Avagy a tehetség és ami mögötte van..

Hamvas Béla szerint a tehetség nem feltétlenül egy ideális állapot. Sőt ő kifejezetten rossznak tünteti fel, ha jól értelmezem. Számára az ego túltengése. Én nem gondolom így, hogy bűntudatomnak kellene lennie amiatt, mert túlteng benne az alkotási kényszer, és van bennem valami nyughatatlan motolla, de a magyarázatot, ellenérvet, még nem tudtam megfogalmazni.
Pár hete vettem egy Anamé programos kristályt, ami a megértést szolgálja, és pár nap után meg is kaptam a választ a dilemmámra:
Sose gondoljuk azt, ha valami különleges képességgel rendelkezünk, legyen tehetség, spirituális képesség (tisztánlátás, hallás, megérzés, stb.), vagy bármi egyéb, hogy ez valami életen, életeken keresztül kiérdemelt munkánk gyümölcse. Arra döbbentem rá, hogy tehetséget csak azért kapja az ember, hogy vezekeljen. A tehetség maga a szolgálat és a beteljesítendő küldetés. Az Univerzum próbára teszi a tehetséges embert, hogy mennyire válik gőgössé az élete folyamán. Akár sikeres lesz, akár nem az élete során, a gőg, azaz az alázat hiánya, a tehetséges embert könnyen kiégetté, depresszióssá, szociopatává, és elzárkózóvá teszi. Valójában nincs különbség ember és ember között, a fogyatékostól a szuper zseniig mind ugyan olyan fontosak vagyunk. Egymás érdekeit/boldogságát szolgáljuk.
Ha ezt megérti a tehetséges ember, boldogan és bűntudat nélkül lehet termékeny alkotó

Én rab vagyok,
Mint hegyvölgyi
Elvonult, ki
Nem lát Napot.

Az ájtatos
Alázat és
Reménykedés,
Nem állapot!

Van alkalom,
Kiléphetek,
De harcteren
Kell vallanom:

Hogy nem vagyok
Én jobb gyerek,
Mint egyesek,
Csak tetszhalott.

***

Harag

Nem állok jót ügyedért,

hogy pszichédbe nézzek,

Taposlak, mint tüzet ért

papírt, ha megéget.

Bántottál, Te eszement!

Hibám benned oltom,

Nem hagysz nyugton helyemen,

Világtükör módon.

Megérett, hogy ítéljek,

Így hozta a kedvem,

Megmártom a szikéket

Kicsit a beledben.

Ha véred már illatos,

Falva számba öntöm,

Egy húzás, így írhatott

Fátumokat rögtön.

Hiúság

Mi a mérce, a divat?

Beszivárog bőrömig,

Mosolyráncot felszívat

Mikor szemen őrködik.

Kiváló a ruha így,

Mint én, ne viccelj velem!

Egómba a szó hasít,

Ha bántasz, vesztem helyem.

Illem szabta vetélytárs

Minden barát, szilárd ok

Kell a rokonszenvért már

Cserébe, hogy imádtok.

Test nekem bálványt emel,

Bezár akart örvénye,

Imbolyogva átterel

Szívből a külsőségbe.

Jóra való restség

Eltöltöm perceim, ez épp most jó,

Minek is haladni, ha szét folyt tó

Látványa bennem, mennék a strandra

Délben, halotti, vak kába zajba.

Meg kell, hogy értsd, fejemben mozgat

Árnyas képzelet, nem hoz ez rosszat,

Én csak megvárom, hogy te ugrálj még,

Nincs oly törtetés, mit ne utálnék.

Fejlődni hülyeség, megváltani

Nem lehet. Tudnak minden földtani

Regulát, így mit tegyek? Gyűljünk-e

Hát tovább e szürke gyűrűbe?

Kéj vágy

Megtagadni tőlem bármit

Nem lehet.

Lucskos órán kapni vágyni

Kell nekem.

Függök tőled, pőrén nézlek,

Mert te vagy

Eszközöm, ki mint mellék nem

Testet ad.

Univerzum drága élmény,

Ismerem.

Ott hajszollak csábos lényként,

Szertelen

Rendelkezem és felőled,

Érdekel

Hogyan kívánsz, mivel öllek,

S élvezel.

*

Kapzsiság

Miért kéred pénzem is?
A bizalom hiánya
Gyűjtögetni kényszerít,
Mert nekem több kijárna.

Kicsik vagytok mind nekem,
Környezetem lenézem,
Luxus árban éhezem,
Szám keret a reményem.

Hatalomnak épített
Bástya lesz a pénzemből,
Áldozatom érzitek?
Fizetség a lélektől.

Sakktábla lét, hulla rend,
Kígyó marka erényem
Körbe fon, szorít a szent
Emlékem a szeméten.

Irigység

Szerencsésebb volt más,
Kihasználta helyzetét,
Tudom, nem úgy formál
Meg mindent, hogy tettem én.

Igazságosságom,
Mint egy penge megélem,
De mert függök vádtól,
Véren múlik esélyem.

Kínos sárga láztól,
Ki is irthatnám, mi szar,
Kritikával vádol
Szavam jót, ki megfial.

Falánkság

Azt gondoltam egyszer, jó lenne valami,
De akkor, mint mindig, szembe jött a hami,
Nem tágítok tőle, így észre sem veszem
Lelkem éhezik csak, magányomban eszem.

Állandó a képzet – még rám föl se néztél –
Több lenni a testben, dac földemre értél,
Te vagy, aki nem adsz! Én vágyok, mint átok,
Töretlenül űzve fényes túlvilágot.

...avagy egy bűnös természet születése

(giccs cím)

Mazhovics Emesének bűnös természete volt. Mondják. Már három évesen molesztálta a szomszéd nénit, a csúnya csöngetési kisérleteivel. Igaz, a csengőt még fel sem érte, de a kisérlet már akkor bűnös vágyakat ébresztett benne. Sopánkodott is sokszor a szomszéd néni: „Bele kell halni ebbe a gyerekbe! Gyönyörű, de halálos! Vigyázz lelkem, legjobb lenne felkeresni egy pszihojógust, még mielőtt tovább fajulnának benne a vágyak!” - mondta Nyeszleg Mári néni Emese Anyukájának. Anyuka először tagadó választ adott. „Nem! Nem a én kislányom épp és egészséges, nincs benne semmi hiba!” De otthon rühelte Mesit. Mesi sírt. Egész éjszaka sírt és nem lehetett megvigasztalni. Nem kellett neki a kakaó, ezért aztán (mivel szavakkal kifejezhető választ nem adott sírásának okára) fel lett pofozva.
Mesi tudta magáról, hogy ő rossz. Kislány létére veri az ovis társait. „Igaz nem mindig, csak szükség estetén!” (A „szükség esete” fogalmat Mesi nem tudta definiálni magában.) És úgy, mit egy vadmacska! ...Mindenkinél erősebb volt és élesebbek a karmai...
Mesi hisztizik. Anyukája le akarja vágni a körmeit, és ő ezt nem szívleli, mert szüksége van még rájuk. A fésülködést viszont már jobban tűri, ennek is értelmes okai is vannak, vágni nem szabad a hajából, így ki kell kefélni néha... „Igazi fájdalom tűrő vagyok!” - gondolta Mesi. „Azt hiszik rólam, hogy nem félek a szuritól, pedig én rettegek a szuritól! Csak ezt jól titkolom...”
A pszihojógustól viszont már nem félt. De a pszihojógus annál inkább Mesitől. „Leveszem a harisnyámat!” - mondta Mesi... és a pszihojógus sokkot kapott. „Nem, nem, nem, nem, nem, neeeem, neeeeeeem, és akkor sem veszed le a haaarrrisnyááááááádat!” Mesi nem értette a pszihojógus problémáját, és közölte, hogy ő ugyan akkor is leveszi, „ha esik ha fúj”mert szúr! „Ennek a gyermeknek bűnös a termééészeteee, eeez a gyeeereeek őőőőrűűűűlt! Eeeeeez hűűűűűlyeee! Örüljön anyuka, ha a kisegítőiskolát el tudja végezni majd!” Mesi ordított, mint akinek vést vágtak a hátába.
(A következő pszihojógus viszont már azt állapította meg, hogy Mesinek különlegesen magas az intelligenciája, de ez nem lényeges információ.)
Mesi nem szerette a délutáni alvásokat az oviban. Nem szeretett mindenki előtt ágyba feküdni. „Megalázó!” - gondolta. A takarót viszont már annál jobban szerette magára tekerni. Ficánkolni is szeretett az ingatag ágyikóban. „Mesi aludjál, ne rosszalkodj!” - szólt rá az óvónéni, de csak nem jött az álom szemére. Egyesek néha szerencsések voltak az oviban. Értük jött az anyukájuk, és még alvás előtt hazamehettek. „Micsoda igazságtalanság!” - gondolta Mesi. Egy nap aztán az ő anyukája is érte jött. Mesi nem rakta ki az ágyat ebéd után, nyugodtan, boldogan és elégedetten ücsörgött az egyik kisszékben. „Jön az anyukám!” - mondta az ovónéninek. Az anyuka viszont nem volt ott. „Feküdj le!” - szólította fel az óvó néni. Mesinek végtelen boldogság volt ellent mondani, és határtalan erőt érzet magában, hogy a végsőkig kitartson. Hitte, hogy jönni fog anyukája! „Késik már megint” - gondolta, „húzza az időt, de ha megígérte jönnie kell!” (Ha meg nem...? Erre nem gondolt. Az a Halál, de Mesi attól se félt.) Hatalmas csata kezdődött. Kata néni minden idáigi óvónői tapasztalatát latba vette, a „ficakba” próbálta tuszkolni Mesit, míg az minden erejét bevetve küzödött eme megszégyenlítő elzárási mód ellen. A kislányt képtelenség volt legyőzni. Túl nagy erő van benne, „bűnös természet”... Már úgy tiz-tizenöt perce tartott a csata, amikor Mesi végre kiszabadult Kata néni karmai közül... és bömbölve kirohant az óvoda folyosójára... „Hová legyek?!”- sírt kétségbeesetten... de nem kellett sokat várnia a csodára! A fényre... „az alagút végén”...
Kata néni nem jutott szóhoz. Zihált a fáradságtól, épp úgy, mint Mesi... „Elnézést... csak nem akart lefeküdni, csak... nem tudtam, hogy jön érte az anyukája, hogy Ön jön érte...”
A győzelem vitathatatlan volt... soha nem érzett boldogság járta át Mesit, áramütésszerűen végig futott a melegség testén... Kétségtelenül megállapíthatjuk:
...Bűnös természet.... 

*

- Ki vagy? Mit akarsz? – kérdezte ijedten, álmából felébredve Szende Tünde, és fejfájós riadtsággal körbenézett, az éjszakai félhomályba burkolózott szóbájában. Nem látott senkit.
- A Halál vagyok! – szólt egy hang a szekrényből. - Tudod az a furcsa valami vagyok, akit Te oly gyakran szólongatsz! Hát itt vagyok! Eljöttem, hogy meglátogassam éjszakai börtönödet! Te akartad, hogy eljöjjek! Te hívtál! Te ölöd magad oly régen! Hát azt mondtad nem félsz, most mégis mitől ijedsz meg?
-El akarsz vinni? – kérdezte Tünde.
-Bizony miért ne akarnék el vinni egy ilyen gyönyörű testet! Kellesz nekem! – Azzal a lány lábához térdelt, az ágyára. – Ki ne akarna megkapni egy ilyen csodás combokat, egy ilyen friss nunát, egy ilyen hosszú karcsú derekat, és mindehhez csodás selymes bőrt! Nekem nem jut ilyen mindennap! Utálom már a roggyant vén testeket! Borzasztó! Borzasztó!- nyafogott tovább a halál- Csak egy kicsit adj magadból! Csak egy kicsit! – azzal irtóztató nyálkás nyelvével nyalogatni kezdte Tünde derekát, gátját és punciját, közben hegyes fogaival a combját harapdálta.
-Hihihijajjj, jajjj, hijajj! – Tünde nyüszített, és a fájdalom meg az élvezet elhomályosította a gondolatait. Undorodott nyálkás és rohadó testétől. Undorodott magától és a bűneitől. – Miért most? – sikította hirtelen. – Miért most? Pont most, mikor varázslataim épp célhoz érnének, most akarsz keringőt járni velem? Örök keringőt az Univerzum körforgásában?
-Te álmodtál a kerékbetörésről! –váltott hírtelen témát a Halál. – Te akarod keresztre feszíttetni magad… Hát ezt sem bírod elviselni? – és szélesre nyitotta ördögi mosolyát.
-Hát jó… börtönöm legyél csak, és ne végzetem! – és éjjeli szekrényén varázspálcájáért kotorászott. - Husss!
A halál kitántorgott a szobából, Tünde szemére meg még sokáig nem jött álom…
 

Döntöttem!
Hosszú szenvedések, kísértések és félelmek között. Szerelmek és álmok, mániákus tenni, és nem tenni akarások között. Hát felfedem valódi énem kicsiny felfedezését! Nehéz volt idáig jutni, és hatása sem tudom, mikor múlik el, melyik csalódás feketíti be emlékét, hát elmondom most, mert amit mondok igaz, és bár az ember könnyen felejt, könnyen cselekszik, és könnyen esik bűnbe, amit nem azért bán meg később, mert szabályokat hágott át, hanem csupán a másnak okozott fájdalom miatt. Szóval nem akarok félni! A szenvedély bennem van, és bízom saját jóindulatom erejében. Elmegyek akár a pokolba is!:) Ha csak magam lennék ebben a harcban, az biztos bukást jelentene… de nem vagyok egyedül! Néha megijedek, hogy magamra hagy, (napjában úgy átlag hatszor) de sosem hiszek az érzésnek, és olyankor a halálra gondolok, mert ott Ő is ott van. (Azt hiszem, mégsem vagyok rossz Lujza! Hihi! Schiller tényleg zseni volt!)
Ahogy a kommunizmusban is a legjobb helyeken volt a legtöbb besúgó, hát nincs ez másképp az égben sem. A legjobb embereket kísérti meg a legtöbb ördög, és ahol sok az ördög ott van a legtöbb angyal is!
Isten mindent jóvá tud tenni, és mindenütt ott van, és íme egy nagyon egyszerű példa: megdöbbentem mikor megláttam ezt, hogy a HIM zenekar jelképe, ami állítólag egy „sátánista” zenekar, valójában egy szív és egy háromszög, ami a szeretet és Isten jelképe… Megdöbbentő!
Hát csak ezért írtam le nektek ezt a titkot!!!

:):):)

Fájó szívem önmarcangoló,
S a bűntudat belébarangoló.
Szorongó,
Szikár és kínhaló
Békét ki-beharangozó
Csengő,
És kínba tesz,
Míg csacsogva csalfán csevegsz.
Kihív e szerető,
Játékos csesztető,
Keblemen reszkető,
Érzés mi, sose tűnt.
Elmémbe sosem tűrt
Bűnt
Szeretnék irtani,
Írmagig.
Kinyírni,
Kivívni,
Kiszívni
Kaszálni
Kuszálni KÁOSZT!

„Boldog Beáta
Boldogan belátta,
Bűnben bolyongásának
Bére bánat.”

Sírni még nem bűn.
De nem érdekel senkit.