Torz világból élek,
szúrós szerek, tények,
már a játszma
atomjai hullnak,
szállingózik múltnak
pernye váza.
 

Egymáson nevetnünk
kellett volna, pechünk
hogy nem érted
humorom, hisz nincs más
eszköz, s egyre inkább
nevetgéltek


az ösztönök májból,
szaladnék a háztól,
de még félek
te vibrálsz a gúnytól,
kérlek, így lehúzol,
hisztizésed


be kéne fejezned,
maszkban sem vagy szentebb,
végre ess rám,
túl sokat szemeztünk,
kortyonként cselekszünk
mérve egymást.



 

Szemérmetlen szomorúság,

Újra kéne tested oly vágy

Hevében haragszom égve,

Nem segít a szó az égbe.

Hagy! Nem leszek filozófus,

Sem az eszméidért koldus,

Testen érni szeretnélek,

Majd, ha fejben nem vezérled.

Ágy közelben légy fertőzés!

Nem vakít a múlt, jövőkép,

Most kergetett éber álmom

Sikamlósan szívre játszom!

Mondanék valami misztikusat,
Azt hiszem inni kell hozzá sokat,
Vagy lelki válságban merülni el,
Lehet jobb jelenben derülni fel!

Leszarva előző életeket,
Itt és most jövőről vélekedek!
Nagyon sok okosság gyűlt ma belém,
Gyanús, hogy nem értem én se felét.

Amíg sok tanácsot osztogatok,
Rájöttem, hogy egyre butább vagyok.
Nem gáz, bölcsebb assze' még lehetek,
Jól elszórakozva itt veletek!

Gyűlölöm azt, ami elmúlt,
Mert vétkezett a hamis reménység,
Kellett nekem jövő tervet
Álmodni, amit egyszer elérnék?!

Elit tudás elaljasúlt,
Aggódás hamis eszméket éltet,
Vág idegből egyfajta gúny,
Gereblyém foga erembe tépett.

Próbáltam precíznek lenni
Ezerszer, s ütötte beton kezem,
Börtönben lázadni senki
Nem bír úgy, hogy ebből haszon legyen.

Addig élek, míg van munka,
Néha nem tudom, ezt vagy azt miért...
Folyamat ez, slengje súgja:
"Nem fáj így semmi!" Ki nyaral kiég.

A múltat valahogy sosem kívánom vissza.

Emlékszem, mikor leérettségiztem, nagyapám arra a „bölcsességre” figyelmeztetett, hogy visszafogom én még sírni azokat az időket! Hevesen tiltakoztam, ami persze nem győzte meg, de én mai napig biztos vagyok benne, hogy életem legsötétebb korszaka volt. Nem azért, mert bármi rossz lett volna, (pl vertek, megerőszakoltak, nem kaptam enni, vagy nem volt fűtés otthon), hanem mert nem voltam önmagam. Gyermekkorom kitűzött céljaiban már tudtam hinni, és ezért tenni se értük, többek között azért, mert nem volt szabadságom. Belekényszerítettek a tanulás-rendszerbe, amiben fuldokoltam, és elhitették velem, hogy nem felelek meg másoknak. Az érettségitől kezdve azért kilábalás volt ebből az állapotból, de a folyamatos fejlődésem miatt, már a tavalyi évre is csak úgy gondolok vissza, hogy akkor is még egy kicsit „hülye” voltam.

Persze van, hogy visszaidézem az elmúlt évek eseményeit, mint izgalmas sztorikat, de sosem azzal az érzéssel, hogy akkor volt jó igazán. Néha egy-egy élmény még szánalommal és undorral is eltölt, aminek belső okaira azért próbáltam rájönni. Az ellenszenv mégsem természetes, valami belső hárításból fakad. A hárítás legegyszerűbb oka az,  a megtörtént dolgok el nem fogadása, az hogy azt hisszük, csinálhattuk volna jobban, lehettünk volna másképp. Az az érzés is szomorúvá tesz, hogy eszembe jut, hogy akkor még mikben reménykedtem, és hogy abból nem lett semmi. Érdekes, hogy az elmém milyen eltérően gondolkozik, mint az érzéseim. Először is gyakran csak praktikussági okokból akarok ez, vagy azt. Ez a praktikusság hasonlít a lustaságra, meg az önbizalom hiányra, (ami ez esetben szinte egy és ugyanaz), hogy „nekem ez nem megy! Csinálja meg valaki helyettem!” Később megértem, hogy jobb, hogy bizonyos dolgokat nem kaptam meg korábban. Egyszerűen nem tudtam volna még értékelni, ha nem szenvedek megérte!

Az időnek meg valójában nincs túl nagy jelentősége, csak nem kell túl korán megöregedni! :)

***

Mikor kimondom azt a szót, hogy BAJ, az az érzés fog el, hogy valamit hárítani akarok, nem akarom meg csinàlni. Rengetegszer megtapasztaltam, hogy amikor el kezdek valamin "problémázni", akkor a probléma valahogy magától megoldódik. Kezdve már az iskolás élményimtől, mikor például nem csináltam házit, nem tanultam, stb, és be voltam szarva, legtöbbször felesleges volt a félelem.
Egyszer megtörtént, hogy egy tanártól nagyon féltem, mert utált, nem emlkészem miért, de remegő lábakkal mentem be az iskolába, mire kideült, a nő negyven fokos lázzal fekszik otthon, és legalább két hétig nem fog jönni. Akkor komolyan elgondolkoztam azon, hogy nem-e valami varázslat hatása miatt lett-e beteg?! Pedig én nem kívántam neki rosszat... csak azt akartam, hogy ne bántson. Akkor még semmit mit sem hallottam a lélek betegségeiről, tizenegy éves voltam, de ekkor realizálódott bennem először, hogy valami miatt védve vagyok a BAJoktól.
Ha féltem, sírtam vagy hisztiztem valamiért, a dologok valahogy hirtelen rendeződtek. Nem tudom mennyire kell hozzá a sírás, de egy biztos, mindig tiszta szívemből sírtam, hogy a fájdalmat kigyógyítsam magamból, szóval talán azért is alakulnak jól a dolgok, mert sosem akartam másnak ártani, csak a legjobbat akartam magamnak, és persze másoknak is.
Most már tudom, nem feltétlenül a sírástól oldódik meg minden. Például, mikor látszólag úgy tűnik két programom egymásra szerveződik, már igyekszem nem úgy kezdeni a mondatot, hogy "az a baj, hogy ez így nem lesz jó..." hanem inkább úgy, "megoldjuk...".Szinte minden esetben kiderül, hogy valamelyik program máskor van, vagy elmarad.
Előfordult már olyan is, mikor elvileg nagy bajban voltam, és ahelyett, hogy kétségbeestem volna, inkább lenyugodtam, mintha mi sem történt volna, nem gondolva semmire, és várva, hogy postán megküldjék a megoldást. Néhány perc múlva tényleg meg is küldték, azaz megoldódott a helyzet, vagy kitaláltam valamit.
Szerintem ez nem csak velem történik így! Az emberek mikor megfogalmazzák magukban azt, hogy valami BAJ, tulajdonképpen ezzel a gondolattal valósítják meg a tényleges bajt, aztán mint valami önbeteljesítő jóslat, tényleg BAJ lesz. Azt gondolom okosabbnak gondolják magukat attól, ha találnak valami problémát, mivel ezzel előre gondolkoztak, szemben a meggondolatlan naív emberkékkel, akik csak úgy hagyják megtörtènni a dolgokat, és nem terveztnek meg előre mindent. Ez utóbbi csoportba pedig én is beletartom sokszor, mert nem szeretek olyan dolgokon gondolkozni, amit nem tudok pontosan. Igyekszem mindig az adott pillanatra koncentrálni, és a jelenben a legokosabbnak lenni. Persze az afféle "naív" emberkék, aki a jelenben nem tudnak okosan gondolkozni, azokkal tényleg lehet "baj", de talán nekik kellett ez az élettapasztalat.

Egyik nap Szende Tünde találkozik a királynővel.

– Kedves Királynő! Kedves királynőm. A Világosság jelene vagy!

– Ó, hogy lehetnék a Világosság jelene Neked? Drága tündér.

– A csöndben

!

– Azt hittem, abban a Sötétséget szívom magamba.

– Így vagy Te a fény!

– Annyi múlt emészt, az emlékek sosem szűnő áradatok, az elhagyóim emlékei. Az elhagyottaké.

– Királynő, hiszen még Te fiatal vagy! Mindenkinél fiatalabb! A bölcsesség csak tündér dolog. Szóval csak szeretned kell, ne értsd miért.

– Hüpp. – esett ki a hang a királynőből. – Szeretni! Szeretni! Hozzatok vörösbort és dohányt! Még! Még! Még. – majd a tündérhez fordult. – Ilyen a világ, mikor mindent csak akarni tudsz. Szende Tündének egyszerű lenni, nem kell neki a szerelem. Nincs senkije és semmije és mindene van. Nekem sok mindenem van, nagy vagyok, akár a Hold, de a nincs magom, hogy élő legyek. Halott vagyok. Kívülről nézek rátok, áldozat a testem, egészen égő áldozat. Vörösbort, kérem, vörösbort! – sipákolt és gyerekesen kapálózott is hozzá.

– A királynők a világ leglustább szolgái. – mondta az Író.

– Szerelmes vagyok! Szorgalmasan szerelmes! Leállhatatlanul! Az idő: nincs és mégis szenvedést okoz. Végtelen utakra kísér, és hűbéreseimnek ajándékba adom a tekintetemet.

– Ó, boldog jelen! 

Ma egy boldog nap volt
Szememben hajam,
Remény sugara volt
Mi mocorgott
Mert én ma
Szép vagyok
A Semmitől.
És nézek, mert
van türelmem
Azt mondjátok, hogy nektek
Ilyen vers kell álmos kedden
Szertelen és
Rímtelen.
Emlékedbe véshetem
Hogy nincs nekem ihletem
Rímtelen.

Se rímmel.

Sírnak csak az igaz szavak,
Sírok én is elmém szabad.
Sírom szabad
Síkon szalad
Szívom szavad
Szívem szakad.

Hazudjak?
 

(Ma egy ilyet láttam)

Ahhoz, hogy megértsétek, hogy most milyen a hangulatom ezt a zenét ajánlom mindenkinek, és már most úgy érzem, hogy rendkívül, és főleg indokolatlanul őszinte vagyok! Halál, halál, halál! November utolsó napja van, és egész nap az éjszaka látott álmom szörnyű brutalitása foglalkoztat. Megint egy olyan álom, amit meg kéne írnom, de van bennem egyfajta félelem, hogy amit leírnék, nem csak egy beteg lelkű lány élete lenne, hanem egyben az enyém is, egy bizonyos értelemben... meg talál lustaság is van bennem, de főleg inkább attól tartok, hogy csak még jobban felizgat a téma… Vannak dolgok, amik valahogy beleragadnak az ember életébe, és bár mindenki elől titkolja, a mániája megmarad, és a legrosszabb, hogy ezekről dolgokról sajátmagunk sem veszünk tudomást. Kifelé talán még undorodunk attól, amit elvakult perceinkben lazán véghezviszünk. Vajon bűn az, ami eredendően személyiségünk része, és olyas fajta mánia, amit már akkor is műveltünk, mikor még nem is tudtuk annak értelmét épp ésszel felfogni? És akik betegebbek valamiben, azok gyengébb személyiségek is? Vagy épp attól lesznek erősek, hogy megtanulják kordában tartani már gyermekkoruk óta a szenvedélyüket???

...

Azt hiszem jó ha néhanapján magunkba nézünk, és kirázzuk magunkból a feszültséget! (Mint ahogy ez a zene is teszi!)
 

Boldog Születésnapot kedves Dosztojevszkij bácsi!

Ma lenné száz valahányadik éves! (Most nem nézek után…) Nagyon örülök, hogy ma van a születésnapot, mert én nagyon bírlak Téged!

Nem tudtam, hogy miért is vonzódok hozzád annyira már 11 éves korom óta, mikor még gyakorlatilag azt sem tudtam, hogy ki vagy, csak a Karamazov testvéreket adták a rádióban, és persze kérdezősködtem a szüleimből, és mondták, meg hogy miről szól az a regény, és akkor én megállapítottam, hogy Te egy zseni vagy, és Téged a példaképemnek választalak, (ja igen, hogy most idézzek valakit, „fan” lettem!:D) pedig ez nem gyakran fordult elő velem se akkor, se most… Ezért még múltkor megnéztem, a wikipédián az életrajzodat, és mikor láttam hogy november 11-én születtél, akkor nem is olvastam tovább, ez mindent megmagyarázott! (Jaja, még mindig 11 a kedvenc számom… ez misztika, számmisztika, ha úgy tetszik, meg egyebek! De véletlenek nincsenek, a többit meg leszarom… :) )

Na és a Bűn és bűnhődésről nem is beszéljünk! Életem legborzasztóbban gyönyörű nyara volt, mikor Réfi tanár úr feladta kötelezőolvasmánynak! Én azon a könyvön behaltam! Én teljes mértékben átéltem, sőőőt még éjszaka is… Valahogy annyira telitalálat volt… telitalálta a lelkemet. Biztos voltam benne, hogy nem tévedtem korábban, és hogy tényleg fontos vagy nekem!

Szóval, most a szülinapod alkalmából elhatároztam, hogy a Félkegyelműből olvasok legalább 20 oldalt, vagyis a 412 oldaltól eljutok legalább a 432-dikig! :)

Na akkor megyek is! Puszi!!!!!

Persze, hogy nem voltam ott ahol voltam,
Mert ha ott lettem volna, nem én lettem volna.
Persze, hogy nem írtam azt amit mondtam,
Mert ha azt írtam volna, az úgy furcsa volna.
Persze, hogy nem tettem azt mit ígértem,
Mert féltem, mert féltem, mert félve ítéltem.
Úgy furcsa volt, hogy én azt csinálom,
Jajj, hagyatok már! De ez volt az álmom...!
Megígértem, na jó, nem tudom mi a jó,
Na itt vagyok, Halló! Lenget a víg hajó.
Trallalallalé, Trallalalolalon,
Szóval mint hájas tündér, daloltam a vonaton.
Na de visszajövök, mármint ide vissza,
De hol is az az ide? Kékkút vizét issza,
De ez itt most mindegy, érdektelen strófa,
Nem mennek most rímek, nem megy most a próza...

***

Nyomasztó emlékek dermesztnek,
Halk szelek és fájó napsütés,
Hiszen még nyár lenne, én nem megyek,
Nem kell e megkötés.

Gyűlölt nap volt, félelem ittas,
Füzetek és friss könyvek szaga,
El sem akarod hinni, hogy már itt van,
Úgy mennék már haza!

Intő szavak, és borzadok mástól,
Már neki bekötött füzete van?
Jajj, jajj! Ne haljak tanulásról,
Nálam ilyen nem lesz soha!

Néhány napja még szabadon mászkáltam,
Fürdőruhában, és vizes volt hajam,
Kétségbeesve a napokat számláltam,
Miért lopják el a nyaram?

Milyen jó, hogy immár nem félek-e naptól,
Hétkor sem kelek többé soha,
Szépen, csendben, lassan, ha sötét lesz már hattól,
Majd vár az iskola!
 

Repülni akarok! Elrepűlni messzire! Vágyni, élni, járni, kellni!

Tavasz, tavasz, Tavasz!

Tudtátok, hogy a madarak is buliznak tavasszal éjszakánként? Éjjel egy Rigó bácsinal találkoztam. Énekelt. Biztos mert szerelmes!:) Jó tanulni az állatoktól... Ők még tudják, hogy mi mikor jó...

Mert az élet jó.

Néha mégist csak túlélünk dolgokat, mert mondjuk "megéri túlélni", pedig aztán minden csak a túlélésért lesz. Nem szeretek túlélni, bele akarok hallni az életbe! Mindig kis-kis halálokkal... Mindig kis-kis újjászületéssel! Újjászületni  újjászületve...

Egy maszületett világraszóló magyar!

Ma született, pontosabban 128 évvel ezelőtt. Igen, igen abban a házan lakom, ahol valaha Bartók Béla is. Nem sokáig, de mindez éppen elég volt ahhoz, hogy megemlékezzünk róla... egy hárfával az udvaron... :)

És persze meg is szólalt az a hárfa... Kicsit fáztunk, mégis nagyon-nagyon szép volt, olyan jó volt...! Olyan jó megállni néha, és csak szépet hallgatni, nem rohanni sehova, nem gondolkozni, hogy miért és minek, egyszerűen csak gyönyörködni. Igen, szükségünk van a szépre! A szépre, minek látszólag semmi értéke nincs. Aminek látszólag nincs gyakorlati haszna, de mi emberek tudjuk értékelni a szépet! És nem csak értékelni tudjuk, de szükségünk is van rá...!

Bizony! :) Nagyon-nagyon! ***

Kívűl sárga, de belűl VÖRÖS!

"Véresen szeretem!"

Változnak az idők, változnak a nézetek... hehe :)

(Íme a mai este tanulsága. Nem szándékoztam beírni, de ezt mindenképp említésre méltó!) Mindenkinek NYUGODALMAS jó éjszakát!

***

Hamvazószerda! Hamvazószerda! Hamvazószerda!

10%, 10%, 10%... :)

Megállapítottam

Ha esik a hó nem fázom! Felöltözve pláne nem!

Na de, nem szívmelengető látvány?

Az ablakomból mindenképp az!:)

*************

Bizony, bizony ma péntek 13-a van! Ez egy nagyon rejtélyes dolog! Óóó...

De ne feledjétek, ha szellemet idéztek csak Marilyn Monroe-t idézzétek! Akkor én is ott leszek...

*

********

Nagy kérdés, hogy miért nem tudunk néha örűlni a mostnak...? Mindig csak a múlt és a jövő... Újra felidézni a múltat, és rágódni azon, hogy bizonyos dolgok még miért nem jönnek el megint. Felidézni a régi emlékeket és megállapítani, hogy milyen jó volt akkor. Pedig ha jobban visszaemlékszünk rájöhetünk arra, hogy akkor is mennyi bizonytalanság volt bennünk, és akkor sem volt minden olyan jó. Talán nem is az kell, hogy minden mindig olyan jó legyen. Hogy olyan tökéletes... Lehet hogy csak az kell, hogy elfogadjuk hogy most van... És most csináljuk jól.

Élvezzük a napsütést, a havazást, vagy épp a halk esőt. Mikor van!:) Ez sok mindenre érvényes...

*

Ez volt az utolsó kép.

Ugyanaz a tér, ugyanaz a buszmegálló, ugyanazok a fák. Emberek és Szent Anna... Szokatlanul ugyanaz...

Azt hiszem lefekszem...

*