál többet ér. Azért azt se felejtsük el, hogy nem csak jó-cselekedeteink vannak, hanem adósságaink is vannak! Ekkor meg pont a lelkünk békéjéért, kiegyensúlyozásáért nem szabad viszonzást követelnünk! És egyáltalán nem biztos, hogy ugyanannak az embernek kell viszonoznunk valamit, akitől kaptuk. Sőt, a világ így mozdul előre, hogy képesek vagyunk önzetlenül adni, és szeretettel kapni is bárkitől.
Emlékezz a jövődre, és tervezd a múltad
Élj a mában, mi oly rövid, és ez mind ez mind a való.
A jövőd benned van tervezetlenül
Te csak, csak élj,
És szenvedj.
Látom a szemeimben.
Szűk a mezsgye a valóság és az irreális között, mert nincs.
Objektív szemszög nem létezik.
Ki törékeny az is erős,
A bátor is elbukik.
És mi a ... valószeműsége?
De nem írom le, hisz csak szánalmas átdepressziózott szocreál önömlengésnek tűnne. És ez az a dolog, mi senkit sem érdekel.
Depressziós? Á, dehogy! Ha az lennék nem lennék olyan naiv, mint amilyen én voltam. Akkor nem hagynám magam becsapni, és nem lennék abban a tudatban, hogy vannak barátaim, akiket az is érdekli, hogy mi van velem, és nem csak az érdekli őket, hogy én hogyan szórakoztatom a társaságukat...
Persze... mikor épp táncolni kell, énekelni kell, vagy épp nem tudom letüdőzni a cigit, és élvezik, hogy rosszul vagyok tőle, akkor épp én vagyok a legszórakoztatóbb a világon! Akkor épp rajtam lehet a legnagyobbat röhögni, ezért kellek nekik... Nem azért mert esetleg szeretnének is...
Naiv vagyok tényleg, hogy azt hiszem hogy ez a dolog még létezik. Mert én szeretni próbáltam őket, mert azt gondoltam, hogy amit én megtennék a barátaim érdekében, azt ők is szívből megtennének az én érdekemben.
SZÍVUNK???
Mindenkinek fájni fog, trallalallala
Jajde jó, hogy szívunk, jaj de jó, jaj de jó!
Miért is kéne nekünk jobb? Trallalallalaaa
Mi úúúgyis mindig szeretjük, ha jóól meg SZÍÍÍVJUK!
Trallala
•
(fájl trallala)
–;–Ķ~”„ć^…•Ż∆ķ©ń∂~¨ĻŅ^¨ź†¶€≠\}][{›‹|&™£$‹«»ć„ąß∂ń©ķ@ꀶ†ź HOL A SZARBAN VAN AZ A CSILLAG????
hát ez almagép, almagép...
Az ember életébe előforul, hogy elérkezik az a pillanat, amikor bevásárlásra "kényszerül". A bevásárlás igen bonyolult feladat, ha azt nézzük, hogy szinte mindent meg szeretnénk venni, de pénzünk rá szinte egyátalán nincs. Erről elmélkedve a pultok között eszembe jutott, hogy miért csak akkor fényképezünk le valamit, ha az valami fontos dolognak tűnő valami. Miért nem lehet fényképezni például bevásárlás közben? Pedig milyen praktikus dolog. Az ember vásárlás közben fényképezik, így jól telik az idő, szórakoztató és kellemes!
És az ember mindazt lefény-képezheti, amit meg venne, de NEM fog meg- venni!Na igen, a néni a "leveszöldség" mögül igen furcsán nézett rám, mikor üres kosárral, körbe-körbe mászkáltam a telefonomat nyomogatva...hehe.
Jújj, és árulnak barackot! Milyen gyönyörű! Milyen finom! (lenne) Mindjááárt beleharaaapnék! úúú, ÁÁÁ ezer forint kilóóójaaaa??? Na nem, persze, természetes, hogy nem veszek! Dehogy! Semmi esetre sem...
A szőlőről meg m
eggyőződésem, hogy csak azért rakják ki ezeket a méregdrága, nagyszemű, déli szőlőket, hogy a szegény és kissé már éhes bevásárlók arra menvén lecsípjenek róla egy szemet. Erre tökéletesen megfelel...!
Persze nem csak joghurtok, vannak ott krémtúrók, gyümölcsrízsek, pudingok, stb. Na és persze ACTÍVIA! A bioeszenzisszel és a 15 napos teszttel! Már egy párszor volt szerencsém próbálni, hát nem most...:( Na persze nem 15 napig, annyi ritkán van az embernek! hahh..
Hosszabb eszmefuttatást lehetne mondani a Túró Rudi létének fontosságáról. Túró Rudi, vagyis Túró Rudolf sokunk életében nagyon fontos, szinte nélkülözhetetlen szerepet tölt be. Köszönjük Rudolf! Köszönjük neked, Rudi! A piros pöttyös az igazi! Te vagy az igazi! Szeretünk Rudi! Veled vagyunk! Pontossabban, bennünk vagy Rudi! Persze csak jobb esetben, most csak lefotózam (ahogy a sztárokat szokás)!
Ezek a kis lila pultocskák számomra az örök vágyódás tárgyal, mindig ott vannak, és soha nem veszed megőket, csak örökké vágysz utánuk! Akár csak egy igazi és reménytelen szerelem!
Hát igen, csak hogy "női" témánál maradjunk...
Fehete-fehérre váltottam, hogy megőrízem a kép kissé szoció hangulatát. Kis szürke téglalap alakú dobozkák sorakozak a polcon... akár idei is tehetném ez a jelet :( Hát igen, világos kékben nem így mutatkoznának... :( Hát igen. Bár eme dolog azon dolgok közé tartozik, amit most szerencsére nem kell venni. De azért lefényképeztem...
Na és végezetül, hogy midenkifederüljön, legalábbis felébredjen...
"A mindennapi kávékat add meg nekünk ma!" Ez ama dolgok közé tartozik, amiből még vásárolta is. Nem csoda, hogy ilyen fáradt vagyok... Sokat nem segít, de a kedves tanúlni "vágyó" egyének lelkesen iszogatják, állítólag azért, hogy FELÉBREDJENEK! Valójában azért, hogy időt nyerjenek és ezzel magyarázzák maguknak, hogy miért nem tanulnak abban az időben...
Ha már itt tarunk ilyen is volt a boltban...:D És puszi, már megyek...HAZA!
"Hiába a hegyni anyag, a jó hallgató gyorsan halad!"
A puska írással! Azt kihagyták!
Előzmények: itt (3-4. bekezdés) Ez igaz, a szerelem tényleg akkor az igazi ha első látásra van. Nem teljesen első látásra, de első észlelésre, első eszmélésre, ha nem is egyből szerelem, de ott kell lennie annak a bizonyos szikrának, amiből bármi lehet. Ahogy olvastam nekem is szerembe jutottak dolgok. Ha úgy tetszik tipikus dolgok. Tipikus helyzetek, amikből szerelem lehet, lehetne... Típusokat fogok mondani néhányat, amiket én tapasztaltam, biztos mások is megtapasztaltak hasonló dolgokat, ezért is írom le, de alapvetően a saját szemszögemből fogom leírni. Az én típusaim, persze vannak átmenetek, meg egyedi esetek, mindent persze nem lehet leírni. Kis szerelmek és csalódások. Ahogy én láttam őket. Persze remélem ezentúl minden más lesz, és nem lesznek tipusok, mert már nagyon meguntam őket, de tanulságként azért leírom, tessék itt van belőle három legjellemzőbb! Mindenki így van vele, próbálkozik és csalódik. Mindenki egyedi és senki sem sértődik meg ezért...
1. típus: A fellángolóNagyon jól érzem magam. Egy sráccal találkozom, valami összejövetelen, nem biztos, hogy részegedős bulin, lehet tábortűz mellett, szórakozóhelyen, de nem hangos helyen, hanem asztal mellett, lehet forralt borozás közben egy falusi program keretében, stb. Nagyon jól beszélgetünk, viszonylag hamar eljutunk mélyebb vizekre, saját személyiségünket elemezve. A srác tetszik, általában idősebb nálam több évvel, érett, és abban a pillanatban teljesen tökéletesnek látszik a dolog. Találkozás vége általában csókkal végződik, de ha nem is, azért meg vagyok arról győződve, hogy tetszettem neki, és biztos keresni fog még... Aztán várom, hogy megkeressen iwiwen. Pár napig, aztán kiderül, hogy annyira mégsem érdekeltem, talán mert attól hogy idősebb, nem csak tapasztaltabb, de kiégettebb is, és általában az ilyen dolgokból soha nem lesz semmi. Ha mégis lesz, ilyen csak egyszer fordult elő, ez inkább baráti kapcsolat lett, de annál mélyebb és fontosabb nekem, még mindig...
Nem vagyok túl józan. Jól akarom érezni magam. Ilyenkor nem érdekel, hogy most milyen mély témákról lehetne beszélgetni, sőt kifejezetten nem is akarok mély dolgokról beszélgetni, inkább el akarok felejteni mindet. A srác szintén nem túl józan, és általában korábban eljutunk a csókig, mint az előző estenél, viszont rendkívűl szórakoztató, kedélyes, kreatív, bátor és laza... 
Mindig is ilyen fiúra vágytam valahol, bár az egészet még egyátalán nem veszem komolyan. Vagyis hát, nagyon is komolyan veszem. Aztán valahogy végetér a dolog, és megint csak várom, hogy a fiú bejelőljön iwiwen, de itt már az is belefér, hogy én kesessem meg, elvégre lazák vagyunk, és egy próbát mindenképp megér... Ha kapcsolat lesz belőle, az ilyen kapcsolatok általában ott fulladnak ki, hogy az illetőről kiderűl, hogy egyátalán nem olyan laza, kreatív és kedélyes, amilyennek azon a bizonyos első este mutatta magát, amikor kicsit beleszerettem, hanem egyre görcsösebb, és egyre több problémát jelent neki az, hogy képtelen velem beszélgetni, amit azért én nagyon szeretnék, ahogy az első tipusnál is ez elég fontos... Bár nem is ez lenne a fontos, hanem az, hogy megértsen és belém szeressen...
A srác aranyos, kedves, és még viszonylag tetszik is, bár lehetne jobb képű, de még belefér... és oda van értem! Számomra nem volt túl nagy lángolás, de végülis nem is olyan rossz parti, próbáljuk ki, hátha beleszeretek! Olyan dolgokat tart fontosnak, amiket végülis én is. Céltudatos, rendes, konzervatív, tanult... Persze az egész ott full ki, hogy engem egyre jobban idegesít, hogy nem tudok, sőt képtelen vagyok beleszeretni, ő viszont hót szerelmes, leglábbis azt mondja. Teoriákat gyártok, hogyan ábránduljon ki belőlem, szóval ez az egész nem jó így... Sajnos volt pár ilyen kapcsolatom, úgyhogy tudom, többet nem akarok ilyet. Fájdalmat sem akarok többet okozni senkinek. Most már inkább a legelején elutasítom, legalábbis nem erőlködöm, hogy azt higgye érzek iránta valamit. Ez a "legyünk inkább barátok!" eset. Ez is bizonyítja, hogy tényleg első látásra van az a bizonyos szerelem... leglábbis a legtöbb esetben...
Ezek a tipusok. Olyan ttk-s az egész...(természettudományos:P) Száraz... Anatómia. A dolgokat csak kívűlről szemlélő valami. A rossz benne az, ha így nézünk mindent, hogy nincs benne sok érzelem. A valóság egészen más, mindhatni btk-sabb!:P (bölcsészebb) A szerelem ha meg van, akkor már nem tipizáló. Típusokba nem szeretünk bele, mert a típusok olyan unalmasak, később persze lehet ellemezgetni a dolgokat, ahogy most tettem, de ilyet csak azért csinál az ember, mert csalódik... A szerelemben az a jó, hogy irracionális, és akit szeretünk arról nem tudjuk, hogy miért szeretjük. Lehet, hogy először tipusnak látszik, aztán valami egészen más lesz. Olyan, amit még soha nem éreztünk és nem tapasztalunk... Különleges...!
A nagy mítoszok, csak hétköznapi dolgok voltak. Amikor megtörtént senkise gondolta, hogy csoda. Hiába. Csak várakozom. Várom a nagy csodát, de a csoda mégis attól csoda, hogy nem várta az ember. Azt hiszem, végetért valami, és mikor észreveszem, hogy mégse ért véget, és azt várom, hogy csoda történjen. Hogy minden megváltozzon, és magától megkeressenek meg újra. De a valóságban rá kell jönnöm, hogy már csak én gondolok arra... Csak én gondolom, hogy megtörténhet a csoda, és egyszerre minden megváltozik, és a visszájára fordul, és megvallják nekem, hogy mennyire szeretnek, és mennyi mindent megtennének értem. Hogy mennyire fontos vagyok valakinek, és mennyire jó lesz ezután. A valóság egészen más, és azt mondja nekem, ez az egész csak képzelet, és egészen egyoldalú. Nehéz úgy leírni, hogy ne legyen konkrét, de valójában sokunk átélhette már ezt az érzést. Nem elhagyva vagyok, csak épp egészen egyedül, épp csak túlélni próbálok, hétköznapi és átlagos csodákat várok. És várom a nagy csodát, ami ezen a Karácsonyon megtörtént, (de ez titkok). Tudom, de nem érzem... kicsit se. Legalábbis most nem. Bár ezt se olvassa senki, azt is tudom, aki olvassa, az meg nem érti, vagy félreérti. Nem, persze, biztos lesz aki érti is. Remélem...
Hétköznapi csodák... Kétezer éve, egy gyermeket váró fiatal pár keresett szállást magának egy kisvárosban. Nem találtak. Épp oly elutasítóak voltak akkoris az emberek, ahogy ma is. A szülők tanácstalanok voltak, és lehet, kicsit elkeseredettek is. Szomorúak, ráadásúl a gyermek épp megszületni kívánt, hát nem találtak mást, csak egy koszos kis istállót a határ szélén. Lehet, hogy túl meleg se volt, angyalok dalait se biztos, hogy hallották, csak egy dolog volt jó ebben az estében, hogy szerették egymást és boldogok voltak... nagyon.
Mindenkinek lehetnek olyan dolgai amik számára természetesek, és a dolog ellentétét nem is ismerik... És az elképzelhetetlen. Ilyen elképzelhetetlen dolog például az, hogy a szüleink ne szeretnének.
Na de milyen az ha az az elképzelhetetlen hogy szeretnek? Azt hittem ilyen nincs, legfeljebb csak a rémregényekben, a "Gyílkos lány életében" és a tragédiákban. Ha meg mégis van, akkor az illetőt örökbe adják. De valójában?
Isten meg maga a szeretet, senkire se haragszik. Számára többet érnek az elveszett bárányok, mint az el sem veszettek. Hogy lehet ezt nem tudni??????????
