Csorba Csillag

Jóra való restség,
Eltévedt merevség,
Megzúzatott lepkék,
Megpréselt ereklyék.
Erényből szeder kék
Szemérmük temették,
Ők, aki tehették
Önmaguk nevelték.
Változott a távlat
Új időhatárt szab.
Megtenném te érted,
Mit akarsz? Nem érted.
Kereslek tudatlan
Részegült utakban.
Egy pontot kerestem,
Valahol felettem,
De már elfelejtem,
Ki volt az… szerettem.
Ne olvadj katarzis!
Jeges szél, havat hints,
Rég volt az a harc is,
Mikor cél, s szavam vitt.
Erőtől szaladtam,
Éreztem hatalmam.
Enyém volt a minden,
“De nem kell!” -legyintem.

 

*

Mikor az emberek valamit erőltetnek az életükben, munka, szerelem, hobbi, gyereknevelés, stb, stb, de az valami miatt, nem megy sikeresen nekik. Hajlamosak lesznek arra, hogy ez ügyben tanácsokat adjanak másoknak. Szinte mindenesetben valójában saját kudarcaikat akarják egy, még lelkes személyre erőltetni, hogy kicsit letörjék őket, de a tudatukban mégis az a benső önképük alakul ki, hogy ők jótét lélekként, önzetlenül akarnak segíteni másokon. Meg szeretnék őket menteni a majdani csalódásoktól. Az már fel se merül bennük, hogy esetleg a másiknak nem lesznek ilyen nehézségei, mint a tanácsosztogatónak, mert esetleg tehetségesebb, szorgalmasabb, nagyobb a fájdalomtűrő képessége, kitartóak és egészen egyszerűen hisznek a dologban, vagy valami egyéb dolog miatt kiérdemelték a sikert.

Ha egy ilyen embernek szóvá teszed, hogy negatív, vérig fog sértődni, és fölháborodottan veszekedni fog veled, vagy nem akar leszállni rólad. Ezzel csak bizonyítja energiavámpír létét, de ezt ők nem valószínű, hogy valaha is be fogják látják. Nem szabad nekik bedőlni, hallgatni rájuk, de még udvariaskodásból sem kell végig hallgatni őket! Óvatlanul is beleültetheti a fejünkbe a pusztító gondolatokat…

***

Mikor kimondom azt a szót, hogy BAJ, az az érzés fog el, hogy valamit hárítani akarok, nem akarom meg csinàlni. Rengetegszer megtapasztaltam, hogy amikor el kezdek valamin "problémázni", akkor a probléma valahogy magától megoldódik. Kezdve már az iskolás élményimtől, mikor például nem csináltam házit, nem tanultam, stb, és be voltam szarva, legtöbbször felesleges volt a félelem.
Egyszer megtörtént, hogy egy tanártól nagyon féltem, mert utált, nem emlkészem miért, de remegő lábakkal mentem be az iskolába, mire kideült, a nő negyven fokos lázzal fekszik otthon, és legalább két hétig nem fog jönni. Akkor komolyan elgondolkoztam azon, hogy nem-e valami varázslat hatása miatt lett-e beteg?! Pedig én nem kívántam neki rosszat... csak azt akartam, hogy ne bántson. Akkor még semmit mit sem hallottam a lélek betegségeiről, tizenegy éves voltam, de ekkor realizálódott bennem először, hogy valami miatt védve vagyok a BAJoktól.
Ha féltem, sírtam vagy hisztiztem valamiért, a dologok valahogy hirtelen rendeződtek. Nem tudom mennyire kell hozzá a sírás, de egy biztos, mindig tiszta szívemből sírtam, hogy a fájdalmat kigyógyítsam magamból, szóval talán azért is alakulnak jól a dolgok, mert sosem akartam másnak ártani, csak a legjobbat akartam magamnak, és persze másoknak is.
Most már tudom, nem feltétlenül a sírástól oldódik meg minden. Például, mikor látszólag úgy tűnik két programom egymásra szerveződik, már igyekszem nem úgy kezdeni a mondatot, hogy "az a baj, hogy ez így nem lesz jó..." hanem inkább úgy, "megoldjuk...".Szinte minden esetben kiderül, hogy valamelyik program máskor van, vagy elmarad.
Előfordult már olyan is, mikor elvileg nagy bajban voltam, és ahelyett, hogy kétségbeestem volna, inkább lenyugodtam, mintha mi sem történt volna, nem gondolva semmire, és várva, hogy postán megküldjék a megoldást. Néhány perc múlva tényleg meg is küldték, azaz megoldódott a helyzet, vagy kitaláltam valamit.
Szerintem ez nem csak velem történik így! Az emberek mikor megfogalmazzák magukban azt, hogy valami BAJ, tulajdonképpen ezzel a gondolattal valósítják meg a tényleges bajt, aztán mint valami önbeteljesítő jóslat, tényleg BAJ lesz. Azt gondolom okosabbnak gondolják magukat attól, ha találnak valami problémát, mivel ezzel előre gondolkoztak, szemben a meggondolatlan naív emberkékkel, akik csak úgy hagyják megtörtènni a dolgokat, és nem terveztnek meg előre mindent. Ez utóbbi csoportba pedig én is beletartom sokszor, mert nem szeretek olyan dolgokon gondolkozni, amit nem tudok pontosan. Igyekszem mindig az adott pillanatra koncentrálni, és a jelenben a legokosabbnak lenni. Persze az afféle "naív" emberkék, aki a jelenben nem tudnak okosan gondolkozni, azokkal tényleg lehet "baj", de talán nekik kellett ez az élettapasztalat.

Hallom, hogy átült beléd ez a szólam,
Az adta hangod, hogy feléd se szóltam.
Megérte, és bátran sarkamra léptem,
Míg félve szidtad az átlátszó lényem.

Kincses lett mind ez, hogy jól vetett ágyam
Sok mocskos foltjától még meg se váltam.
Foltok most is húznak, meg kell hatódni,
De mit nem kötnek, az nem lesz valódi.

Ne legyek gyenge és ne legyek kőből,
Nem bírok már ütni, bár Te erőből
Kérlelsz, de lágyabb a testem mint vártad,
Elhagyom benne a kegyetlen várad.

Hosszú szótömeg fogalmazódott meg bennem...

De nem írom le, hisz csak szánalmas átdepressziózott szocreál önömlengésnek tűnne. És ez az a dolog, mi senkit sem érdekel.

Depressziós? Á, dehogy! Ha az lennék nem lennék olyan naiv, mint amilyen én voltam. Akkor nem hagynám magam becsapni, és nem lennék abban a tudatban, hogy vannak barátaim, akiket az is érdekli, hogy mi van velem, és nem csak az érdekli őket, hogy én hogyan szórakoztatom a társaságukat...

Persze... mikor épp táncolni kell, énekelni kell, vagy épp nem tudom letüdőzni a cigit, és élvezik, hogy rosszul vagyok tőle, akkor épp én vagyok a legszórakoztatóbb a világon! Akkor épp rajtam lehet a legnagyobbat röhögni, ezért kellek nekik... Nem azért mert esetleg szeretnének is...

Naiv vagyok tényleg, hogy azt hiszem hogy ez a dolog még létezik. Mert én szeretni próbáltam őket, mert azt gondoltam, hogy amit én megtennék a barátaim érdekében, azt ők is szívből megtennének az én érdekemben.

Mert azt hittem ők a barátaim... 

Egyszer volt hol nem volt volt egyszer egy kislány aki tündér akart lenni. Be is iratkozott a tündérképzőbe, ahova számára csodálatos módon elsőre és könnyedén felvették. "Bizonyára tehetséges vagyok!"-gondolta, és így is volt, hiszen nem véletlenül akart pont ő tündér lenni. Kiválasztott volt erre a szerepre, arra született, hogy tündér legyen! "Sokan akarnak tündéreknek lenni, de csak kevesen lesznek igazán azok."- mondták neki egyszer, de ő akkor ezt még nem értette, ugyanis a tündériség számára létszükség volt! "Ha nem leszek tündér meghalok!"-gondolta egyszer kicsit zaklatottnak tűnően az anyukájának, aztán azt kérdezte: "Ha ennyien nem lesznek tündérek a világban, akik tündérek akarnak lenni, akkor ők mit kezdenek később az életükkel?!"

Majd teltek múltak az idők. A kis tündér tanuló szorgalmasan járt a tündérképzőbe, és várta, várta, hogy mikor jön el végre az ő ideje... De az csak nem jött. Jól akarta magát érezni, de jól sem érezte magát. Azt hitte, hogy a tündérség maximális boldogsággal jár együtt, de nem így történt. Körülötte sokan boldogok lettek a társaságában, de ő nem lett boldog. "Tennem kell ez ellen valamit!" -gondolta, de a tündériskolában azt is jó megtanulta, hogy tündér soha semmit nem tehet a saját boldogsága, boldogulása érdekében. Ráadásul ki van téve a boszorkányok rontásnak. Ők ugyanis tudnak saját maguk érdekében cselekedni, és a tündérlányok mindig is ellenségek voltak a szemükben.

El is jött a nap, mikor a kis tündérünk immár mint Szende Tünde, munkának látott, hogy kiszabadítson egy ifjút, akit egy rút boszorka tartott fogságban az átka által. Láthatatlanná tette a fiút, így ő amellett, hogy mindennap azért küzdött, hogy életben maradjon, és legalább enni tudjon, nagyon szenvedett az egyedülléttől is, mert többé senkivel sem tudott beszélgetni. Szellem volt, és Szende Tündének volt rá tündér szeme, hogy észrevegye, és azonnal munkának is látott, hogy kiszabadítsa. Nagy harcot folytatott a boszorkánnyal, de sajnos elkövetett egy hibát, beleszeretett a láthatatlan fiúba. A boszorkány persze azonnal észrevette Tünde gyenge pontját, és azonkívül hogy megbűvölte a fiút aki attól kezdve elfordult a tündértől, még örökre meg is átkozta Tündét, hogy ezentúl minden ifjú akin segíteni próbál halálosan és szenvedélyesen szeressen belé, így mindenkit rabbá tesz, akit csak fel akar szabadítani.

A tündérlány mikor rájött a rontásra mélységes szomorúság fogta el, és nem tudott mit kezdni magával. Hogy lesz ő így újból varázslatos tündér megint?! És bánatában elment a Rókához tanácsért, akivel előzetesen szövetséget kötöttek. A Róka is szomorú volt, de nagyon felvidította a Szende Tünde érkezése. Azonnal elmesélte, hogy az bántja a lelkét, hogy összetörte véletlenül egy hiszékeny rókalány szívét, amit nem akart, hiszen ő magányos vadász, és ezután is az szeretne maradni.

"Nem tudok segíteni, hogy boldogabb legyél?"- kérdezte a tündér.
"Nem."- Válaszolta a Róka. Aztán így folytatta: "De én tudom mi a boldogság útja. Gondolj a fügefára, amit a Nagy Jótevő megátkozott, mikor nem talált rajta érett gyümölcsöt. Fügefának kell lenned szép tündérlány, és csak azzal törődj, hogy érett gyümölcsöket teremj, más nem számít...

Így aztán a tündérlány elment, és attól kezdve örökké mosoly ült az arcán...

Az élet egy nagy kaland, nehogy komolyan vegyük....:)

Milyen jó erősnek lenni! Kalandra fel! Az életben talán egy dolog a legfontosabb, hogy legyőzzük saját gátlásainkat! Elgyőzzük saját konvencióinkat, legyőzzünk mindent, ami megszabadítana attól, hogy boldogok legyünk! Erősnek kell lenni, és rendet kell rakni! Rendet kell rakni a szobámban, a lelkünkben. Minden apró dolgot elutasítani, amitől kisszerűek leszünk, és amitől kisszerű lesz az életünk, és úgy érezzük hogy beszorultunk egy nyomasztó világba, akár legyen az álomvilág, vagy akár a valóság. Nem szabad! Ha álomvilágra van szükségünk, hát éljünk álomvilágban, ha attól leszünk boldogok. De ha a valóságra vágyunk, hát élvezzünk az élet minden kuszaságát.

El kell felejteni a múlt kis zavarait, kisszerűségét, közönyét és nyomasztásait. Én nem tartozok senkinek azzal, hogy rosszul érezzem magam. Ha megsértettek, hát legyen az ő bajuk. Ha becsaptak és becsapódtam hát az is az ő gondjuk maradjon. Nem akartam senkit se megbántani, mert csak nyíltszívű vagyok és ezért olyan érzékeny a fájdalomra. Olyankor ellágyul a szívem, és nem érdekel, hogy ki mit gondol arról, hogy hogyan szeretek, mert ha szeretek nagyon szeretek, ha meg harcolok akkor nagyon is harcolok! Erőt kértem, és kapok, nem tarthat rám senki igényt, nem igényelheti, hogy olyat mondjak amit nem akarok. Nem akarok gyenge lenni, mert van célom.

Miért félek én bármitől is? Mikor csak egy dologtól lehet félni, és az, hogy nem szeretem elég jól magam. Attól félhetnék, hogy nem vagyok eléggé bátor, de akkor csak bátornak kell lenni. Meg lazának és várni, mikor jön el a pillanat, hogy megtaláljuk a fontos dolgokat... de addig is kis lépesek a legfontosabbak!:)

Nem azért mert szép vagyok...

Nem-azért. Aki ismeri, hogy ki az tudja. Ő nem azért van, mert jó. Pont azért van, mert nem jó. Az ördögöt ismerni kell, és tudni kell bánni vele. A kép nagyon tipikus, de csak én értem... Vagy nem ha nem is csak én értem, de kevesen vannak akik pontosan értik és tudják, hogy miért van ez így. Én tudom, és megtarom magamnak és az érzést és tudást. És, továbbra is ismerni akarom. Hogy tudjam mit és hogyan kell csinálni, töle tanulom. Mit-hogyan-nem...!

Kín.

Báj.

Vigyor.

Igen báj-vigyor. Bájvigyor. (Kííínbájvigyor) Érdekes hány emberben, és hogyan jelenik meg ez. Sokban. Nagyon sokban sajnos. Rá se jössz, hogy hányban, bele se tudsz gondolni! Én legalábbis igen elcsodálkoztam most. Hányan akarnak átvágni bájvigyorral?! Sajnos sokan, és nem mindenki lehet elsőre kiszúrni. Túl jól játszanak. Átvágnak! Mű kedvességgel. Mű szerettel. És mű szentséggel. (álszentséggel) Aztán fogják magukat és hátbatámadnak. És az akkor nagyon rossz...

Csalódni nem jó! Nem szeretem...

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Remélem előző két bejegyzésemmel sikerült minden kedves olvasóm számára kellő mennyiségű vérfürdőt okoznom. Ha esteleg valaki még nincs ezzel megelégedve, és még szeretne egy kis vérengzést és botrány keltést, az csak írjon nekem, és annak külön írok még érfelvágásokról és gyílkos lányokról, nem is beszélve a vámpírokról. Hála a mai dráma órának, én mára kielégültem vagyis eljutottam a tetőpontig a katarizisig, hosszú bonyodalmakon keresztül, amikben meg volt a félelem és a részvét érzése is... És megnyugodtam... Nem sírok már... A szenvedés és a betejesülés egy pontban egyesül. Egy hullám csúcsban. Átlendültem rajta. Most megint csend van. Tűzszünet. Katapult. Nekem most jó. Talán. Vagy nem... Ki tudja. Ez egy boldog szomorúság vagy szomorúság boldogság. "Boldogok akik sírnak, mert vigasztalást nyernek!" Hát ma ennyit, jó éjszakát minden kedves olvasómnak.

A mese holnap folytatódik...

Addig is: Piroskát megette a Farkas. Hófehérke elhunyt ételmérgezésben. Csipkerózsika meg szinte örökre elaludt. Na és nem is beszélve Hamupipőkéről, akinek meg nem találta meg a Herceg a félpár cipellőjét és vissza kell mennie a mostoha nővéreihez padlót sikálni!

Remélem ezek után mindenkinek szép álma lesz! Jó éjszakát gyerekek!

A spontanelitás nem más, mint az itt és most érzése. Az hogy semmit se gondolsz el előre, de mégis azt mondod, amit kell. Példáúl spontán el kezdek beszélni a laptopomról. Hiszen most pont a laptopom van előttem. Elmondom, hogy milyen szar, hogy nem olvassa a CDt és amúgy is lassú, és néha magától leáll, ja meg nem is beszélve az aksijáról, hogy kábé tíz percig bírja ki töltés nélkül. Hát igen, de mégis csak az enyém...:)

Szóval aki tud spontán írni, annak jó. Aki tud improvizálni annak is jó. Mert ugye a kettő, szinte teljesen ugyanaz. Improvizálni meg azért jó, mert nagyon sokszor szükségünk van rá, példáúl, mikor jegy nélkül felszállunk a 4-6osra, és véletlenül az ellenör is ott akad. Hát igen, csak gondoltam mondok egy életszerü példát:) Ez igen csak életszerü. Én ilyenkor oda se nézek hanem lassú léptekkel az ajtó felé tendálok és mély lélegzeteket veszek, ez a legfontosabb, de azt hiszem ezt az érzést mások is tudják, a lényeg, hogy senkise feltételezze, hogy az ellenör elöl menekülsz, azért akarsz leszállni, mert természetesnek lenni jó. Sokan ott rontják el, hogy azonnal látszik rajtuk, hogy nincs jegyük. Ilyenkor pedig szerepet kell játszani, a tisztességes polgár szerepét. Nekem aztán senkise mondja, hogy nincs jegyem, nekem igenis van! Tehát át kell lényegülnünk, akár csak egy szinésznek, és arra kell koncentrálni, hogy hogyan viserkedünk akkor, ha van jegyünk.

Mostanában igen csak a spontanelitás világát éljük. Az a divat, hogy mindannyian "spontánok" legyünk. Magyarán lazák... Hány olyan emberrel lehet találkozni mostanában, aki úgymond "műlaza"? Én találkozom egy párral. Direkt összehányva veszi fel a ruháját, nem fésüli meg a haját, mert úgy jó. Persze ez nem mindig jó. Szerintem csak akkor legyünk lazák, ha ez szívből jön. Tehát mondjuk nem strsszelünk közben olyan dolgokon, hogy mit gondolnak rólunk ismerőseink, vagy hogy elég művészesen vagyunk-e felöltözve... Peig tulajdonképpen öltözködni jó. Ez is olyan dolog, ami csak ránk emberekre vonatkozik. A macskám példáúl csinos, de ő sosem öltözik át, csinosnak született.

A spontanelitás világát éljük. Ez a korstílus, ez az életérzés. Az itt és most! Gondoljunk csak arra, hogy mennyi kis üzenettel van teli az utca. Mindenféle matricák és reklámok vannak, és mind azt hirdetik, hogy most jól érezd magad. Az emberek maguk is aggatnak üzeneteket magunkra. Soha sem volt még olyan kor, amikor feliratokba öltözött emberkék szalatgáltak az utcán. Mindenki fontos akar lenni, és üzenni, ja meg természetesnek lenni. Túl sok jövőképük nincs. A művészet sem a jövőt jeleníti meg. Nem akar üzenni, csak azt akarja bemutatni, ami van. Példáúl a művészfilmekben, vagy a fényképszerü naturalista festményekben. A zene meg lehetőleg szórakoztató legyen, és tatralmazzon frappáns szövegeket, ami megint csak a pillanatot mutatja be. Erre rengeteg példát tudnék mondani, de most nem mondok. Mindenki keresse meg magának...