Szende Tünde egy nap arra gondolt, hogy felkeresi a fővárost, hogy ott is segítsen jobbá tenni az emberek életét. Ahogy nézegette a térképet, hogy hol is landoljon, keresve a legideálisabb pontot erre a  tevékenységre, feltűnt neki egy Akvárium nevű hely, amit a térképről is jól látható módon egy tisztás vett körül, középen egy kicsi tóval. – Na, ez lesz a megfelelő hely!- gondolta. – A tóban meg biztos lesznek aranyhalak is, akik három kívánságot teljesítenek az embereknek, és az ilyen helyek úgyis vonzzák a csodaváró személyeket, hát biztos örülnek majd nekem!– Ahogy ezt kigondolta, már meg is kezdte az útját Budapest felé. Egy szempillantás után már ott is ücsörgött a tóparton.

Akkor még délután volt, és még csak elszórtan piknikeztek a fiatalok az Akvárium körülötti réten. Tünde türelmesen várta az estét. Szemügyre vette az embereket, és figyelte a tó vizét. - Nagyon érdekes, ebben a tóban ugyanis nincsenek aranyhalak! - állapította meg. Viszont a tó vizének színe teljesen elvarázsolta, ilyet még sosem látott azelőtt. A víz szivárvány színekben tündökölt, és ez a kedvenc italára, a szivárvány szörpre emlékeztette. Azon is elgondolkodott, hogy ez vajon azt jelenti, hogy az emberek is tudnak erről az italról, mert ő korábban azt hitte, hogy ez csak az ő világában létezik. Ahogy üldögélt ott, a rét zsúfolásig megtelt zsibongó fiatalokkal, és be is sötétedett. Várta, hátha akad köztük olyan személy, aki szeretné, hogy teljesítse neki a három kívánságát, de senki nem vette észre különösebben a lányt. – Vajon milyen szertartásra készülhetnek itt ennyien? – kérdezte magában. Ekkor vette észre, hogy az emberek áldozati adományokat is hoztak magukkal. Ha nem is szivárvány szörpöt, de különböző színekben tündöklő italokat fogtak a kezükben és fogyasztottak el. A legtöbbjüknél egy aranyszínű folyadék volt, aminek még habzott is a teteje. Szende Tünde szerint ennek volt a legszebb a színe.

Balázs is ilyen nedűvel telt poharat fogott a kezében, mikor átesett Tünde lábain, és lehuppant a fűbe. Természetesen a pohár tartalmának fele egyenesen Tünde ruhájára ömlött.

– Ó, most megáldottál? – kérdezte a lány Balázs felé fordulva, felszabadult mosollyal.

– Ó... bocs! Jaj... ó... – mondta Balázs, és még nem tudta, hogy szavaival mire reagál pontosan, és csak lassan tisztult nála a kép. – Jaj, bocsi, nem akartam, tényleg, sajnálom! - A lány tovább mosolygott, de ez már Balázsnak kezdett gyanús lenni. – Te be vagy szívva, vagy mi van?!

– Nem, nem  vagyok szívva, csak tündér vagyok!

– Az más!  ...Azaz jól be vagy szívva… meg egyebek... – mondta kissé részeg hanglejtésben és dünnyögve a fiú. – Nem baj, de cuki vagy! Gyere velünk, meghívlak egy italra! A többiek már az Ördögben vannak... tudod! - Tünde elkerekedett szemekkel nézett rá. - Ja, nem! Tudod a kocsmában... Ja nem tudod... bocs. Akkor... Mehetünk máshova is... Mondjuk, tündérkedhetnél egy kicsit nekem!

Szende Tünde egy nap kitévedett a tengerhez. Lábai támolyogtak, remegtek, de mégis partig húzták.

– Tenger! Te nem vagy az a tenger, akit kerestem! – kiáltotta a sötétben.

- Hogy mondhatsz ilyet Tünde? Hiszen mint Tenger, az egyetlen tenger vagyok a világon, minden ami tenger, bennem folyik össze, tengerek összessége vagyok, és ha tengerre vágysz csak engem akarhatsz a világon!

- Sok tenger van! Sok dimenzió tengere, és most nem annál a tengernél vagyok épp, amelyiknél szeretnék lenni. Bocsáss meg Tenger, mint egyetlen tenger, hogy belőled éltem, haladat ettem, vizedet ittam. És nézd meg, itt van még a csokoládé is! Belőled készült az is, és a számba veszem. Finom, mogyorós, omlós és milka. Felbontom és eltüntetem egy perc alatt, eltűnik bennem, befalom mintha éheztem volna egy hete, de Te is tudod, hogy nem éheztem már egy hete, mégsem épít fel, sőt egy órája sem éhezem, mégis olyan csokoládés leszek tőle, hogy még a ruhámat is össze fogom csokizni az arcomon és kezemen kívül, de nem maradok jóllakott, nem, nem! Még éhesebb leszek. Nem, nem! Nem Te vagy a tenger!

- Hogyan mondhatsz ilyet? Szomorúvá teszel. Idáig azt hittem, hogy a legdrágább tenger vagyok a világon, és ha más öröm nincs is ezenkívül, ékes táplálék vagyok. Elveszed az identitásomat.

- Igen! Kimondom, hogy nem ilyen tengerre vágyok, Te nem vagy tenger!

- Csak könyörgöm segíts rajtam, hogy lehetek jó tenger?!

- Megbántam már, hogy rég abban a hitben ringattak hullámaid, abban a hitben fogyasztottalak, hogy Te vagy a tenger.

- Segíts nekem! Tenger akarok lenni! Ne húzd már az időt…

- Hallgass!

- Hát hallgatok!

- Légy figyelmes és nyugton!

- Hallgatok!

- Hát imhol a történet, amit a Tengernek mondanék, mert nem találtam mást akinek szívesen elmondanám. Úgy történt minden, ahogy megéreztem, volt lány és fiú is. Most a tizenöt volt a lány, a fiú csak majd nem tizenhét. Jártak persze, nem csinálok titkot belőle. Csak, hogy most semmi sem tette híressé őket, úgy forgatták fel a világot. Meg sem haltak, végre öngyilkosok se lettek, mint Rómeó és Júlia. Senki sem tiltotta meg, hogy találkozzanak, éhezők se voltak, mégis a tilosban járta, csak mert úgy volt izgalmasabb a fiúnak az élet, de ekkor még a lelke süket volt és vak. Közel laktak egymáshoz, rövidlátó közelségben.

A lány még tizenkettő se volt, mikor először látta kit mindig is szeretett. Két háztömbnyire ha élhetett a lakótelepen. A játszótéren pingpongozott két srác, egyik volt a fiú. „Gyere játssz velünk!” Így a fiú a lányra tekintve, és olyan szép két szemet látott amilyet még soha. A lány csengő hangon válaszolt, felejthetetlenen hangon, mert már attól kezdve tudta, hogy a párját találta meg. Elszaladt. Kelletlen és vad lett azontúl, zabolázhatatlanul tiszta, és mindenkit próbára tett aki csak kételkedett benne. Övé volt az egész világ. Idősebb férfiak ölébe hullott, és gátlástalan szókimondásáért senki sem hitte el, hogy párja van. Nagyon fiatal volt ahhoz amit művelt. Ellenállhatatlanul vonzódtak hozzá, és évek teltek el így, három is majdnem négy. A fiú lelke vak volt és süket. A realizmusok a lányt is próbára tették, megviseli ez a lelket, de a próbatétel bizonyítékként szolgált a hitéhez.

- Hát így nevezed a tengert? – szólt közbe a Tenger. Megszólalásának türelmetlensége volt oka.

- Ekkor még nem nevezlek Tengernek. A lényeget mondom, várj még egy picit! Egynap a fiú felfigyelt a lányra. -„Régóta tetszettél már, de nem mertelek még megközelíteni.” – mondta a fiú.

- Szokványos tiniszerelem sztori, hogy jön ez az én tengerségemhez? Partjaimon számtalan ilyen szerelem kötődött és elmosták őket a hullámaim és az eső később.

- De igen, elmosod őket, mint az Idő, ezért vagy hazug és hamis tenger nekem! Várjál, várjál, még nem fejeztem be! – mélybe súgóan visszhangoztak Tünde szavai. – Nem lehetsz még tenger így! A történt csak álom volt a valóság igaz tükörképe. Felszíne, víztükre hullámok nélkül. Igen, a fiú és a lány pont úgy szerették egymást, mint egy tizenöt és egy tizenhét éves kamasz. Pedig ekkor még, mint mondtam, a fiú lelke süket volt és vak.

- Azt mondtad a tilosban is jártak. Ez a másoktól való vagyonszerzés valamilyen formáját jelenti?

- Igen, olyan országúti rablós kalandokat értettem alatta, a fiú ezt akarta. És persze a lány csak követte, mert nem tehetett mást.

- Szóval boniésklájdosat játszottak. Na igen, ezt meg honnan szedted? Megint egy „nagyon eredeti” ötlet…

- Köszönöm, hogy közbeszóltál, kedves „nem” Tenger! Nem is tudtam volna pontosabban elmesélni! Sajnálom csak „ezt” az eredeti ötletet közölte velem a Mindenség. Jó a lány most szeretett volna kiugrani az akciókból.

- Persze, persze a nőies báj és jósági törekvések, aztán a végeredménnyel mégis csak érnek a nők is.

- Na várj, hallgass! Tovább mesélem:

- Itt elbújok a bokorban! Nem tehetek ennék aktívabb dolgot, a lelkem nem engedi. – kiáltotta a lány az országút szélén.

- Sose csinálj olyat, amit nem a szívedből tennél. – mondta fiú majdnem hazaküldte őt.

- Figyellek, a szívemből itt vagyok. Hol lehetnék máshol? Nincsenek kérdéseim!

- A fiú ügyetlen volt, hátradöfte késsel a megtámadottja. Elájult és vérzett de még élt. A lány ölelte és gyorsan cselekedett. A sofőr ölébe ugrott.

- Azonnal segíts! Könyörgöm neked! Bocsáss meg! Nekem volt ilyen „jó” ötletem. Ha nem hiszed el, hogy a fiú csak áldozat, ölj meg engem is. A felbujtója vagyok! – azzal szájon csókolta a megtámadott sofőrt. Az segített, kórházba juttatta a fiút. Senkinek sem esett bántódása-

- A fiú kómában feküdt az ágyon, de nem volt már süket és vak, a lány kereste őt, egészen közel jutott hozzá a teremben. A fiú a lelkével szólt hozzá a lányhoz:

- Egyetlenem vagy!

- Egészen égő áldozat vagyok! – és nem voltak a lánynak kérdései. A világ szíve megremegett, a tenger tenger lett, Te Tenger ekkor lehetsz igazán tenger. A lány és a fiú már világhírű volt, de nem tudtak róla. Végtelen időbe telt az áldozat, de nem kellett sokat várniuk, mindketten tudták már, hogy párok!

- Mit érnek azzal, hogy tudják, hogy párok, de elválasztják őket egymástól?

- Ó persze, így volna minden a realitások törvénye alapján. Megeshetett volna, akkor sem lett volna bánat, mert minden szenvedést békében tűrtek el, de, más törvények voltak uralkodók. Senki sem tudott hibát találni bennük. Arcuk tisztaságát mindenki ártatlannak vélte. Végül hazamentek és a lány kicsi ágyában, amiben felnőtt, összebújtak.

Szende Tünde egyik nap megkérdezte az angyalokat, hogy miért nem akarnak tejszínes pudingos muffint reggelizni?

– Mert nincs testünk. – válaszolták szorgalmasan az angyalok.

– Jó, jó tudom, de akkor most azt mondjátok meg nekem, hogy én miért nem akarok tejszínes pudingos muffint reggelizni?

– Szerintünk Te azért titokban szeretnél tejszínes pudingos muffint reggelizni. – válaszolták az angyalok.

– Jó, jó, jóóó! Azt hiszem kicsit eltúlzom megint a problémát, de már nem tudom, hogyan értelmezzem azt a világot, ahol folyamatosan tejszínes pudingos muffinok vesznek körül, és én már igazán, de igazán nem kívánom őket!

– Szóval tüntessük el a tejszínes pudingos muffinok világát?!

– Igen! És változtassátok pirosló, csillagos, puha dudvás kaktuszokká!

– Milyen új, furcsa karácsonyi sütit találtál ki!!! – (válaszolták szorgalmasan az angyalok.)

*

Szende Tünde egy nap arra ébredt, hogy egy széles, beton, hideg ösvényen zarándokol órák óta.

– Hogy a csudába kerültem? – kérdezte magától, bizonyára az „ide” szót is könnyen hozzátette volna kérdéséhez, ha amúgy nem tartaná csodának az életét. Körülnézett, hátha hallja valaki a gondolatait. Azt hitte minden rezgését figyelő szemek kísérik, de ebben az érzésben senki se ölelte át. A világvége örvénye minduntalan üresen állt előtte, és akárhogy is szeretett volna ütközni valakivel, csak is egyedül maradt. Megtorpant az úton, tétován libegett ide-oda, zaklatott lett, mert szerette volna megtörni a menetelését, így tűnt fel először neki, hogy a világvége örvényéről mégis csak vannak leágazó ösvények is.

– Elegem van az útból, fázom, sötét van és esik az eső. Nyomasztó az unalom.

A világvége ösvényéről kis boltos utak nyíltak. Emberek jöttek és mentek, vásároltak, gyümölcsöt kínáltak, bárokban iszogattak. Csábító ajánlat volt minden képben, vágyta Tünde, hogy beszélni tudhasson. Kívülről fényesség volt, meleg, családi érzés, dobálták a jót arrafelé és hullott a földre, akár csak a szavak, amiket kimondtak, és egyre piszkosabbak is lettek.

– Biztos, hogy ilyen világban akartok élni? – kérdezte Szende Tünde valakitől. A valakinek szőke, vállig-érő haja volt.

– Természetesen igen! Ez így megszokott. – hangzott a válasz.

– Azt hittem először, hogy Te is tündér vagy. – mondta elszontyolodva Tünde.

– Az vagyok! – mosolyogtak a lány szemei.

– Akkor miért vagy ilyen, látszólag érzésmentes?

– Kell ennél több? Ez minden ami jó az ez a világ. A legjobb, ha semmi sem változik.

– Még nem! Még! – vágott szavába ingerülten Tünde.

– Várni kell! – súgott ártatlanul a szőke.

Aztán Szende Tünde tovább bandukolt a világvége éppen akkor nyíló ösvényein. Valahogy megint eltűntek körülötte megint a lények, valahogy megint egy széles, hideg és beton örvényen találta magát.

– Ó a fenébe, ó a fenébe, nem hiszem el, hogy most is ott vagyok, ahol másfél órával ezelőtt! Azt hiszem meg fogok halni, ha továbbra sem ezen az úton megyek.

Azzal nagy békét érzett magában, és erővel fegyverkezve indult tovább.

A lány, aki a vérének virága volt, sugárzott a boldogságtól. Szende Tünde a foglalkozásáról faggatta.

- Angyalfényt tükrözök. – kijelentéséről korábban még nem győződött meg az alany.

Egyik nap Szende Tünde találkozik a királynővel.

– Kedves Királynő! Kedves királynőm. A Világosság jelene vagy!

– Ó, hogy lehetnék a Világosság jelene Neked? Drága tündér.

– A csöndben

!

– Azt hittem, abban a Sötétséget szívom magamba.

– Így vagy Te a fény!

– Annyi múlt emészt, az emlékek sosem szűnő áradatok, az elhagyóim emlékei. Az elhagyottaké.

– Királynő, hiszen még Te fiatal vagy! Mindenkinél fiatalabb! A bölcsesség csak tündér dolog. Szóval csak szeretned kell, ne értsd miért.

– Hüpp. – esett ki a hang a királynőből. – Szeretni! Szeretni! Hozzatok vörösbort és dohányt! Még! Még! Még. – majd a tündérhez fordult. – Ilyen a világ, mikor mindent csak akarni tudsz. Szende Tündének egyszerű lenni, nem kell neki a szerelem. Nincs senkije és semmije és mindene van. Nekem sok mindenem van, nagy vagyok, akár a Hold, de a nincs magom, hogy élő legyek. Halott vagyok. Kívülről nézek rátok, áldozat a testem, egészen égő áldozat. Vörösbort, kérem, vörösbort! – sipákolt és gyerekesen kapálózott is hozzá.

– A királynők a világ leglustább szolgái. – mondta az Író.

– Szerelmes vagyok! Szorgalmasan szerelmes! Leállhatatlanul! Az idő: nincs és mégis szenvedést okoz. Végtelen utakra kísér, és hűbéreseimnek ajándékba adom a tekintetemet.

– Ó, boldog jelen! 

Szende Tünde becsukta a szemét. Ágyon feküdt. Fák. Hosszú és vékony fák. Zakatolt valami a fejében. Rohantak a fák.
- Elmegyek? - kérdezte riadtan a sárga hajú törpétől.
- Elmész. - válaszolta a törpe, és hatalmas kék szemeivel Tünde arca felé hajolt.
- Hova megyek, Te tudod, ugye?
- Mi volt az ok, amiért eljöttél idáig?
- De hiszen azt neked is kell tudnod.
- Tudni? Nem, én nem tudom. Mi a Te agyad? -kérdezte magabiztosan a törpe.
- Való-igaz.
- Tudni, mit tudni? - a törpe bizonytalankodott.
- Te nem is tudsz a küldetésről??? - riadt fel hirtelen Szende Tünde, és felült az ágyon. - Jó, jó, nem baj, nincs semmi bajom, csak visszafekszem még egy kicsit "gondolkozni". - szabadkozott Tünde is.
- Mi a küldetés?
- Az titok! - szólt ki lassan, csukott szemmel Tünde.
- Mi az a titok?
- Várjál, várjál, most álmodom meg! Már látom is... naagyoon jóóó, látom az egész Nagy Való-igazságot! Várjál, várjál! Még, mééég!
- Tünde! - szólította meg kis idő elteltével, szelíden a sárga hajú törpe. - Én szeretem a Te nagy barna szemeidet!
- "Ó a fenébe!" - gondolta a lány. - Jó legyen!!! Csináljunk gyereket...

Szende Tünde egy nap elhatározta, hogy ezentúl naplóba fogja fogalani a semmit.
  Fejemben folyamatosan írok. - kezdte a gondolatait. - Folyamatosan írom az életemet, bár büszkeségnek tartom, hogy papírra vessek mindent. Nem azért élek, hogy mások majd nyalogassanak ezért, hogy „Jajj Kedves Tünde... (mosoly, mosoly) Ó Te milyen mély vagy, és milyen sok mindent megéltél már! (Heheheheee) ...Igaz, csak a fejedben!” Nem baj, nem baj! Így van, a dolgoknak így van értelme, az életem így szép! Hahh, főleg, hogy még semmit sem írtam! De legalább élvezem, és Isten is így szeret. Na igen, a szenvedésről akartam írni, mert az hogy szenvedek az senki másra nem tartozik, de legalább élvezem és boldogít! (Mivel senki másra nem tartozik, ezért gyorsan írok is róla! Értelemszerüen, értelemszerüen...!!!) Minden tündér célom, hogy segítsem az embereket, hogy a boldogsághoz vezessem őket! (Na igen, olyan boldogsághoz, amilyen bennem is van, mosoly,mosoly!) Ez a segítség meg nem az, hogy veregetem a hátukat! Én csak abban tudok (tudnék) segíteni másoknak, hogy megtanítsam nekik elfogadni az életet, életként! Szóval nincs ilyen, hogy jó meg rossz... (Talán még a bűntudat sem... haha ezt a dolgot mindig is ignoráltam, feltéve hogy semmit sem kell megbánnom, és a bűntudatnak erősen káros hatásai vannak az előbbrejutásban! Mosoly, mosoly, víííííígyoooor. Teljesen szükségtelen, sosem gyűlöltem senkit, na ha meg igen, hát jó kis tanulság volt, így kellett lennie! Pikk-pakk-punktum) Vagy tudsz élni a szeretet energiáival, szeretve még a szenvedést is, vagy csak szenvedsz... ééés gyűűűlőőőőősssssssssz!!! Most már megértettem, hogy béna vagyok az életben, példáúl elbaszom a kitöltendő nyomtatványokat, elejtem az utcán kesztyűmet, és a példáult még mindig példáúlnak írom, de még ez is jó! (Olyan vicces, hehe, mososososososososoooly) Amúgy meg próbáltam sietettni a dolgok mihamarabb bekövetkezését, de ahogy erölködtem, úgy taszítottam el magamtól a boldogságot, és amint megtanultam elfogadni mindent életként, úgy teljesültek a vágyaim! De vágyni, csak azért is VÁGYOK! - fejezte be gondolatait Szende Tünde, mert szerinte,  vágyni+harcolni+szeretni=boldogság. Mosoly, mosoly, mosoly. 

www.thesecret.hu/node/8555

Szende Tünde egyik nap arra ébredt, hogy szobájában ficánkák nyüzsögnek.
- Szende Tünde, Szende Tünde! - csipogták körül a tündérlány álmos tekintetét, miközben Tünde épp felülni készült ágyában.
- Ez itt épp a szekrénypakolási aparátus akciócsoportja? - kérdezte Szende Tünde fékezett lelkesedéssel.
- Persze! Milyen kérdés ez, hiszen elküldtük a felismerési videót a pakolásról – artikulálta az egyik ficánka, aki látszólag a csapat helyzetbehozási menedzsere volt. - Gyerünk, ki az ágyból, tiéd a porszívó-káoszkalkulátori feladatkör.
- Tulajdonképpen mit is csinálunk? - kérdezte Szende Tünde.
- Jajj, jajj! - fontoskodott a menedzser.
- Aztaa... bizonyos... - a lány szemei tágranyíltak, és mélyen ülő gondolatokkal teltek meg, bár azok nemigen akadozat a felszínre törni.
- Igen, azt a bizonyos agyadat!
- Miii?
- Hülye, ne csinálj úgy, mintha nem tudnál semmiről semmit. Te elképzelted, mi teljesítjük a küldetést!
- Már most, a 22-dik órában vagyunk?
- Egészen pontosan fél 2 van. 5 perce betöltöttünk a 21dik órát! Ne tesze-tusziszkodjunk tehát! Megint el akarod odázni az eredményt a félelmed miatt?
- Nem, nem semmiképp! De! Nem. Jó, megyek. És ha mégse?
- Labilitás.
- És ha mégsem jó a káoszkombináló kalkulátori képességem?
- Idiótaaaa!!! Hiszen ezt nem lehet rosszul csinálniiii!!! Ugyanis a rendszer minden hibaszázaléka a rendszer előnyére válik! De ezt nem is nekem kéne elmagyarázni, Te ezt sokkal jobban tudod.
- Igaz, igaz. - hajtotta le a fejét Szende Tünde.
- Mi ez a pityergés? - kérdezte a menedzser éles hangon.
- A könnyfakadó mechanizmus. - és csönd. Még a ficánkák is csak, halk kattanásnyi hangokat produkáltak, finomkodva. Kisvártatva Tünde megint megszólalt. - Amúgy megmondanád, mit is csinálnak egészen pontosan a ficánkák a szobámban?
- Életet!
 

Szende Tünde eltökélten bandukolt a sivatagban. A munkátlanság érző szele fújta. Kegyetlen meleg volt.
- Nincs mit tenni itt. – gondolta. - Így hát gyorsan és feltétlenül fel kell keresnem Viola barátnőmék Valóságát, hátha új lelkek bánatát szívhatom magamba. Ez is a küldetés része végül is, és az mindenkor gyakorolandó hivatás, egészen meleg hajnalig tart!
- Kedves Tünde, kedves Tünde! - kiáltotta valaki a sivatagban. Kis vörös hajú manó tűnt elő a semmiből. - Bűvölve vagyok már régóta általad! Hát had kísérletezzek veled! - mondta kérlelően. - Feküdj le a földre!
Szende Tünde alázatosan lehanyatlott a kellemes homokba. Cirógatta testét a homok, jó volt neki.
- Csukd be azokat a nagy szemeidet! - folytatta a vörös hajú manóka. - Látod még a sivatag horizontját a szemhéjaid mögül?
- Látom. - mondta lemondóan Tünde.
- És most képzelj el egy kockát a homokban.
- Látom már.
- Milyen az a kocka?
- Picike, sárga és csodálatosan fénylik a horizonton.
- Mágikus vagy, Tünde! - mondta eufólikus hangulatban a kismanó. - Máágikúús vaagy! Mááágikus a Te kockaéned!
- Mágikus? - ült fel a homokban Tünde. - Mágikus én? ...kár hogy azt a kockát a torkomban is érzem, nem csak a horizonton látom.
- Hát aki zabpelyhes káposztát eszik reggelire, az érezheti is! - mondta viccelődve a manó.
- Sajnos akkor is érzem, mikor málnás megyespitét eszem dióval. - válaszolta szomorúan a tündérlány. - A zabpelyhes káposztát... A zabpelyhes káposztát meg csak azért találtam ki, hogy megtapasztaljam milyen érzés valamit nem kívánni. (Ha már szalonnás krumpli nincs.)
- A sivatagban hűtőgép sincs!
- Na ezért szeretem a sivatagokat! - mondta szinte csak magának Tünde. - De most már megyek, vár a mágikus kockaküldetésem, vagy valami ahogy Te mondtad. ...Huhh! - Tünde megrökönyödött. - és tényleg ott van a kis fénylő sárga kocka a horizonton!
Tünde gondolataid révedt.
Nem mintha idáig nem tudtam volna, hogy ott van... hiszen mindig és mindenkor csak a felé haladtam... a boldogság sivatagába...
Szó nélkül tovább ment. Ezüst gyűrű volt a kezén. 

„Felfogod a világot? Ott van benned. Azt hiszed mindent szabad neked? Miért akarsz mindent? Igent szabad. Mindent akarok. De nem teszek értem meg mindent. Örök nihil így a föld. Nem, nem akarok semmit... csak megtenni akarok. Örök nihil ez is és folytonos szenvedély öröm... mindig csak tovább, és tovább... de hogy hova? A pszihét keresem... a kielégülést, a kiégést, a kihülés forróságát, a beszippantó erőt.”

Szende Tünde kiskorában látott egy álmot. Talán nem is álom volt, csak egy érzés. Hófehér teret érzett maga körül. Egy kontruktivista egyentelesen fehér, élben vágott világban érezte magát, eggyé vált a térrel... benne volt, az egész teste fehér lett és egyenletes, hossú és végtelenül nagy. És ahogy így kinyúlt ebben a végtelenségbe, hirtelen minden összetömörült. Összeomlott. Kicsi lett, sötét és gyűrött. A kisujjában érezte a mindenséget. Borzalmas érzés volt ez, és a valósága, a létezése meg érthetetlen. Ésszel felfoghatatlan. Üresség. Bizsergő Nihil.
Később ez a látomása többször visszatért, mikor magára húzta a takarót. A legintenzívebben talán akkor, amikor tizenkétéves korában lázas lett. Sosem volt beteges tipus, akkor is csak az új matektanárától retteget, és félelmében végig hányta a szobát. Nem tudta mi történik vele. Nem tudta mit érez és nem volt ura a testének, amikor szétcsúszott állapotában az ágyában találta magát. Rajta kívülálló erők uralkodtak benne és mintha oda-vissza cibálta volna a ez a fekete-fehér világ.
„Hol kezdőzik a létezés? Hol van a tudat? Hol van a lélek?” 
Végtelen szomorúság ült a szemében. Nem tudta mi az ami megrekedt benne, és miért képtelen a létezésre. „Hol fakad a félelem?”
Sok minden történt azóta, elmúlt a láz és az akkori félelem a matektanártól. De a létezését azóta sem találta meg... most is eltűnik a fehérségben, és összezsugorodik a sötétségben...
jing-jang... félelem!
 

„Fogd meg ott, ahol érzed!"

Szende Tünde nem tudja hol van az a pont. Nem tudja, mert csak tudni akarja, nem tudja, mert csak az egész világot érzi, mert érzi mindenben, és mégsem érzi semmiben sem. „Üres a világ! Üreg a boldogság... üres, mert nem találom, hiába keresem, hiába rohanok utána, és hiába akarom szeretni őt! Az egész világot neki adnám... ha ő is nekem adná az övét. " Valami mindig hiányzik, valami mi még mindig nem egész... és mire egész lenne, elmossa az idő... A rész igazságok nem igazságok. A szex nem elég érzelem nélkül, az csak a felszín, ha a felszínt kívánod, a burkot, a mellét, a fenekét, a lábait... üres vagy... kívánd legalább a haját, de legjobb, ha csak a szemét kívánod. Az az egy amivel sosem lehet hazudni, pedig Szende Tünde azt próbálja a legjobban rejtegetni... „Mindent megmutatok, csak a szemeimet nem!"
Fanni szerette Szende Tünde szemeit. Egész teste beleremegett, mikor a tündér lány leült mellé a fotelbe. „Hogy kerültem ide?" kérdezte magától Tünde, és nem sírt, mikor a könnyes szemű lány szemében nézett. Nem tudott sírni, befelé hulltak a könnyei. „Én nem éreztem még ilyet, én még egyszer sem kívántam meg lányokat." És ahogy Fanni csókot nyomott az ajkára, már azt is tudta, hogy miért nem. Furcsa érzése támadt, még sohasem tapasztalta ezt a problémát ennyire közelről, még csak az a közhelyként beletáplált buziságról kialakított elképzelése volt ebben a témában, miszerint egy buzi nő férfias, liberális, és kényelmesebbnek találja a szexet egy olyan személlyel, aki jobban átérzi a testének rezdüléseit. A legszomorúbbnak mégis azt tartotta, hogy az ilyen embereknek nem lehet gyermekük, pedig az élet egyetlen értéke a teremtés. Mind-e nélkül nincs jogunk az életre, a boldogságra, és a legnagyobb teremtés a gyermek, mert valódi lélek születik a földre, valódi erő tör elő az orgazmus örök mulandóságából.
Szende Tünde nővel csókolózott. Egy kiszolgáltatott, érzéki nővel, aki sokkal jobban nő volt, mint ő maga. Tünde védelmezni szerette volna ezt a lányt, óvni és a karjaiba venni, és szeretni, szeretni, szeretni... de nem érezte a csókját... hiányzott belőle az erő... hiányzott belőle a férfi.
Fanni arra vágyik, hogy végre egy férfi előtt teljesen megnyílhasson, és hogy meg tudjon szabadulni a bűntudatától, de még sosem tudott ellazulni egy férfi társaságában. Elélvezni sem tudott még a szextől... barátjával is csak olyan elélvezgetések vannak, érez ugyan bizsergést, és tetszett is neki a srác... de képtelen önmaga lenni...

– Együtt élnél egy lánnyal? – kérdezte tőle Tünde.
– Igen. – válaszolta Fanni.
– És szeretnél gyereket?
– Mindennél jobban...

Szende Tünde minap elvonult a mélybe, hogy fékezetlen vágyait magából kikaparva, elvetéljen. Éppen meghalt. Lakása ajtaja előtt sorokban álltak a részvétet kinyilvánítani vágyó ficánkák tömege. Nem sikerült nekik. Ugyanis nem volt kinek kinyilvánítani a részvétet. Ráadásul egy pimasz sebész is visszatartotta őket, aki épp Szende Tünde bal kezét hímezte.
- Kérem fáradjanak ki! – mondta a sebész. – Így nem tudok koncentrálni az alkotói szabadságomra! Őőő, akarom mondani, az alkotói rabságomra! Igen, így egészen helyesnek érzem ezt a megállapítást! – dünnyögte maga elé az utolsó mondatot. – Naaa, kééérem! Még a végén, lányos zavaromba, odavarrom Szende Tünde bal kisujját a jobb combjára! Természetesen belülről határolva… hű milyen meleg van itt… Ne ugráljanak, ne ugráljanak! Úgysem látnak semmit! …hehe majd én… én mindent… hehe, többek között ezért mentem sebésznek!
Eközben Szende Tünde jobb kisujja fickándozni kezdett.
- Na mégis csak élek! – mondta Tünde. – Ne már! – kiáltott fel. – Miért varrtad görbén össze az én egyenes ereimet? Az én ereim egyenesek és ötágú csillagalakban metszik egymást! És én mindig ezen egyenesek mentén vágom fel őket! Használok hozzá vonalzót is. Jaj, ha tudnád milyen nagy munkát, és erőfeszítés igényel egy-egy érfelvágás! Ráadásul csak a jobb kezem fogható ilyenkor munkára. Vonalzó, kés, türelem… az érzéketlenségtelenítő injekcióval már nem babrálok… minek az. De varrjál, bocs... várjál, ez most itt egy szívecske?
- :-)
- Szeretsz?
- Hümm-hümm.
- Azt hiszem már megint elfelejtettem kikapcsolni a besugárzást. – mondta Szende Tünde, majd hirtelen felkiáltott.- Jaj, mennyi ficánka van itt! De jó! Sziasztok drágáim! Cuppola, csá-cumi-csá! Hííí!
- Na most nem menekülsz! - vágott közbe ingerülten a sebész. – Csak semmi cuppola mindenkinek!
Azzal a sebész, odavarrta Szende Tünde bal kisujját, a jobb combja… mellé.

Szende Tünde tizenöt éves volt, mikor másodszor találkozott vele-a barátnője emlékezett rá, mikor még csak nyolc évesen együtt agyagoztak egy rajzszakkörben. Szende Tünde csak a fenekéig érő hosszú szőke hajára emlékezett.
- Milyen furcsa, Te vagy a legrégebbi barátnőm! – mondta a barátnő két év után, mialatt szinte semmit sem csináltak együtt. Az életre nevelő Depresszióképzőbe jártak, és mindketten jól tanultak, furcsak mód, pedig Szende Tünde sosem tanult, barátnőjéről meg meg volt győződve, hogy boszorkány, és fondorlatos erejével befolyásolja tanárait, akik ezért csak 5-ös osztályzatot képesek neki adni.
Mindketten gyűlölték a kötöttségeket, de mániákusan betartották az előírásokat, csak hogy ki ne derüljön, hogy káoszt gyártanak futószalagon éjszakánként az illegális kínai exprort ellen küzdve. A nagy munka hevében, az iskolába még egymásról is elfeledkeztek, és már csak az motiváltak mindkettőjüket, hogy jól felkészüljenek az éretlenségire
…
és sikerült!
 

- Anyu! A tündér lányok sosem lesznek szerelmesek? – faggatta öt éves korában anyukát Szende Tünde.
- Nem tudom kislányom, én még sosem voltam tündér, nem tudom.
- Deee, tudnod kell! Ki lesz egy tündér lány férje?
- A tündérek… - kezdte kissé türelmetlenül Tünde anyukája – Tudod ők egy másmilyen világban élnek, sokszor egyedül egy üvegpalotába zárkózva, vagy csillogó társaságokban csillogtatják erejüket, vagy csak repkednek az égben, hogy kin kell segíteni. Elfoglaltak nagyon, nem szeretik feladni a szabadságukat, ezért aztán általában nem mennek férjhez, és nem is szerelmesek.
- De jó nekik. – mondta szomorúan, a kicsi Szende Tünde. – Akkor én így sosem leszek tündér. Bárcsak nem lennék szerelmes!
- Ó dehogy, ne mondj ilyen butaságot! Te még nem is voltál szerelmes, nem is tudod milyen az!
- Dehogy nem, már nagyon rég tudom. – mondta elkomorodva a kis tündér jelölt – Most is szerelmes vagyok nagyon!
- Na és kibe?
- Hát nagyon szerelmes vagyok, öt fiúba is! A debreceni Sebibe, az ovis Jancsiba… a másik három „titkos”. - Szende Tünde anyukája mosolygott, de nem szólt semmit. Gondolta nem beszél a szerelemről. – Ugye ez szerelem? Jancsival már elvesztettem a szüzességemet asszem… szerelemből puszit nyomtam az arcára. Már nem vagyok szűz, de nem is baj, én úgysem „szűznek” születtem. De már sosem lehetek szűz? A tündérek szüzek? Én gyenge vagyok, hogy tündér legyek, nekem csúnya titkaim vannak. Szerelmes vagyok. Nem érdemlem meg, hogy tündér legyek.
- Ne aggódj, hallottam már tündért, aki szerelmes volt egy negyven éves gyerekbe.
- Sosem nőtt fel? Azt hogy csinálta? Nekem is kéne ilyen varázslat.
- Hát úgy, hogy beleszeretett kisfiú korában a rajzfilmekbe, és csak egész nap csak azokat nézte, és rajzolta. Igen, először nézte őket, nap mint nap, aztán elhatározta, hogy ő rajzfilmkészítő lesz. És csak rajzol, rajzolt, és közben elfelejtett felnőni, kisfiú marad még negyvenévesen is.
- És a tündér?
- Kajlának hívták, és Óperenciás tengeren túl lakott, rettentő messze Nagyon híres és gazdag tündér volt, de már majdnem negyven éves volt, és magányos. Borzasztóan unatkozott, hát egy nap rajzfilmkészítő versenyt hirdetett. „Az a felnőtt, aki a legjobb rajzfilmet csinálja a gyermekeknek, az nyer!” A negyvenéves kisfiú nyerte meg a verseny, és elutazott Kajla tündér birodalmába, ahol azonnal egymásba szerettek.
- És elvette feleségül a fiút?
- Nem, azt a fiúnak kellett volna, de ő még gyerek volt, és a gyerekek még nem házasodnak. Kajla ezért meg is haragudott rá, és megparancsolta neki, hogy azonnal nőjön fel. A fiú cserébe fiatalságot kért a tündértől, így Kajla húsz évessé változtatta.
- És akkor megkérte a Kajla kezét?
- Nem. Elhagyta.
- ???
- Meglátott egy csodaszép húszéves tündérlányt, és mindketten egymásba szerettek, szerelem első látásra!
- Jajj, de kár! Akkor ők összeházasodtak, ugye?
- Nem, nem ők sem. A fiú még nem volt túl lelkileg, a Kajlával való másféléve tartó kapcsolatán, a tündér lány szíve meg nem volt teljesen üres, átok ült rajta. Már tizenegy éve, tizenegy hónapja és tizenegy napja egy árnyképbe volt szerelmes. A fiú csak az árnyképre hasonlított, de nem volt az.. aki... belebetegedett.
- A tündér lány? Ő sem lesz már igazán szerelmes?
- De biztos, csak ő tündér…
- És Kajlával mi lett?
- Halálos beteg lett. Elvesztette a szépségét, a vagyonát, és persze legelőszőr a varázserejét. Tönkrement, és meghalt.
- Neee, az nem lehet! Azt neee! Ne így legyen vége, szívd vissza!
- Na jó, a fiú visszament hozzá, és még romjaiban is szerette Kajlát, az utolsó leheletéig. Elment érte a korházba is, és kitartott mellette. Így még szebb volt neki elgyötőrve, nem volt már gőgös és hatalmas tündér. A szerelem meggyógyította a Kajlát, és egy kislányt szült neki. A fiú boldog volt, hogy gyermeke van, mert volt kivel rajzfilmet nézni, Kajla viszont nem mindig örült, neki, mert nem csináltak mást, csak egésznap a tévét nézték.
- Hisztizett?
- Igen. Hisztizett.
- Ő is hisztis tündér? Vannak hisztis tündérek? - örömködött a kis Szende Tünde.
- Előfordul.
- És a fiatal tündér lány?
- Ő tényleg meghalt, az átok elvitte. A szerelem tovább segítette, de ezt senki sem tudta. A tündérek nem szerelmesek, nem mondtam már?
- De hát Kajla is szerelmes lett, és lett férje is.
- Akkor már nem volt tündér.
- Tündér akarok lenni, szerelmes tündér! – kiáltotta a kislány, és majdnem hulltak a könnyei – Miért ilyen rossz tündérnek lenni, miért szenvednek a tündérek…? Ne, ne, ne válaszolj, Anyu! Meghalok. 

Szende Tünde nagyon keresett valamit a fejében.
- Nem létezik, hogy nincs benne semmi! – bosszankodott – Nem igaz, hogy hiába keresem a mondatokat, nem találok egyet sem. A halálra gondolok, a tehetetlenségre, arra, hogy nem élvezem, amit csinálok, és ez nem mehet így tovább! Borzasztó érzés mikor feltűnik újból és újra. Rosszabb, mint a rémálom, hát miért nem érzem a mondatok túlhevített ízét? Vagy csak keserűen…
A pillanat mégis sokkal jobb a jövőbe tekintésnél. Hát Szende Tünde hatalmas társalgásba kezdett, és kitöltötte üres perceit, míg újra nem jönnek benne az ízek. Néha nem szolt. Szaggatottan jöttek belőle a szavak. Bukdácsoltak benne. De élt.
- Hát szükségem van a fényre! Elfogytak a szikráim a sötétben. Fény nélkül szikra sincs. – És hóvirágos levegőben áztatta az orrát. – Hát jön! Hát jön végre, itt van, itt lesz! …Lejártam a lábam a télen, és elzenéltem a hangomat a lázban. Mégis bukás lett és szorongató érzés a szenvedélyből. Üresen kattogok, mint az érzés nélküli ember, összenyomtak, mint a piskótatortát és kifolyt belőlem a csokikrém.

Az író az életben szótlan, a színész a valóságban nem él.
 

*

- Ki vagy? Mit akarsz? – kérdezte ijedten, álmából felébredve Szende Tünde, és fejfájós riadtsággal körbenézett, az éjszakai félhomályba burkolózott szóbájában. Nem látott senkit.
- A Halál vagyok! – szólt egy hang a szekrényből. - Tudod az a furcsa valami vagyok, akit Te oly gyakran szólongatsz! Hát itt vagyok! Eljöttem, hogy meglátogassam éjszakai börtönödet! Te akartad, hogy eljöjjek! Te hívtál! Te ölöd magad oly régen! Hát azt mondtad nem félsz, most mégis mitől ijedsz meg?
-El akarsz vinni? – kérdezte Tünde.
-Bizony miért ne akarnék el vinni egy ilyen gyönyörű testet! Kellesz nekem! – Azzal a lány lábához térdelt, az ágyára. – Ki ne akarna megkapni egy ilyen csodás combokat, egy ilyen friss nunát, egy ilyen hosszú karcsú derekat, és mindehhez csodás selymes bőrt! Nekem nem jut ilyen mindennap! Utálom már a roggyant vén testeket! Borzasztó! Borzasztó!- nyafogott tovább a halál- Csak egy kicsit adj magadból! Csak egy kicsit! – azzal irtóztató nyálkás nyelvével nyalogatni kezdte Tünde derekát, gátját és punciját, közben hegyes fogaival a combját harapdálta.
-Hihihijajjj, jajjj, hijajj! – Tünde nyüszített, és a fájdalom meg az élvezet elhomályosította a gondolatait. Undorodott nyálkás és rohadó testétől. Undorodott magától és a bűneitől. – Miért most? – sikította hirtelen. – Miért most? Pont most, mikor varázslataim épp célhoz érnének, most akarsz keringőt járni velem? Örök keringőt az Univerzum körforgásában?
-Te álmodtál a kerékbetörésről! –váltott hírtelen témát a Halál. – Te akarod keresztre feszíttetni magad… Hát ezt sem bírod elviselni? – és szélesre nyitotta ördögi mosolyát.
-Hát jó… börtönöm legyél csak, és ne végzetem! – és éjjeli szekrényén varázspálcájáért kotorászott. - Husss!
A halál kitántorgott a szobából, Tünde szemére meg még sokáig nem jött álom…
 

Szende Tünde egyik nap arra ébredt, hogy nem képes varázsolni. Csak ült, és nézet ki az ablakon, nézte a hópelyhek csodás hullásat, de magában megszűnt minden csoda. Nem tudta mit tegyen, pedig rengeteg dolga lehetett volna, csodás ötletei voltak arra nézvést, hogyan tegye jobbá a világot, és hogyan segítsen mások boldogságán, de tehetetlen volt. Mindent meg akart tenni azért, hogy küzdjön a fájdalmak ellen, csak a saját fájdalmát nem tudta leküzdeni. „Hát én vagyok az oka?” kérdezte magától, és feje rábólintott. „Nagy feladatokat akarsz magadra vállalni, de magadat nem tudod leküzdeni!” mondta magának, és eszébe jutott az a mondat, amit pár hete olvasott valahol: „A legnagyobb győzelem a magunk felett aratott.” …és elgondolkozott: „Ha leküzdöm magamat, visszanyerem a varázserőmet? Leszek még olyan csodálatos, mint amilyen mindig is akartam lenni? Szikkrákat már szórtam, azt a varázslatot már jól tudom, de én tüzet akarok! Hatalmas, szenvedélyes, pusztító-jó tüzet! Jó tüzet, ami mégis éget és fáj!” És elmosolyodott. A szerelemre gondolt, amire annyira vár, de a kedvese nagyon messze van még tőle. „Hát oda szeretnék menni! Elpirult és szemei könnyesek lettek… de ez még titok! Nagyon nagy titok…”
A megoldást mégis nehezen látta be, hogy mit kell most tenni… „Türelmesnek kell lennem… magamhoz.”

Szende Tünde látszólag békés tündér életét éli a nagyvárosban. Kedves, cseveg, énekel, beszél, de azt csak néha, (a csevegés nem összetévesztendő a beszéddel) iszik, fuvolázik, zenét hallgat, rágózik, kirakatot nézeget és metrózik. Látszólag. És néhányan el is hiszik róla, hogy ő épp ott tartózkodik, ahol látni vélik. De valójában mindez csak egy pillanatnyi helyzetmegoldó állapot, és nem a puszta valóság. Éppen arra ítéltetett, hogy normálist játsszon, de nem igen megy neki ez a szerep, ezért néha kicsit dühös is. Páran meg is kérdezték tőle, hogy mondja már meg miért olyan halovány az arca? De ő erre csak azt válaszolta: „Hát nyílván, azért mert elkaptam a H1N1 vírust!” Valahogy senki sem nevetett ezen a poénon… hmm. „Nem értem!" - gondolta - "Hát már vicces sem tudok lenni?” -kérdezte magától. „Akkor inkább lemegyek haza, rémregényt írni, Dosztojevszkij után szabadon!” Ez jó ötletnek tűnt, de olyan nehéz mégis most a lelke…

Szende Tünde egyik nap arra ébredt, hogy valami perzselő forrongó bizsergést érez, és egész testétben lüktető dühként kavarognak a gondolatok. „Szörnyű! Mindent meg akarok változatni, mindent!”- gondolta, és kezeit ökölbe szorítva fájdalmat érzet a torkától a nyelőcsövén keresztül egészen a gyomráig. „Mindent, mindent!”- nyüszített, majd egészen elernyedve újból a nyugalomra vágyott. Fájó nyugalom volt, fájó és elkeseredett nyugalom. Olyan nyugalom, amiben nem volt semmi béke, csak élettelen enyészés és fojtó másodpercek az elkerülhetetlen vég felé. Minden pillanatnak mégis szeszélyes humora volt Tünde fejében. Igen, nevetni mindig tud… főleg fájdalmában. Aztán hirtelen felült, és határozott mozdultatokkal, szinte önmagát veszélyeztetve ledöngött a lépcsőn.

A következő percben, már egy egészen más dimenzióban érezte magát. Tündér volt, és hirtelen, nem hogy megerősödött a depressziójából, hanem egészen egyszerűen szárnyalt. Küldetést teljesített fekete lepkeszárnyakkal a hátán, szeméből mélységes szenvedélyt sugározva. Szélsőséges szenvedélyt. Feladata volt, hogy megváltoztassa ezt a számára kicsinyes és túlontúl konszolidált világot. Megmentse az embereket a vakságtól, és érzelmeket látó szemeket adományozzon mindenkinek.
- Miért nyugodtok bele mindenbe? Miért? Miért? Miért…? –mondta, aztán lassan elhalkult, és hatalmas sötét szemeiből hirtelen kihunyt az odáig izzó, szinte lángoló tűz.
Ó, hogy megint a tükörnek beszélek! – kiáltott – A kkurrv…! Na de tovább nem folytatta. Ő nem, őőő neeem mond ilyet!

Ő konszolidált.

(Ááá, dehogy!!!)