*

Árverésen mérik áramat,

Hogy szeressek luxust, édeset,

S míg elönt a nyájas áradat,

Átvertek, mint önző védtelent.

Megszüntek az ösztön vágyai,

Hasamban sok izzó kőhalom,

Csak tudnám, hogy nem kell ártani,

Bár, mit értek az sem oltalom.

*

Könnyű utak világában

Stressz beteg vagyok,

Megszabott a tánc veled,

Mert súlyos pénzt kapok.

Nem bíztattak születésre,

Értsd, hát verseny ez,

Én leszek a legtutibb,

Nem felejtenek.

Nekem a harc nyereségem,

Bánt, ha féltenek,

Pokol herceg kell nekem,

Mert vesztve is szeret.

Ez a zene bennem liheg,

Sírtam, hisztizek,

Közönségem mit hisz el,

Közömbös mit sziszeg.

Megfelelni így sem lehet,

Dac, mi meghatott,

Táncba vitt az élvezet,

És végleg elhagyott.

*

Kapzsiság

Miért kéred pénzem is?
A bizalom hiánya
Gyűjtögetni kényszerít,
Mert nekem több kijárna.

Kicsik vagytok mind nekem,
Környezetem lenézem,
Luxus árban éhezem,
Szám keret a reményem.

Hatalomnak épített
Bástya lesz a pénzemből,
Áldozatom érzitek?
Fizetség a lélektől.

Sakktábla lét, hulla rend,
Kígyó marka erényem
Körbe fon, szorít a szent
Emlékem a szeméten.

Irigység

Szerencsésebb volt más,
Kihasználta helyzetét,
Tudom, nem úgy formál
Meg mindent, hogy tettem én.

Igazságosságom,
Mint egy penge megélem,
De mert függök vádtól,
Véren múlik esélyem.

Kínos sárga láztól,
Ki is irthatnám, mi szar,
Kritikával vádol
Szavam jót, ki megfial.

Falánkság

Azt gondoltam egyszer, jó lenne valami,
De akkor, mint mindig, szembe jött a hami,
Nem tágítok tőle, így észre sem veszem
Lelkem éhezik csak, magányomban eszem.

Állandó a képzet – még rám föl se néztél –
Több lenni a testben, dac földemre értél,
Te vagy, aki nem adsz! Én vágyok, mint átok,
Töretlenül űzve fényes túlvilágot.

...avagy egy bűnös természet születése

(giccs cím)

Mazhovics Emesének bűnös természete volt. Mondják. Már három évesen molesztálta a szomszéd nénit, a csúnya csöngetési kisérleteivel. Igaz, a csengőt még fel sem érte, de a kisérlet már akkor bűnös vágyakat ébresztett benne. Sopánkodott is sokszor a szomszéd néni: „Bele kell halni ebbe a gyerekbe! Gyönyörű, de halálos! Vigyázz lelkem, legjobb lenne felkeresni egy pszihojógust, még mielőtt tovább fajulnának benne a vágyak!” - mondta Nyeszleg Mári néni Emese Anyukájának. Anyuka először tagadó választ adott. „Nem! Nem a én kislányom épp és egészséges, nincs benne semmi hiba!” De otthon rühelte Mesit. Mesi sírt. Egész éjszaka sírt és nem lehetett megvigasztalni. Nem kellett neki a kakaó, ezért aztán (mivel szavakkal kifejezhető választ nem adott sírásának okára) fel lett pofozva.
Mesi tudta magáról, hogy ő rossz. Kislány létére veri az ovis társait. „Igaz nem mindig, csak szükség estetén!” (A „szükség esete” fogalmat Mesi nem tudta definiálni magában.) És úgy, mit egy vadmacska! ...Mindenkinél erősebb volt és élesebbek a karmai...
Mesi hisztizik. Anyukája le akarja vágni a körmeit, és ő ezt nem szívleli, mert szüksége van még rájuk. A fésülködést viszont már jobban tűri, ennek is értelmes okai is vannak, vágni nem szabad a hajából, így ki kell kefélni néha... „Igazi fájdalom tűrő vagyok!” - gondolta Mesi. „Azt hiszik rólam, hogy nem félek a szuritól, pedig én rettegek a szuritól! Csak ezt jól titkolom...”
A pszihojógustól viszont már nem félt. De a pszihojógus annál inkább Mesitől. „Leveszem a harisnyámat!” - mondta Mesi... és a pszihojógus sokkot kapott. „Nem, nem, nem, nem, nem, neeeem, neeeeeeem, és akkor sem veszed le a haaarrrisnyááááááádat!” Mesi nem értette a pszihojógus problémáját, és közölte, hogy ő ugyan akkor is leveszi, „ha esik ha fúj”mert szúr! „Ennek a gyermeknek bűnös a termééészeteee, eeez a gyeeereeek őőőőrűűűűlt! Eeeeeez hűűűűűlyeee! Örüljön anyuka, ha a kisegítőiskolát el tudja végezni majd!” Mesi ordított, mint akinek vést vágtak a hátába.
(A következő pszihojógus viszont már azt állapította meg, hogy Mesinek különlegesen magas az intelligenciája, de ez nem lényeges információ.)
Mesi nem szerette a délutáni alvásokat az oviban. Nem szeretett mindenki előtt ágyba feküdni. „Megalázó!” - gondolta. A takarót viszont már annál jobban szerette magára tekerni. Ficánkolni is szeretett az ingatag ágyikóban. „Mesi aludjál, ne rosszalkodj!” - szólt rá az óvónéni, de csak nem jött az álom szemére. Egyesek néha szerencsések voltak az oviban. Értük jött az anyukájuk, és még alvás előtt hazamehettek. „Micsoda igazságtalanság!” - gondolta Mesi. Egy nap aztán az ő anyukája is érte jött. Mesi nem rakta ki az ágyat ebéd után, nyugodtan, boldogan és elégedetten ücsörgött az egyik kisszékben. „Jön az anyukám!” - mondta az ovónéninek. Az anyuka viszont nem volt ott. „Feküdj le!” - szólította fel az óvó néni. Mesinek végtelen boldogság volt ellent mondani, és határtalan erőt érzet magában, hogy a végsőkig kitartson. Hitte, hogy jönni fog anyukája! „Késik már megint” - gondolta, „húzza az időt, de ha megígérte jönnie kell!” (Ha meg nem...? Erre nem gondolt. Az a Halál, de Mesi attól se félt.) Hatalmas csata kezdődött. Kata néni minden idáigi óvónői tapasztalatát latba vette, a „ficakba” próbálta tuszkolni Mesit, míg az minden erejét bevetve küzödött eme megszégyenlítő elzárási mód ellen. A kislányt képtelenség volt legyőzni. Túl nagy erő van benne, „bűnös természet”... Már úgy tiz-tizenöt perce tartott a csata, amikor Mesi végre kiszabadult Kata néni karmai közül... és bömbölve kirohant az óvoda folyosójára... „Hová legyek?!”- sírt kétségbeesetten... de nem kellett sokat várnia a csodára! A fényre... „az alagút végén”...
Kata néni nem jutott szóhoz. Zihált a fáradságtól, épp úgy, mint Mesi... „Elnézést... csak nem akart lefeküdni, csak... nem tudtam, hogy jön érte az anyukája, hogy Ön jön érte...”
A győzelem vitathatatlan volt... soha nem érzett boldogság járta át Mesit, áramütésszerűen végig futott a melegség testén... Kétségtelenül megállapíthatjuk:
...Bűnös természet.... 

*

Irodalmár: Tedd le a tolladat, vegyél fel egy jó vastag olvasószemüveget, költözz be a könyvtárba, és miután kiolvastad az összes könyvet, úgy négy-öt év fogság után kiszabadulva, az írók szellemével és a szabadságtól átszellemülten hatalmas műveket fogsz létrehozni! (Vagy nem.)

Ösztönlény: Tedd le a tolladat, vegyél egy baltát, menj be a könyvtárba, darabold fel a könyveket, és a széthulló papírdarabokra írt szó- és szövegfoszlányokat olvasva, és a brutalitástól kimerülve, a látványától megrészegülve verseket fogsz írni. (Vagy nem.)

:)