Én rab vagyok,
Mint hegyvölgyi
Elvonult, ki
Nem lát Napot.

Az ájtatos
Alázat és
Reménykedés,
Nem állapot!

Van alkalom,
Kiléphetek,
De harcteren
Kell vallanom:

Hogy nem vagyok
Én jobb gyerek,
Mint egyesek,
Csak tetszhalott.

Az űr!
Nagy és csendes.
Vagy szűk?
Ezt relatívan rendes.

Egy gombostűbe
Ezer űr fér,
Mélyen benne,
Ezer zűr ér.

Még távolabb
Sok-sok fényév,
Űrön kívül,
Kis gömb, szép, szép!

Istené e kisgömb,
Nagy mély,
Icipici,
De véget nem ér!

Valami nagyon, nagyon mély... elsüllyedek...

Az előző írásom kicsit furcsa volt így visszanézve. Valójában nem tudom kinek-minek írtam, csak úgy valahogy, kiakaródzott belőlem jönni. Lényeg az, hogy amit itt leírok, az csak részbe a valóság, sokszor nem más, mint egy költöi illuzió. Vagy akár illúzió keltés, költői kérdés, ilyesmi. Mint az is, mikor "egyes" városokról írok valamit. Mondjuk ki, Székesfehérvár, Székesfehérvár! De valójában az nem is olyan nagy baj, hogy leírtam, még ha félre is értik is. Meg van az okom, hogy miért írtam róla, bár akkor mindez nem volt tudatos. Olyan ez mint egy vers, egy költői ábránd, és a költőknek meg van az a képességük hogy előre megérezzenek bizonyos dolgokat.Boldog lehetek, hogy én is költő. Nem a versek miatt, hanem mert képes vagyok megérezni olyan dolgokat, amikre mások nem képesek.

"Székesfehérvár szellem város"

Nem tudom, hogy miért, de valahogy nagyon éreztem, hogy nem létezik, hogy csak "szellem". És meg volt az okom gyűlölni ezt a város. Éreztem, hogy halott. Halottak lakják. Sivár, lélektelen és halott. Nem, egyátalán nem biztos, hogy ilyen, de amit én tudok belőle, azt a kicsiny darabot, az halott. Rég meg halt. Lakói csak szellemek. "Szellemes szellemek!"

A halottak nem sírnak!

Csak az élők tudnak sírni. Az élő emberek. Ahogy megszületünk sírunk, és boldogok vagyunk, hogy sírhatunk! Ha meg meghalunk, akkor helyettünk sírnak. Nem, nem értünk sírnak, hanem azért mert szerettek minek. Akiért sírnak, akiért öszinén írnak, az biztos hogy boldog lehet, mert azt az embert szereték! És biztos ő is viszont szeretet. Tudott szeretni! Aki már életében meghal érzéketlen lesz, akár egy halott. Az öngyílkosok sírnak mielőtt megölik magukat. És van olyan öngyílkos, aki élteben marad miután már lelkében megölte magát. Lehet, hogy mégsem lett gyílkos, valójában mégis gyílkos marad. A szíve mélyén. És a bűn addig bűn marad, amígy nem mondjuk ki. Amíg nem vallottuk be még magunk számára sem. A fájdalom ott marad. És ez tényleg nem vezett sehova... csak az ördöghöz. Én érzem, nekem fáj, mert én ellene dolgozom és harcolok, és akár látszólag durva dolgokra is képes vagyok, képes szeretnék lenni.

Gyílkolni vér nélkül is lehet...

Nagymamám sem vallotta be soha, még magának se, hogy gyílkos. Nem is éreztem vele soha sem jól magam. Hiba "áldott jó asszony". Hiába szeret szinte mániákusan, mit se hat. Gyermekként sem éreztem olyan jól magam nála, valahogy mindig éreztem azt a bizonyos hamisságot, aztán rá kellett jönnöm, hogy meg kellett tudnom, miért éreztem így. Bár csak egyszer meg mondhatnám neki. Ki mondhatnám, de nem merem, és nem tehetetem. Meg az is eszembe jutott, hogy Székesfehérvárra érkezve nem tudtam válaszolni egy "kedves" asszony egyszerű kérdésere. Talán ez is egy megérzés volt, mivel számomra szinte teljesen érthetetlen módon nem bírtam semmit se mondani. Egyszerüen csak néztem.. Nem tudtam azt mondani, hogy itt és itt tanulok, vagy hogy ez bonyolult, vagy akármit kedvesen, csak annyit feleltem az "És te mit csinálsz kédésre?" hogy nem tudom! Nálam a nem tudom annyit jelent rossz! A bűn felszínessé tesz, és igenis amit az a "kedves asszony" tett az bűn. Még akkor is, ha nem is mondjuk ki, még akkor is ha látszólag kiszolgáltatott volt, még akkor is, ha nem ő döntött bizonyos dolgokban, még akkor is gyílkos volt. Egy anya nem csak abortusszal és gyílkossággal ölheti meg a gyermekét, hanem felszínességgel és vaksággal és lélektelenséggel is. Egy anya csak akkor anya, ha az életét tudja adni a gyermekéért, ha meg tud halni érte. Minden lemondás egy-egy meghalás a másikért, ha szeretetből van, egy anya ha ezt nem teszi, ha fontosabb a saját kényelmes a gyermeke boldogságánál, akkor nem anya, és egy percre sem volt az mindenbizonnyal... Nem szeretek az ilyen "nem anyákkal" találkozni és nem is fogok akarni soha.