Csorba Csillag

Nem akarok úgy meghalni, hogy sírjanak utánam!

Úgy érezném, mintha valamit elrontottam volna, vagy félbehagyott életet kellett volna itt hagynom. Ha el kellett mennem, akkor elmentem. Miért sírunk egyáltalán, ha valakink meghal. Én tudom, bár összesen csak a macskáim halál miatt sírtam életemben, leginkább magunkat siratjuk, hogy az a másik többé már nincs velünk.

A legjobban Morcella nevű cicám miatt sírtam, sőt mai napig sírok, ha rágondolok. A kis 8 hónapos cica lány, akit én szelídítettem meg, és hónapokig figyelemmel kísértem az apró kis csontsovány lény életét, míg nem 5 hónaposan nagyon rossz állapotban családilag befogadtuk az akkor 40 dekás állatot, mert nem akadt más gazdára, és a hideg télben megfagyott volna. Az utolsó 3 hónapját boldogságban, szeretetben, egészségben és bőségben töltötte, és minden jónak látszott, míg nem egy márciusi napon kikéredzkedett a kertbe, és soha-többé nem láttuk. Később mikor kerestük, rájöttünk, hogy a szomszéd nem etette a kutyáit, így azok rászoktak a macskavadászatra, egyéb állatok mellett, és több macska is áldozatul esett általuk. Szóval egész biztos, hogy Morcella eltűnésének is ez volt az oka, és nem az ami miatt sírtam, hogy nem voltam jó gazdája esetleg. Ez önáltatás, valójában sirattam azt az időt, amit rááldoztam, hogy boldog legyen, de ő boldog is lett, és boldogan halt meg! Hát miért sirattam ennyire?! Talán attól féltem, hogy nem szeretett minket? Ebben az esetben is csak magunkat sirattuk, és nem a kiscicát. Illetve a kiscicát is sirattam, hogy megtámadták a kutyák, és kínozhatták. Félre ne értsetek, nem vagyok a sírás ellen, csak meg kell értenünk, hogy csak magunk miatt sírunk, mivel a sírás gyógyító hatással van, és a saját veszteségünket, sebünket kell megsiratni, hogy begyógyítsuk.

„Olyan boldog voltam!” – Ezt a mondatot Szent Erzsébet mondta néhány napja a halála előtt. 24 éves volt, én meg szintén 24 éves voltam akkor, mikor elolvastam az életéről szóló könyvet. Tudtam, hogy ez csak egy játékos párhuzam kettőnk között, mivel egy kicsit a példaképemnek tartottam, csak ő 24 évesen befejezte az életét, én meg jól szólván akkor kezdtem élni. Ő addig mindent befejezett, amire szüksége volt. Volt szerelmes és édesanya is, királylány és koldus. Alapított egy kolostort és elérte, hogy megvetett személyből mások tanítója legyen, és figyelemmel kísérjék minden lépését, akár ma egy popsztárnak.

Szóval nincs jelentősége annak, hogy mi mennyi ideig tart, mindössze csak és kizárólag a jelenlétnek létnek, a boldogban élt pillanatoknak van jelentősége. Nincs jelentősége annak se, hogy Morcella 3 hónapot, vagy 15 évet töltött velünk szeretetben. Neki az a 3 hónap ugyanannyit, vagy akár még sokkal többet jelent mint 15 év!

Az életbemaradás egyik legfontosabb törvénye nem csak az, hogy boldogunk vagyunk, hanem, hogy vannak még céljaink az életben. Fontos, hogy a céljainkat szívből határozzuk meg, és ne hagyjuk figyelem nélkül Isten vagy az Univerzum céljait se velünk. A létezés ajándék, nem a mi érdemünk, hogy létezünk, ezért hálásaknak kell lennünk! A hálánkat meg leginkább a boldogsággal és a boldog tevékenységekkel, aktív élettel tudjuk kifejezni, de csak ne legyünk közben gőgösek...! ;)

*

Mikor az emberek valamit erőltetnek az életükben, munka, szerelem, hobbi, gyereknevelés, stb, stb, de az valami miatt, nem megy sikeresen nekik. Hajlamosak lesznek arra, hogy ez ügyben tanácsokat adjanak másoknak. Szinte mindenesetben valójában saját kudarcaikat akarják egy, még lelkes személyre erőltetni, hogy kicsit letörjék őket, de a tudatukban mégis az a benső önképük alakul ki, hogy ők jótét lélekként, önzetlenül akarnak segíteni másokon. Meg szeretnék őket menteni a majdani csalódásoktól. Az már fel se merül bennük, hogy esetleg a másiknak nem lesznek ilyen nehézségei, mint a tanácsosztogatónak, mert esetleg tehetségesebb, szorgalmasabb, nagyobb a fájdalomtűrő képessége, kitartóak és egészen egyszerűen hisznek a dologban, vagy valami egyéb dolog miatt kiérdemelték a sikert.

Ha egy ilyen embernek szóvá teszed, hogy negatív, vérig fog sértődni, és fölháborodottan veszekedni fog veled, vagy nem akar leszállni rólad. Ezzel csak bizonyítja energiavámpír létét, de ezt ők nem valószínű, hogy valaha is be fogják látják. Nem szabad nekik bedőlni, hallgatni rájuk, de még udvariaskodásból sem kell végig hallgatni őket! Óvatlanul is beleültetheti a fejünkbe a pusztító gondolatokat…

Az embert a rossz gondolatai ölik meg, amikor folyton csak saját érdekei kattognak a fejében, hogy mit miért csinál. De ha hinnénk a Mindenség óvó erejében, tudnánk, hogy semmi sem történik véletlenül vagy rossz időben, ezért hát a szeretetünket sem felejtheti el a világ. Szokták mondani, hogy semelyik ajándék sincs önzetlenül vagy hogy semmi sincs ingyen. Ez így is van, de nagyon sok fájdalmat okozunk magunknak, ha folyton észben tarjuk ezt az elméletet, kivész belőlünk a természetesség, az önfeledtség, a bátorság, mert azért nem kell minden ajándékot viszonoznunk, nem kell, hogy ajándékainkért kérjünk bármit is. Amikor még katolikus hittanra jártam, ezt úgy magyarázták, hogy önzetlen jótett nincs, de a jó katolikus nem akar viszonzást kapni itt a földön, hanem nagyobb kincseket szeretne érte majd a Mennyországban. Avagy, akár még egy köszönetet, dicséretet sem szabadna elvárnunk elfogadnunk jó-cselekedeteinkért, mert már az is viszonzásnak számít. Persze nem kell feltétlenül csak a túlvilági örömökre gondolnunk egész életünkben, azt viszont tapasztalom, hogy általában az ember minél tovább tűr, minél később kap elismerést, az annál többet ér. Azért azt se felejtsük el, hogy nem csak jó-cselekedeteink vannak, hanem adósságaink is vannak! Ekkor meg pont a lelkünk békéjéért, kiegyensúlyozásáért nem szabad viszonzást követelnünk! És egyáltalán nem biztos, hogy ugyanannak az embernek kell viszonoznunk valamit, akitől kaptuk. Sőt, a világ így mozdul előre, hogy képesek vagyunk önzetlenül adni, és szeretettel kapni is bárkitől.