Gombafejek, fatálak,
Megélem a parákat!
Nem kísért az alázat,
Amit most látsz, a vázat
Belöllem, ezt ne hidd el,
Csak úgy úszok a sikkel,
Így leszek én önálló,
Csak magamért kiálló,
Védekező merevség
Begolyózza fejecském!
Letépném én ha tudnám,
De megölne a puskám.
Apuskám!
Megalkotás-mezőbe bezártak,
„Többet tenni kéne szebb reménnyel!”
De visszatart a félsz, hogy „Ne ártsak!”
Tetteimnek vérmes tengerével.
Jobb lesz mégis megragadni mindent,
Úgy hiszem ha fáj, az is én vagyok,
Lenyeltem, mi lázálomba vitt el,
És fény párnámon mélyen alhatok.
Egy dolgom csak ez: megosszam a fényt,
S elmondjam ti sem vagytok betegek,
Álmomban én, egy börtön rabjaként
Csak sírtam, hogy mit meg nem tehetek.
A rengeteg nem pazar szabadság,
Korlát mi megnyit izgi új utat,
Súgnak csendben, s érzed, hogy haladtál
Boldog mezőkre, mit nem bánt tudat.
Fábián Franciska
Érett nő ő sosem volt,
Kislányból a sápadt Hold
Öregasszonyt varázsolt,
Túl sok dühöt palástolt.
Vonszolta az idejét,
Zsigerében szíve még
Nem érett meg élvezni,
Csak sebekkel kérkedni.
Mája, feje megkövült,
Gyomra sose könyörült,
Legtöbbször csak követelt,
Egészségről szövegelt.
Meg kell tanulnunk nem mások által megítélni önmagunkat. A közvélemény a nagy számok törvénye alapján könnyen rámondja valamire, hogy önpusztítás, de ez még a legártalmasabb dolgok esetében se igaz mindenkire, mivel vannak emberek, kiknek épp az adatott a sorsában, hogy megéljék ezeket a dolgokat. Azért se kell nagyon dobálóznunk az "önpusztítás" szóval, mivel rengeteg "nem önpusztító, józan" embert ismerek, aki önpusztító, és szép lassan elhal, mert egész életében olyan munkát végzett, amit szívből utált, (vagy csak simán ügyvéd volt:P Esetleg politikus!) mások meg egész életükben szívből szívnak, és majd kicsattannak az örömtől és életerőtől. (Ez persze nem minden emberrel van így, rám sokkal rosszabbul hatna a fű.)
Szóval összefoglalva: drogozni, kurválkodni, alkoholt inni és bányában dolgozni önpusztítás! Kivéve azoknak az embereknek, akiknek ezek a dolgok/tevékenységek adják a legnagyobb örömöt, elégedettséget, önszeretet, (ami nem azonos, hanem ellentétes fogalom az önzéssel!) és küldetésük beteljesítését az életükben.
A rossz vagy jó fogalma csak azon múlik mennyire tudsz valóban szeretni valamit és valakit.
***
Szende Tünde minap elvonult a mélybe, hogy fékezetlen vágyait magából kikaparva, elvetéljen. Éppen meghalt. Lakása ajtaja előtt sorokban álltak a részvétet kinyilvánítani vágyó ficánkák tömege. Nem sikerült nekik. Ugyanis nem volt kinek kinyilvánítani a részvétet. Ráadásul egy pimasz sebész is visszatartotta őket, aki épp Szende Tünde bal kezét hímezte.
- Kérem fáradjanak ki! – mondta a sebész. – Így nem tudok koncentrálni az alkotói szabadságomra! Őőő, akarom mondani, az alkotói rabságomra! Igen, így egészen helyesnek érzem ezt a megállapítást! – dünnyögte maga elé az utolsó mondatot. – Naaa, kééérem! Még a végén, lányos zavaromba, odavarrom Szende Tünde bal kisujját a jobb combjára! Természetesen belülről határolva… hű milyen meleg van itt… Ne ugráljanak, ne ugráljanak! Úgysem látnak semmit! …hehe majd én… én mindent… hehe, többek között ezért mentem sebésznek!
Eközben Szende Tünde jobb kisujja fickándozni kezdett.
- Na mégis csak élek! – mondta Tünde. – Ne már! – kiáltott fel. – Miért varrtad görbén össze az én egyenes ereimet? Az én ereim egyenesek és ötágú csillagalakban metszik egymást! És én mindig ezen egyenesek mentén vágom fel őket! Használok hozzá vonalzót is. Jaj, ha tudnád milyen nagy munkát, és erőfeszítés igényel egy-egy érfelvágás! Ráadásul csak a jobb kezem fogható ilyenkor munkára. Vonalzó, kés, türelem… az érzéketlenségtelenítő injekcióval már nem babrálok… minek az. De varrjál, bocs... várjál, ez most itt egy szívecske?
- :-)
- Szeretsz?
- Hümm-hümm.
- Azt hiszem már megint elfelejtettem kikapcsolni a besugárzást. – mondta Szende Tünde, majd hirtelen felkiáltott.- Jaj, mennyi ficánka van itt! De jó! Sziasztok drágáim! Cuppola, csá-cumi-csá! Hííí!
- Na most nem menekülsz! - vágott közbe ingerülten a sebész. – Csak semmi cuppola mindenkinek!
Azzal a sebész, odavarrta Szende Tünde bal kisujját, a jobb combja… mellé.
- Ki vagy? Mit akarsz? – kérdezte ijedten, álmából felébredve Szende Tünde, és fejfájós riadtsággal körbenézett, az éjszakai félhomályba burkolózott szóbájában. Nem látott senkit.
- A Halál vagyok! – szólt egy hang a szekrényből. - Tudod az a furcsa valami vagyok, akit Te oly gyakran szólongatsz! Hát itt vagyok! Eljöttem, hogy meglátogassam éjszakai börtönödet! Te akartad, hogy eljöjjek! Te hívtál! Te ölöd magad oly régen! Hát azt mondtad nem félsz, most mégis mitől ijedsz meg?
-El akarsz vinni? – kérdezte Tünde.
-Bizony miért ne akarnék el vinni egy ilyen gyönyörű testet! Kellesz nekem! – Azzal a lány lábához térdelt, az ágyára. – Ki ne akarna megkapni egy ilyen csodás combokat, egy ilyen friss nunát, egy ilyen hosszú karcsú derekat, és mindehhez csodás selymes bőrt! Nekem nem jut ilyen mindennap! Utálom már a roggyant vén testeket! Borzasztó! Borzasztó!- nyafogott tovább a halál- Csak egy kicsit adj magadból! Csak egy kicsit! – azzal irtóztató nyálkás nyelvével nyalogatni kezdte Tünde derekát, gátját és punciját, közben hegyes fogaival a combját harapdálta.
-Hihihijajjj, jajjj, hijajj! – Tünde nyüszített, és a fájdalom meg az élvezet elhomályosította a gondolatait. Undorodott nyálkás és rohadó testétől. Undorodott magától és a bűneitől. – Miért most? – sikította hirtelen. – Miért most? Pont most, mikor varázslataim épp célhoz érnének, most akarsz keringőt járni velem? Örök keringőt az Univerzum körforgásában?
-Te álmodtál a kerékbetörésről! –váltott hírtelen témát a Halál. – Te akarod keresztre feszíttetni magad… Hát ezt sem bírod elviselni? – és szélesre nyitotta ördögi mosolyát.
-Hát jó… börtönöm legyél csak, és ne végzetem! – és éjjeli szekrényén varázspálcájáért kotorászott. - Husss!
A halál kitántorgott a szobából, Tünde szemére meg még sokáig nem jött álom…
