Csorba Csillag

Fény ég a repdeső unalomban,

Lépni kell, nem vagyok szurok,

A jóság is olyan, mint a bűn volt,

Lázad, lemondó, undok.

*

Csak futva is állhatok örökké,

Nem sért az idő, csak a test

Lett beteg belülről, hogy szökővé

Vált az öröm, elveszett.

*

Kong az éhség a igéző láng felé,

Szárnyas és megmondja ki vagy.

Te nem tudtad így. Kényszerít elméd

Épnek látni mi kihagy.

*

*

Egyszerre legyél fiú is meg lány,
Sebektől nyomorult, aztán vidám,
Isteni áldással sátáni szent,
Vágyam a bányádba vájkálni ment.

Tűz vagyok,
Lángolok, lebegek,
Földön és hegyeken,
Táncolok.

Emberek,
El ne engedjetek,
Mert kárt teszek
Bennetek!

De ha elengedtek,
Földeken, hegyeken,

Lángolok.

Földi vándorok,
Mellém álljatok!
Ti volt állatok,
Nélkülem nincsen
Világotok!

Szende Tünde egyik nap arra ébredt, hogy nem képes varázsolni. Csak ült, és nézet ki az ablakon, nézte a hópelyhek csodás hullásat, de magában megszűnt minden csoda. Nem tudta mit tegyen, pedig rengeteg dolga lehetett volna, csodás ötletei voltak arra nézvést, hogyan tegye jobbá a világot, és hogyan segítsen mások boldogságán, de tehetetlen volt. Mindent meg akart tenni azért, hogy küzdjön a fájdalmak ellen, csak a saját fájdalmát nem tudta leküzdeni. „Hát én vagyok az oka?” kérdezte magától, és feje rábólintott. „Nagy feladatokat akarsz magadra vállalni, de magadat nem tudod leküzdeni!” mondta magának, és eszébe jutott az a mondat, amit pár hete olvasott valahol: „A legnagyobb győzelem a magunk felett aratott.” …és elgondolkozott: „Ha leküzdöm magamat, visszanyerem a varázserőmet? Leszek még olyan csodálatos, mint amilyen mindig is akartam lenni? Szikkrákat már szórtam, azt a varázslatot már jól tudom, de én tüzet akarok! Hatalmas, szenvedélyes, pusztító-jó tüzet! Jó tüzet, ami mégis éget és fáj!” És elmosolyodott. A szerelemre gondolt, amire annyira vár, de a kedvese nagyon messze van még tőle. „Hát oda szeretnék menni! Elpirult és szemei könnyesek lettek… de ez még titok! Nagyon nagy titok…”
A megoldást mégis nehezen látta be, hogy mit kell most tenni… „Türelmesnek kell lennem… magamhoz.”

Mint a tűz, fellobban és elalszik.
Mint a hullám, felmegy és utána le.
Mint a gyertya, ki magát pusztítja, ha látszik.
Úgy alszom én csak el...

Tűz szeretnék lenni, de az csak fellobban.
Hullám vagyok, de olyan hangtalan.
Gyertya lennék, két lánggal, mely meg se olvad.
Úgy volt mit álmodtam...

Fázom, pedig én tűz mellett élek.
Hulla vagyok egy viharos tengeren.
Láng ki sírnál nedves hajnalon ébred.
Úgy álmom tönkre tesz...

Tüzek kísérnek éjjelente néha.
Fel-le ráncigálva testemet.
Belülről lángol, és hasít szét a
Vágy mi álmom nekem.