Gyakran feltételezzük másokról, hogy az direkt rosszat akart nekünk vagy másoknak. Ezen mindig csodálkozom. Miért jó az valakinek, ha szándékosan rosszat tesz? Mi a haszna belőle, hogy tud utána aludni? A válaszkeresés közben megpróbáltam belehelyezkedni az ilyen, úgymond, „gonosz” személyek lelkébe.
MI lehet a gonosz szándék oka?
Valójában nincs is olyan, hogy gonosz szándék. Minden embert kizárólag a jószándék irányít. Bármit, amit elkövetünk, mindig valakiért, valakikért vagy valamiért tesszük. Nem is tudunk másképpen cselekedni, mert maga az erő, az energia is csak pozitív lehet, tehát természetétől fakadóan jó!
Fiatalabb koromban azt hittem, hogy azok az emberek, akik rám pozitív hatást gyakorolnak, szimpatikusak számomra, és a társaságukban jól érzem velük magam, minden esetben pozitív hatást fognak gyakorolni az életem folyására. Be kellett látnom, hogy ez nem így van. Ezek az emberek valóban nagy energiákat áramoltatnak valaminek az érdekében, de korántsem az én ügyem érdekében. Legtöbbször arra kellett rájönnöm, hogy ezek az emberek az önszeretet eléréséért küzdenek ilyen nagy erőkkel.
Mindenkinek igaza lehet, más és más irányokban. Mivel annyiféle irány van, annyiféle lehetőség, a sok JÓSZÁNDÉKból hatalmas KÁOSZ lehet.
Legtöbbet azzal tudunk elérni, úgy tudunk építkezni, fejlődni, és megvalósítani dolgokat, hogyha egy közösségben dolgozunk és mindannyiunk ugyanazt akarja. Ez egy-egy dolog megvalósításában még abszolút kivitelezhető is, de kevés arra, hogy egy egész életen keresztül így éljünk, vagy hogy egy egész ország életét beszabályozzuk ilyen módon. Nem lehetünk mindig csak és kizárólag a közösségért.
Az alap, hogy mindannyian mások vagyunk, de egy társadalom fenntartásához kellenek bizonyos alapelvek, amiket mindenki természetszerűen elfogad kisgyerekkortól, és nem is kérdőjelezi meg azok létjogosultságát.
Erre a normarendszerre még mindig az egyik legjobb megoldás a vallás és az erkölcs. Ez nem azt jelenti, hogy az erkölcstől nem lehet eltérni, hogy a vallásos emberek csak és kizárólag tökéletesek lehetnek, hanem csak annyit, hogy ha eltérünk a szabályoktól, rosszul érezzük magunkat, nem vagyunk rá büszkék, vagy esetleg megpróbáljuk jóvátenni, stb…
Nem jó, ha az abszolút szabadság nevében feláldozzuk korábbi elveinket, mert ha egyéni erkölcseink vannak, mert individuumok vagyunk, és nekünk ne mondják meg… mit hogyan, akkor az energiák egymással szembefordulnak, és minden jószándék ellenére leginkább csak káoszt és pusztulást fognak hozni….
BAJ, tulajdonképpen ezzel a gondolattal valósítják meg a tényleges bajt, aztán mint valami önbeteljesítő jóslat, tényleg BAJ lesz. Azt gondolom okosabbnak gondolják magukat attól, ha találnak valami problémát, mivel ezzel előre gondolkoztak, szemben a meggondolatlan naív emberkékkel, akik csak úgy hagyják megtörtènni a dolgokat, és nem terveztnek meg előre mindent. Ez utóbbi csoportba pedig én is beletartom sokszor, mert nem szeretek olyan dolgokon gondolkozni, amit nem tudok pontosan. Igyekszem mindig az adott pillanatra koncentrálni, és a jelenben a legokosabbnak lenni. Persze az afféle "naív" emberkék, aki a jelenben nem tudnak okosan gondolkozni, azokkal tényleg lehet "baj", de talán nekik kellett ez az élettapasztalat.
A világ nem megismerhető. Jó, tudom, előzetesen mindenkit arról tájékoztattak, hogy azért törekedni kell rá, mert ez egy igenis elérhető cél. Persze a wikipédia információi szerint, ez még senkinek sem sikerült . Arról is szoktak beszélni, ha már a világ nem is, akkor legalább önmagunknak megismerhetőek vagyunk. És ezt az állítást, már kicsit többen vallják elérhetőnek. Hát keressük meg őket, és kérdezzük ki alaposan őket a tanulás, az önmegismerés pontos menetéről! De azért azt még mindig nem állítanám, hogy holnap simán kellemetlenül összeütköznék eggyel az utcán. Az önmagukat megismerő egyének ennél lényegesen rejtélyesebbek. Képzeletemben elvont, misztifikált kép alakult bennem róluk. Biztos, hogy nem tartózkodnak városban! Biztos hogy nem idegesen rohangálnak! Biztos nincs szükségük felesleges izgulni valókra. Egy ilyen egyén az elgondolásomban az erdőben él, forrásvizet iszik, mindig nyugodtan szól, és semmiből is fenn tudja tartani magát. Bevallom, nem törekszem erre a létre, de azért tettem már próbát rá. Megállapítottam, hogy pontosan egy fényévnyire vagyok a céltól. Marad tehát a tudatlanság, avagy a tudat, hogy együgyű vagyok és az is maradok ezen a Földön. Szóval: önbizalomhiány. De mi is pontosan a bizalom? Valamiféle hit valamiben, valakiben és hogy annak az illetőnek semmi érdeke átvágnia engem. Na és az önbizalom? Az a hit, hogy önmagamnak semmi érdeke átvágnia engem. Tehát, ha önmagam nem akarja önmagamat átvágni, akkor elképzelhető az is hogy önmagam szeretettel van önmagam iránt. Így lehet önbizalmunk, ellenkező esetben ha nem szeretjük önmagunkat, önbizalomhiányunk. A világban tehát csak hinni lehet, mert nem megismerhető, a hithez meg remélem a szeretet.
Szende Tünde egy nap elhatározta, hogy ezentúl naplóba fogja fogalani a semmit.
Most már megértettem, hogy béna vagyok az életben, példáúl elbaszom a kitöltendő nyomtatványokat, elejtem az utcán kesztyűmet, és a példáult még mindig példáúlnak írom, de még ez is jó! (Olyan vicces, hehe, mososososososososoooly) Amúgy meg próbáltam sietettni a dolgok mihamarabb bekövetkezését, de ahogy erölködtem, úgy taszítottam el magamtól a boldogságot, és amint megtanultam elfogadni mindent életként, úgy teljesültek a vágyaim! De vágyni, csak azért is VÁGYOK! - fejezte be gondolatait Szende Tünde, mert szerinte, vágyni+harcolni+szeretni=boldogság. Mosoly, mosoly, mosoly. 
*
A túróizmusnak külön története van. Kedves ismerősünk, aki saját maga álltal egy személyben szerkeztett, kézzel írott, környezetvédelmi havilapot ír, mellesleg 19. századi kisnemesnek képzeli magát, gyakorta írta turista szót túristának. Így hát egyszer egy "kedves olvasó hölgy" megelérelte a sok túúúristát, így nyílt levélben fordult a tisztelt "szerkeztőséghez". "Aki a turistát hosszú ú-val írja az egyéb galádságokra is képes!"- írta, és nem is sejtette, hogy ezzel egy fogalom újra felfedezését idézte elő!
Az idő elképesztő gyorsasággal telik. Akár csak a gondolatok. A vágyak és az elképzelések tömérdek mennyiségben vesz körül, de a tettek mindig el-el maradoznak. Az idő ami a gondolatra fordítódik elvész, legalábbis úgy tűnik, vagy még sem? Meg tudom őrízni a gondolatokat? Hasznosak a gondolatok? Később kamatoztatni tudom a már előre elképzelt ötleteimet? Nem tudom, de remény hal meg utoljára. (Vagy ahogy a biológusok mondják, a lepényhal meg utoljára.) Igyekszem nem elfeljteni a gondolatokat, igyekszem nem elfelejteni a vágyakat, és igyekszem alkotni. De mikor alkossak? Akkor mikor vizsgákra kellene készűlnöm? Nem akkor nem. Ó még véletlenül sem, eszembe se jusson ilyesmi! De vajon ha nem alkotom meg most később meg fogom tudni csinálni? Vagy az az idő úgyis arra menne el, hogy elmélyedek a gondolataimban, tehááát úúúgysem a vizsgákra készülnék! És így már teljesen mindegy, nem? Hát ja, a vizsgák arra jók, hogy az embernek eszébe jusson, hogy mennyi minden más dolgot csinálhatna vizsgára készülés helyett! Mert persze akkor nem jut eszébe mást csinálni, amikor ideje is lenne rá! Akkor ugye pihenni akar! Akkor ugye, bulizni, utazni, beszélgetni, pasizni, vásárolni és mi egy mást akarna... és persze meg is teszi! Mert hát miért ne tenné? Az életben szórakozni is kell nem, de? Ó persze. Na meg aztán kapkodni...
Az űr!
