*

A múltnak mosolya kés a szívemben,

Miért is szaladok védni hitetlen

Kedvesem álmát, és rejtve bokorban

Megpihenek, míg lelke Pokolban

Tüsszög és fázik, és értem a terhét,

Kínos a vágyam, pusztítom elmém,

Szégyenem izgat, hogy mentem a rosszat,

Sugallat mind ezt szeretni szoktat.

*

***

Mikor kimondom azt a szót, hogy BAJ, az az érzés fog el, hogy valamit hárítani akarok, nem akarom meg csinàlni. Rengetegszer megtapasztaltam, hogy amikor el kezdek valamin "problémázni", akkor a probléma valahogy magától megoldódik. Kezdve már az iskolás élményimtől, mikor például nem csináltam házit, nem tanultam, stb, és be voltam szarva, legtöbbször felesleges volt a félelem.
Egyszer megtörtént, hogy egy tanártól nagyon féltem, mert utált, nem emlkészem miért, de remegő lábakkal mentem be az iskolába, mire kideült, a nő negyven fokos lázzal fekszik otthon, és legalább két hétig nem fog jönni. Akkor komolyan elgondolkoztam azon, hogy nem-e valami varázslat hatása miatt lett-e beteg?! Pedig én nem kívántam neki rosszat... csak azt akartam, hogy ne bántson. Akkor még semmit mit sem hallottam a lélek betegségeiről, tizenegy éves voltam, de ekkor realizálódott bennem először, hogy valami miatt védve vagyok a BAJoktól.
Ha féltem, sírtam vagy hisztiztem valamiért, a dologok valahogy hirtelen rendeződtek. Nem tudom mennyire kell hozzá a sírás, de egy biztos, mindig tiszta szívemből sírtam, hogy a fájdalmat kigyógyítsam magamból, szóval talán azért is alakulnak jól a dolgok, mert sosem akartam másnak ártani, csak a legjobbat akartam magamnak, és persze másoknak is.
Most már tudom, nem feltétlenül a sírástól oldódik meg minden. Például, mikor látszólag úgy tűnik két programom egymásra szerveződik, már igyekszem nem úgy kezdeni a mondatot, hogy "az a baj, hogy ez így nem lesz jó..." hanem inkább úgy, "megoldjuk...".Szinte minden esetben kiderül, hogy valamelyik program máskor van, vagy elmarad.
Előfordult már olyan is, mikor elvileg nagy bajban voltam, és ahelyett, hogy kétségbeestem volna, inkább lenyugodtam, mintha mi sem történt volna, nem gondolva semmire, és várva, hogy postán megküldjék a megoldást. Néhány perc múlva tényleg meg is küldték, azaz megoldódott a helyzet, vagy kitaláltam valamit.
Szerintem ez nem csak velem történik így! Az emberek mikor megfogalmazzák magukban azt, hogy valami BAJ, tulajdonképpen ezzel a gondolattal valósítják meg a tényleges bajt, aztán mint valami önbeteljesítő jóslat, tényleg BAJ lesz. Azt gondolom okosabbnak gondolják magukat attól, ha találnak valami problémát, mivel ezzel előre gondolkoztak, szemben a meggondolatlan naív emberkékkel, akik csak úgy hagyják megtörtènni a dolgokat, és nem terveztnek meg előre mindent. Ez utóbbi csoportba pedig én is beletartom sokszor, mert nem szeretek olyan dolgokon gondolkozni, amit nem tudok pontosan. Igyekszem mindig az adott pillanatra koncentrálni, és a jelenben a legokosabbnak lenni. Persze az afféle "naív" emberkék, aki a jelenben nem tudnak okosan gondolkozni, azokkal tényleg lehet "baj", de talán nekik kellett ez az élettapasztalat.

Hallom, hogy átült beléd ez a szólam,
Az adta hangod, hogy feléd se szóltam.
Megérte, és bátran sarkamra léptem,
Míg félve szidtad az átlátszó lényem.

Kincses lett mind ez, hogy jól vetett ágyam
Sok mocskos foltjától még meg se váltam.
Foltok most is húznak, meg kell hatódni,
De mit nem kötnek, az nem lesz valódi.

Ne legyek gyenge és ne legyek kőből,
Nem bírok már ütni, bár Te erőből
Kérlelsz, de lágyabb a testem mint vártad,
Elhagyom benne a kegyetlen várad.

Trapp! Majd egy mély gongszerű hang, és a mellé ékelt halk szívdobogás, egyre erősödő ütemben. Olyan ismerős élmény ez a steril hangulat a szobában, mint a születés, és a gyermekszoba, csak a színe nem, otthon a sterilitás rózsaszínű, itt kékeszöld, és a szaga is steril. A fájdalom áramütésszerű, vizes érzetet keltő, hullámzó interferencia, kiáramlik a test minden felületén, egyszer itt, egyszer ott, kiemelve a húsban az idegszálak és sejtek, aktívan erőlködő tompa mozgását, és ahogy így egyre jobban gondolkozom a minőségén, úgy lett egyre elviselhetetlenebb érzés Dorinában. A kék-zöld árnyalat egy pulzáló ezüstsíkon keresztül arannyá válik. Dob. Dob. Dob-dob. Egyre hangosabban hallani a szívet. Szenved. Az élet szenvedés. Felajánlás, épp áldott szenvedés van, még jobban fáj a test, megtisztulva fáj, valami most válik lényeggé. Voltaképpen megérte, miért is ne kerülne ide az ember, ha később ez az előnyévé lehet, és majd néhány, sosem bekövetkezett gyönyöre váltja azt. De mégis mi időben? Nincs bizonyíték az álmaira, a jövőbelátás rideg valóság. A hely kékeszöld színe még mindig ismeretlen. Nincs ereje a résnyire nyitott szem mozdulatából többre.

Csak ennek az utolsó mondatnak ne kellett volna eszébe jutnia. Dorina megint visszacsúszott egy hirtelen örvénybe. Megint émelyeg.

– Ott mentem. Aztán megállapítottuk a halál közömbösségét. – szólt valaki női, közeledő hangon. – Az ami megmaradt belőle, az egyelőre kielégítő. Úgy feküdt a földön a kék-arany csempéket nyalogatva, mint akinek úszik csak az agya.

Dob. Dob-dob. ZZZ! Zííí! Megint megszűnt az idő. A „úszik-mint” zavaros szóösszetétel, hang, visszhangzott a lány fülében. Dorina már nem az ágyon feküdt. Az émelygés tovább kavargó mozdulatsorba torkolt, sötét kék mélytengeri illatot érzett, és fulladt, mintha beleesett volna. Már ült, valami lilás színű fotelben. Forró. Forró az új hely, egészen biztos ez a szembesülés ideje, szenvedés rítusa, újabb stáció, „olyan kellemes”, kínpad!

– Érti!? Elfertőződött! El-fer-tő-ző-dött! – megint az előbbi hang szólalt meg, a távolból jövő, és ordított. Középzöld volt a színe. Az állítmány homályos.

– Mi? Mi az a szó ami? Ami elfertőződött? – kérdezte Dorina.

– Inkább hol, azt kérdezze! Hol?! A karján!

A látótérben egy nő arca tűnt fel először. Homályos rózsaszín ködből, lángoló bokorrá alakult a kép. Dorinával szemben foglalt helyet. Hirtelen hideg effekt megvilágította a lány egész testét belülről, mintha megdermedt volna mindene és neon zöld színű jégből lenne, viszont újból érezte önmagát. Most már nem olyan köd szerű a lelke, kemény és fagyott. Csak a bal karját, csak a bal karját… azt… úgy ahogy van nem érzi! Egy szemvillanás alatt tudott mozogni, heves mozdulattal a kar felé fordította a fejét. A látása is visszatért közben, ahogy az régen volt. „Meg van! Meg van!” Hatalmas lélegzet következett, az oxigén egész testén átáramlott, a levegőt már a combjában érezte. „Meg van. Csak épp be van kötve.” Elszorítva volt, talán gipszelve is, az erekben lassan úszott a folyadék. Megmenekült. Levegőt! Beindult egy ismeretlen folyamat a maga öntörvényű módján, ez volt a természet igazi ereje. Dorina reszketett. Az utolsó érintések piroslottak testén.

Olyan volt a lénye mint az örvény, spirált alkotott, és mint a dugóhúzó a parafához érve, lágyan akart belefúródni Arnold szívébe. Az övé már úgyis kiesett a szívdobbanásoktól. Kilötykölődött. Arnold teste bizsergető fájdalom. Azt hitte, neki még a helyén van a szíve. Stabilan támaszkodhat arra, hogy mellette ő rendesen folyhasson. Ahogy szokott, emlékeinek utolsó napján ismeretlen folyadékká vált.

Az a bizonyos mély levegő, csak ez első volt a sok közül, mely molekulák már nem akartak fejfájást okozni, se egyéb fájdalmakat. Sugároztak mint a hajnali napfény. Bizsergésüket a létezés dinamizálta. Van helyük és szerepük a térben, magasra tudnak repülni a mélyből. Dorina megtisztult.

Arnold gyötrődött nagyon a váróban. Felszínes arckifejezései voltak, csak most tűnt fel neki először, ahogy ott üldögélt. Már régen nem érdekelte Dorina. „Buta kis kurva”, vélekedett róla, és bizonyára már csak kósza mámorként gondolna rá, ha eszébe jutott volna egyáltalán, csak hogy szombat reggel kapott egy bizonyos hívást. Az aznap este is jócskán tervezett volt, minő kellemetlenség, hogy le kellett mondani a haverokat. Pedig cuccoltak is volna, na nem csak egymás között, üzletelni szoktak ilyenkor, mert pénz kell, és megint fogytán vannak a kreditek ilyen nagyzolás mellett. Normális élet! A normális élet jelzőhöz szüksége van az anyagi javakhoz való hozzájutáshoz, és az úgy jó, ha minél több van, az meg mindegy, hogy milyen úton, baj úgy se lesz. Csak néha ezt a folyamot vegyíteni kell levegővel is, hogy tisztuljunk. Edzés, szauna, kirándulás, wellness hétvége, Balaton part.

Olyan kellemetlen dolog, hogy most az egész életvitelét egy csapásra abba kell hagyni Arnoldnak. Újba kell kezdenie, hirtelen nem tetszett neki már semmi.

Arra gondolt, „azt hiszem magamnak sem tetszem”. De, hogy tetszett-e ő valaha önmagának, az is kérdéses. Igyekezett nem foglalkozni a kérdéssel korábban. És egyszer csak rádöbbent, hogy mindezek ellenére is, most boldog. Úgy boldog, hogy közben szenved, és végre szenved! A két fogalom nem játszik külön szerepet az életben. Ismeretlenül, közös idegszálakon folynak.

Dorina volt a fájdalom és volt a boldogság. Győztek mind a ketten.

Péntek este egy csövest követtem. Tovább, tovább, tovább! Jó fej volt, megkínált sörrel, finnül magyarázott nekem valami rockkoncertről, de nem igazán jöttem rá, hogy most egy „valódi” koncertre igyekszik, vagy csak ő kérdezősködik rockkoncertről, esetleg „egyéb” frusztráció. Mindenesetre örült, hogy beszélgethet velem, és mikor kiderült rólam az egyetlen érdemi információ, amit finnül is közölni tudtam, hogy ugyanis „unkari” lány vagyok, rögtön még csárdást is lejtett a kedvemért. Hogy jó irányba indultam-e? Nagyon úgy éreztem, és bizonyítékként mindjárt vacsorát is kaptam a „hitért”, mivel egy jólszituált nő pont az ellentétét gondolta, hogy: „nagyon nem jó” irányba indultam…
– Borzalmas, hogy „ilyen” emberekkel barátkozik, egy szép lány! Meghívlak valamire, csak könyörgöm, ne kövesd ezt az ember! – mondta, és bevezetett egy vendéglőbe, egy, a „koldusúrnál” cseppet sem józanabb társaságba. Az egyetlen férfi az asztalnál folyamatosan jobbra-balra, vagyis a két mellette ülő, állítólag „csak barátnő” hölgyre dűlt, és a hölgyek sűrű mutogatása és biztatása ellenére se jutott el odáig, hogy rám tekintsen. Az egyik a befogadóm volt, vele beszélgetem legtöbbet, és Ő végig lejáratlan lemezként magyarázta nekem, hogy mekkora szörnyűség, ami velem történt, hogy szóba álltam egy „olyan emberrel”. A másik, a részeg baráttal viaskodott, és időnként érdeklődő, üveges szemekkel szemlélt hosszan. Mikor kérdéseket tett fel, a koromra volt kíváncsi, de nem hallotta a válaszomat, újból kérdezett, és ha alkoholos itallal kínáltak, gyorsan kikapta a kezemből, vagy még az előtt, hogy hozzáérhettem volna.
– Finnországban tizenhét alatt nem lehet alkoholt fogyasztani! – Azt hittem, valami fontosabb dolog miatt szemlél olyan áthatóan. Íme az összes szavakban kifejezett kommunikáció köztünk. A többi valahol nagyon bennragadt, ha egyáltalán volt… vagy nem csak én képzeltem oda. Mikor elmentem, megígértem nekik, hogy „hazamegyek”. (Hogy ne vergődjek tovább ebben a borzasztó világban!) Egy percig sem gondoltam komolyan, hogy betartom. Na mi legyen! Tegnap elvesztettem azt az „édes” fiút, akihez mehettem volna, mert ugye nincs telefonom. Lesz ami lesz. Elsétálok az utca végéig, négyszögletes terecske, az egyik kedvencem, kis klasszicista palotával, meg sok fiatallal… hát nem ott vannak a haverjai? Hamarosan Ő is előkerült. Boldog volt, hogy újra láthatott, minden agresszió és gyanakvás nélkül csak az feszélyezte, hogy nem beszél olyan jól angolul. Jyri. Rendes, finn építőmunkás fiú, huszonkét éves, szereti a képregényeket, és egy igazán északi városkából származik, aminek szintén „édes” a neve, Oulu. A nyelvi nehézségek hihetetlenül megkönnyítik az életet. Buli, vagy baszás?! Baszás!
Metró, és Helsinki kietlen, kockaházas, külvárosi munkásnegyede. Rend és tisztaság. Nárciszok!
– Igazi tavasz van! – mondom Jyrinek. – Ez a második tavaszom az évben, és a kedvenc virágom is ez! – mutatok a kopár, földes emelkedőn ingadozó növénykékre. – Nálunk már régen elvirágoztak… – Szóval csak követtem a nárciszokat. Szenvedélyesen… és romantikusan.

Másnap Vappo volt. Dél körül leléptem, mert miért ne… de Jyri is más-utakra akart térni. (Mert ő egy kis munkamániás fiú! Arra az építési területre igyekezett, ahol akkor dolgozott, hogy szabadidejében is gyakorolhassa az egyik munkagép működtetését. Milyen szimpi! Mosoly.)
Új nap, új terv! A Make -féle dologról már meséltem, de az este folytatásáról, a drogos „lappi” kirándulásról még nem. Lia a barátját látogatta aznap, aki Make albérlője volt a másik szobában. Értelmes nő, negyven körüli. Az egyelten akivel beszélgetni is lehetett a delíriumon kívül. De Vappon inni kell, és biztos buli is van! Megyünk valahova… ha tudnám hova. Vonattal. Állítólag „Lapland”, de szerintem az nem félóra vonatútra van, csak már annyira be voltam állva, hogy nem mertem kérdezősködni, úgysem kapok rá értelmes választ, és csak növelődik bennünk a homályt. Jegy, az nem kell, mert igazi ingyenélők vagyunk! (És mosoly!) A világ csak akkor érdekes, ha érdekessé tesszük. Ahogy a vonat halkan és gyorsan szuszog, és részegen könnyedén átnézünk az ellenőrökön, vagy ahogy Lia és barátnője készíti elő injekciós tűket egy szobában, és ahogy tudatosodik bennem, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyok, de ettől a látványtól arra gondolok, hogy milyen szívesen is lennék nővérke. Olyan szimpatikus volt a barátnő …is! Kislány voltam, málnaszörpöt kortyolva… A semmiért belőtték magukat. Aztán a Semmiért elhúztunk onnan is… Kemény világ. Lia nem kedvelte a barátnőjének betérő bátyát, és társaságát, a vonatot viszont lekéstük, így tizenöt percet kellett gyalogolnunk a következő állomásig. Visszafelé nyugtatót adtak. Úgy csináltam, mintha bevetem volna… álmodtam már így is… egy másik napot.

Le akartam írni november huszonkilencedike történetét is, és a fejemben úgy vágtattak a gondolatok,mint ahogy akkor vágtattam hazafelé Magyarországra. De volt történtben egy pont, egy mélységesen szomorú pont. „Nem mondhatom el senkinek, hát elmondom…” csak ezt mondom el. Nem tudom, hogy akiről írom, azzal szemben mennyire vagyok igazságos, hogy a szomorúság csak benne, vagy csak bennem, vagy mindkettőnkben volt-e, és nem akartam továbbá a helyet sem elítélni, ahol mindez megtörtént, pedig szívesen leírom azt a szót, hogy Pokol!

Hajnali négy-óra negyven perc. Helsinki közepe, körülbelül mínusz tizenhárom-tizenöt fok, enyhén szemerkél a hó. A buszpályaudvart kerestem, de akkor még fel se tűnt, hogy (mint fél Helsinki ilyenkor) ez is a „föl alá van temetve”. Nappal legalább hat bejárata van ennek a helynek, de ilyenkor mindegyik zárva van, (egy kivételével persze, hiszen éjszaka is indultak járatok). Sehol se találom azt a bizonyos egyet és kicsit izgulok szokás szerint, de idő még van öt óráig, hogy ne késsem le az indulást. Embereket keresek, de nem nagyon vannak az utcán, csak egy helyen tűnik fel öt ácsorgó alak, egy gázmelegítő körül.
– Hol a buszmegálló? – kérdezem, számomra teljesen természetes módon. Semmi válasz. Pedig rám néznek… Újból ismételem: „Where is the bus station?”
- Bus station, bus station, bus station… – idő telik el, halkan és lelassítva hangzik a válasz, egy arcom mellett elnéző hatalmas szempárból. Azt nem mondhatom, hogy „átfutott a hideg”, de a szívem lórúgást kapott. „Rajtam senki sem segített, én sem segítettem, már nem tudok segíteni.” Értem. Vagyis nem értem. Ájultan lépkedek tovább… szédülök a „rúgástól”. Haza akarok menni, bebújni a takaró alá és zokogni… de már nincs erőm, itt fogok meghalni a …Pokolban.

Ennyi. Nem részletezem tovább. Ez csak egy mélységesen szomorú pont. (Amire nevetve emlékeztem vissza…)

Egy valamit még, muszáj elmesélnem… 

Utolsó este, november 28-án azt hittem megint „éjszakázni” fogok a hidegben. Janne orvoshoz ment a lába miatt, és ez már jócskán sötétedés után következett be. Húzta az időt, de kb. 8 órakor körül el kellett mennie, el kellett mennem. Nem panaszkodtam, nem panaszkodhattam, de nem tudtam, mit vállalok. Vasárnap este senki nem volt az utcán, az időjárás meg -15 fok körüli volt, attól függően, hogy hol milyenek a szélviszonyok. Mit volt mit tenni, hát villamosoztam. 

Szerencsére a helsinki villamosokon ugyanúgy lehet bliccelni, mint Budapesten. Városnézés. Rátapadtam az ablakra, hogy valamit lássak, és közben meg nagyerőkkel kerestem a villamos legmelegebb, és legeldugottabb helyét. Csak néhány embertől rejtőztem ilyen iramban, vagyis a rejtőzködés csak bennem lakott. Az a néhány ember is inkább magát sajnálta, mit hogy egy barnaszemű vadleánnyal törődjön. Egészen pontosan a viselkedésem tett igazán „odavalósinak”. Villamosról villamosra, míg nem egy viharsarok-zsákutcába nem értem. Egy kietlen, ipari, viharsarok... ahonnan még a villamosok is csak „nyolc” percenként indulnak! Még az életben nem tapasztaltam olyan hideget… Az erős szél miatt a hőérzet úgy mínusz 20 alatt lehetett. Kietlenség és rideg élettelenség. Nem gondoltam, hogy megélem ezt a pillanatot …pedig hát azzal az elhatározással indultam el otthonról, hogy „nem félek még a Pokoltól sem!” „Már megint elb*tam! Már megint elvesztettem az irányt! Ez nem volt benne, a tervben!!!” Itt jegyzem meg, hogy amúgy utólag visszanézve az egész utazásom szigorúan az „Á” terv szerint haladt. Az „Á” terv így hangzott: „Utazz el három napra Finnországba. Első nap kirándulj, estére meg juss el valahogy Helsinkibe! Ismerd meg a várost, az embereket, a városban rejlő lehetőségeket… ééés nem utolsó sorban a finn pasik szexuális szokásait! Szállás nem kell, Isten küld angyalokat a pokolba!” Egészen pontosan kettőt küldött!:) Egy részeget és egy sántát! Na jó ha szigorúan vesszük előtte volt még egy ács is, de annak nem, nem volt irrealitás alapja, így nem számít angyalnak, csak kedvesnek. A „B” terv magába foglalta minden romantikus illúziómat, a „C” terv meg minden egyéb, amire nem gondoltam, és ami az „Á”-ban meg a „B”-ben nincs benne. Szóval az „Á” terv volt valójában „A terv”, a „B” csak a vágy, ami miatt az „Á”-t meg kellett csinálni. : )
De ebben a pillanatban semmisem vigasztalt, úrrá lett megint a „pánik-reakció”. Szerencsére ez normál esetben csak néhány perces vészjelzés, míg feloldódik bennem a dózis. (Egyes „drogok” hatására óráig vagy, akár napig is elhúzódhat a folyamat.) A lelki fájdalom mellett egész testemben remegett a fizikai fájdalom is… bár e kettő valójában egy. Nem állhattam meg „nyolc” percig, az öngyilkosság lett volna. Amúgy is miért legyek pont ITT legyek az?! Ha már van pénzem arra, hogy elmenjek Turkuig, akkor valahogy megtalálom a buszpályaudvart és felszállok a buszra, elmegyek az Aura folyóig, megvárom a hajnalt, mikor a kékség feldereng a ki domb mögött, amin egy ősi kerek templomocska van, körbe nézek a meleg karácsonyi fényekben tündöklő, cukortartó faházas városkán, és akkor, akkor beleugrok a jeges Aurába! … Neeem! Ha van még kb 35-40 euróm, akkor minden költsem busz jegyre, abból még tudok előtte piát is venni, és ha úgyis meg akarom ölni magam, hát lesz merszem bemenni valamelyik vadállat sörözőbe, és ha már leittam magam, be is pasizhatok, és ha már bepasiztam, miért ne búgjak vele? Így utoljára? És ha mindez megvan, akkor már valószínűleg megértem a másnap reggelt, és minden bizonnyal azzal a gondolattal fogok felébredni, hogy „Jééé, tegnap meg akartam halni! Miért is?”
De erről szó sem volt! Hatalmas léptekkel nekiindultam a városnak, minden lépéssel közelebb vagyok a semmihez. Nem láttam érdemi emberi épületeket az ipariakon kívül. Janne sms-t ír hogy 10 perc múlva otthon van és vár! Tudtam, hogy ez jó hír de nem vidított. „A fenébe, hogy fogalmam sincs hogy, hol a szarban vagyok!!! Húsz túlélő menet után az ipari épületeket felcserélte egy… felcserélte… egy… TEMETŐ! Áááááááá! Nem hiszem el, annyira tipíííkuuuus! Ziháltam a röhögéstől! Gondoltam bemászok és ugrálok egy kicsit a sírokon, de ennek csak az elméleti megvalósulása következett be. Megláttam egy villamost, egy hozzátartozó megállóval! ... Már nem tévesztek szem elől semmit, pontoasn silabizálom az alblakot, merre is van a tenger, onnan pontosabb a tájékozódás... aha persze, ha Helsinki Barcelóna lenne... de nem.
Gyorsítva a dolgokat... Pár perc múlva egy "halálpontos" teljes Helsinkit magábafoglaló térkép előtt állok, és elszántan keresem a "Purisimienenkatu" kifejezést, de mindhiába :) mellesleg a többi utcanév sem sokkal rövidebb, muszáj a "Kérdezzünk meg valakit!" opciót igénybe vennem. Negyven körüli mérnök típus pasas: "Egy kilométer egyenesen előre, majd forduljon jobbra!" "Jó, 10 perc erőltettmenet." - fordítom le magamban. Jajj, még nem is mondtam, milyen jó érzés, mikor az a finom, tiszta és SZÁRAZ hó ropog a lépéseimtől! A norvég erdei macska vadászni indul, szürke bundácskájában! Igen, már a következő akadály lebegett a szemei előtt, hogyan fogok bejutni Jannéhoz, mivel se kaputelefon, se jeladásra alkalmas telefonom. Nem, ezt nem döntöm el előre, először megtekintem a csatamezőt, és csak utána választok fegyvernemet. A csatamező a szomszédházban található kocsma lett. Bementem és a pultosnak a lehető legalaposabban elmagyaráztam hogy csak egy telefonszámot hívjon fel nekem, mert nem tudok bejutni az ismerősömhöz a házba, de látszólag nem nagyon értette, ezért a pultnál ülő vendégnek is elmondtam, de az sem reagált. Feszült csönd, mindketten értetlenül néznek rám, majd a vendég egy vallatótiszt modorában megkérdezi tőlem, hogy milyen nemzetiségű vagyok. Neeee! Mi köze hozzá?! A segítségnyújtásnak mi köze van a származásomhoz?! Na, jó nem érdekel, itt valami nagyon nagy probléma van... valami olyasmi amit még én tudatlan magyar lányként még nem érthetek... vagy nem is fogok érteni... Nem érdekel! Alávetem magam a vallatásnak, és ha nem vezet eredményre, hát "bevetem bájaimat" a többi "vendég" előtti is. Életemet és véremet Janne Kari-ért! Pár nem a tárgyhoz tartozó kérdés után, a pultos kézségesen elkérte Janne számát, és mosolyogva felhívta... hát mégiscsak értette, mit mondok... jajj... "köszi-puszi!" Sutty ki! 

Néhány perc az üvegkapura tapadva. A szenvedés utolsó végtelen másodpercei... Janne. Janne a mankójával nehéz kicsi lépésekkel közeledett... Istenem! Nem hiszem el, hogy ez a fiú akinek szintén fogalma sincs arról, hogy miért vagyok ott, így vár engem... és várt vissza! Nem is tudja, hogy a küldetés része volt... vagy éppen sejti... tudatalatt viszont biztos hogy, tudta. Még nem is ismertük egymást mikor azt a jelet kaptam, hogy vár valaki Helsinkiben... és tényleg, és itt van, és létezik! "Senki vagyok!" Mondta nekem Janne mikor megismerkedtünk az első este. Én is az vagyok, gondoltam... de Janne nem senki volt, hanem az "angyal"!

"Vagyok, mint minden ember, fenség, északfok, titok, idegenség..." (Ady)

*

*

Feltüzeltük az erdőt.
Milyen jó a sötét fák között
Belegabalyodva néhány ágba
Menekülést képzelve
Élve rejtőzve
Félve bátorkodni.
Tűnve élünk
Szeretve a halált,
Hogy majd akkor is
Együtt leszünk hatkor
Mechwárt ligetnél.
Ha holnap volna
Nem tanulna ma senki...de így sem, és így is.

Szösszenet, szösszenet... ami csak a semmiben létező életben van. 

Régi szép idők!!!:):):)

Íme itt van ő maga!
Alteregó

"Z: Ha megszeretnélek venni milyen gyümölcs lennél a zöldségesnél?
F: Minden bizonnyal eper, na és te?
Z: Természetesen a BAB!
F: Milyen olcsó vagy! Ja amúgy engem nem a zöldségesnél kell meg venni!
Z: Hanem?
F: A régiség boltba! Én egy szecessziós csillár vagyok!"-mondta, és belecsavarodott a függönybe!

(Boldog emlékezetű V-P. Z-nek, aki mostanában pénzszűkében van, ezért le kellett csökkentenie a heti adagját ötszöri berúgásra, és három randira. Szörnyű ez a gazdaságiválság! Hogy fogja kibírni ezt, szegényke!)

A túróizmusnak külön története van. Kedves ismerősünk, aki saját maga álltal egy személyben szerkeztett, kézzel írott, környezetvédelmi havilapot ír, mellesleg 19. századi kisnemesnek képzeli magát, gyakorta írta turista szót túristának. Így hát egyszer egy "kedves olvasó hölgy" megelérelte a sok túúúristát, így nyílt levélben fordult a tisztelt "szerkeztőséghez". "Aki a turistát hosszú ú-val írja az egyéb galádságokra is képes!"- írta, és nem is sejtette, hogy ezzel egy fogalom újra felfedezését idézte elő!

Túrizmus, a túró szóból eredeztethető vissza, ugyanis eredetileg a túrizmus a túróizmus röviditett változata. Az ősi túróisták, gyakorta jártak a hegyekbe földet túrni, mivel tudták milyen jó szolgálatot tesznek ezzel a leendő turistáknak, kik már teljesen földtúrásmentesen sétálhatnak a turista ösvényeken. Az régi túristák annak idején még a túróista ösvényekre mentek kirándulni, de ahogy egyre több túróista lett, úgy lett egyre kevesebb túróista ösvény, mivel már azokon idővel erősen feleslegessé vált a földtúrás...

A túró, túrista mozgalom viszont, újabban egyre jobban kezd újraéledni kis hazánkban. Ennek egyik jele a túrizmus szó ismételt felbukkanása! Vajon milyenek lesznek az új túristak? Szeméttúróisták? Igaz olyanok már vannak...

Na mindegy... Addigis olvassuk az "igét"! Manapság már a kézzel írott újságok is digitalizálódnak...!

*

Eltévedve született,
Eltévedve kezdett élni,
Az idő elérkezett,
Nem tudott már visszanézni.

Sötét volt az alagút,
Beszorult a teste, lelke,
Úgy érezte hanyagul
Teszik ágyba, megmeredve.

Eltévedt, ha útra kelt,
Eltévedt az iskolába,
Riadt szemmel énekelt,
Vágyott már a nagy korára.

El is jött de, tévedett,
Aztán újra, s újra, újra.
Minden percben éhezett,
Titokban megbújva, bújva.

Éhezett, mert jóra várt,
Igazságban, szerelemben,
Mindez öltött álruhát,
S eltévedt a végtelenben.

Bociszemű kisleány
Maradt mindez ellenére,
Bár azt hitte harcban áll,
S utat tör életébe.

Meleg nyári éjjelen,
Idegenek városában,
Eltévedt, majd részegen,
Kijózanult bánatában.

Rájött, hogy törékenyek
Lábai, és szíve reszket,
Hogy talál ösvényeket,
Hazafelé, hol pihenhet?

Eltévedni nem szeret,
Eltévedt az éjszakában,
Zúgó, sötét tengeren,
Megfürdött a némaságban.

*

Elhagyottan

Ó, miért, hogy nem érzek semmi,
Ó, miért, hogy nem érzek semmi,
Pedig szerettél kedves barát.

Ó miért, felejtesz ennyit,
Ó miért, felejtesz ennyit,
Pedig voltál velem vidám.

Ó miért, nem érek ennyit,
Ó miért, nem érek ennyit,
Hogy keressél meg ezután.

2001.

Once Upon A September, November and May... :)

Szeptember közepe volt. Találkoztam két ismerősömmel, két fiúval. Nagyon jó estét töltöttünk el mi hárman, aztán persze késő lett és egyiküknek el kellett mennie...

Ketten maradtunk. Esett az eső, sötét volt és fáztunk. Ő meg már nem volt józan, mondjuk én se, de akkor "Bé" olyan kedves és érzékeny tud lenni, mint amúgy soha. Máskor mindent megtett azért, hogy magabiztosnak tűnjön, és belső fájdalmait messze eldugja a mindenki előtt. Hát beszélgettünk. Azt mondta, hogy mindig is szeretett és soha nem akart engem bántani. Hittem neki, bár éreztem, hogy tőle mindez csak tiszavirág életű kijelentés... Mondtam, én is szeretem. Tudtuk, ez egyikünk számára sem jelent szerelmet, de boldog voltam a szokatlan gyengédségétől.

Átsétáltunk az alagúton, ami most jó menedék volt az eső elöl. Aztán megálltunk az alagút végén, és a csöpögő eső és a reflektorok függönyében átöleltük egymást. Olyan kellemes és olyan szép volt minden, mégis olyan sivár és reménytelen, és lélektelen. Ha megcsókolt volna én is viszont csókoltam volna, de mindketten tudtuk, hogy nincs rá nagy szükség. Arca érintése, a szemei és az illata viszont pont olyan volt, mint azé a fiúé akitől még aznap reggel búcsúztam el. Pont olyan volt mint ő...

De nem csak az ölelése, a lelke is pont olyan volt. Pont olyan sivár és szeretet nélüli. Pont olyan betegek ők. Pont úgy nem tanították meg őket szeretni, és én pont úgy ragaszkodtam hozzájuk. Azt hittem az én szeretetem, az én ölelésem majd mindent bepótol. De nem tudok rajtuk segíteni...

Annak a fiúnak ott az esőben mindent megbocsájtottam. Mindent amivel megsértett, sértegetett mások előtt, megalázott és fájdalmat okozott nekem. Igaz egyszer én is "lepondróztam" őt, mindezek után. Most már ilyet nem tennék, mivel tudom, neki a legnagyobb büntetése az, hogy nem tud magához senkit se közelengedni, ezért nem szabad őt bántani.

Nem szabad őket bántani, bár ők bántanak engem. Mégis miért ragaszkodom hozzájuk? Miért vonzódom hozzájuk? Olyan furcsa ez... Biztos, csak mert annak akarok szeretet és gyengédséget adni, akinek nincs...de és ők meg nem adnak nekem semmit. Nem tudnak. Kibeleznek csak... :( Viszont ha akarják, mindig meg fogom őket ölelni... Csak ölelni!

Azért talán más is megért... :)

La Valse D'Amélie

Ezt játssza a kis doboz. Kis szomorú dobozka. Párizsból jött, és egy reménytelen szerelmes hozta reménytelen szerelmének. Egy tökéletlen férfi egy "tökéletes" nőnek. A "tökéletes" nő hiába szerette a férfit, közéjük ált a puszta külsőség. A fiú kicsi volt és nem szép, a lány gyönyörű és magas. Különben minden tökéletes lett volna...

Ahogy tekergettem körbe-körbe ezt a kis dobozt sok minden szembe jutott, az újra meg újra visszatérő dallam alatt. Vajon miért ilyen szomorú nekem? Hisz a filmnek jó a vége. Amélie megtalálja szerelmét, és a fiúnak egy akadályokkal teli utat kell bejárni, hogy rátaláljon a lányra, aki szereti. A szomorúság bennem volt. Szeretnék én is olyan lenni mint ő. Az életet kis titkokként fogni fel. Mese világban élni, ahogy Amélie teszi. Mivel a mesevilág a valóság, a boldogság maga a mesevilág.

Emlékek jutottak eszembe. Emlékek, amik szépek voltak és már soha nem jöhetnek vissza. Olyan már sose lesz, amilyen akkor. Ahogy én szerettem, az csak illúzió volt, és felébredni egy álomból fájdalmas dolog. Persze vannak még csodák, nem adtam fel semmit, soha nem adnám fel, hogy, a mesevilágot újból visszavárjam, és biztos eljön az az idő, mikor újból álmodhatok. Remélem akkor már örökre... Legalábbis én mindent meg szeretnék tenni azért, hogy boldog álmom/álmunk legyen. Mert "én legjobban álmodni szeretek"! És akivel álmodok, és aki velem tud álmodni, azért mindent meg teszek, ha jó...

Tovább forgattam a kis dobozt...

Eszembe jutott egy pár évvel ezelőtti emlék. Álltam a metrón, és nagyon- nagyon szomorú voltam. Mellettem állt egy kis lány és rám nézet, de ez sem tudott megvigasztalni, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen rossz, hogy egyszer talán ő is olyan szomorú lesz mint én, és milyen jó volt nekem mikor még olyan tudatlan kislány voltam.. Hogy miért voltam szomorú magam sem tudom, csak úgy vágytam egy kis megértésre. Talán a legnagyobb bajom az volt, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mit akarok, és mit tudok. Olyan dologba kezdtem ami nem az én világom, és olyan világba kerültem, amit nem is ismertem. Szerelmes akartam lenni, de azis csak rosszúl sült el, azis csak reménytelen volt a számomra. Ismertem egy fiút, aki már akkoris velem volt, mikor baj volt, és hozzá mentem segítségért. Nem voltam belé szerelmes még akkor, de mai napig szinte az egyetlen férfi az éltemben aki megértett. Ezt már akkor is éreztem... Ültünk a Duna-parton és beszélegettünk... az életről. Akkor még nem tudott megvigasztalni, de pár nap mulva már tudtam hogy igaza van... Később azt mondta arról az estéről, hogy nagyon féltett engem, mert olyan kis naív voltam. Aztán pár hét múlva már volt barátom is... Teljesen feleslegesen. Én nem voltam szerelmes egy cseppet sem, hamar véget is ért a dolog, és jött a következő, az se volt az igazi, ki is léptem belőle 3 hét után, csak arra volt jó, hogy belém szeressenek, de én visszavágytam arra fiúra...

Hát igen, ez már régen volt, ennyi minden rejlik egy kis zenedobozban... Zenék és szagok, olyan dolgok, mik nagyon mély érzelmeket tudnak a felszínre hozni, néha még azt sem tudom honnan...