Csorba Csillag

Gyakran feltételezzük másokról, hogy az direkt rosszat akart nekünk vagy másoknak. Ezen mindig csodálkozom. Miért jó az valakinek, ha szándékosan rosszat tesz? Mi a haszna belőle, hogy tud utána aludni? A válaszkeresés közben megpróbáltam belehelyezkedni az ilyen, úgymond, „gonosz” személyek lelkébe.

MI lehet a gonosz szándék oka?

Valójában nincs is olyan, hogy gonosz szándék. Minden embert kizárólag a jószándék irányít. Bármit, amit elkövetünk, mindig valakiért, valakikért vagy valamiért tesszük. Nem is tudunk másképpen cselekedni, mert maga az erő, az energia is csak pozitív lehet, tehát természetétől fakadóan jó!

Fiatalabb koromban azt hittem, hogy azok az emberek, akik rám pozitív hatást gyakorolnak, szimpatikusak számomra, és a társaságukban jól érzem velük magam, minden esetben pozitív hatást fognak gyakorolni az életem folyására. Be kellett látnom, hogy ez nem így van. Ezek az emberek valóban nagy energiákat áramoltatnak valaminek az érdekében, de korántsem az én ügyem érdekében. Legtöbbször arra kellett rájönnöm, hogy ezek az emberek az önszeretet eléréséért küzdenek ilyen nagy erőkkel.

Mindenkinek igaza lehet, más és más irányokban. Mivel annyiféle irány van, annyiféle lehetőség, a sok JÓSZÁNDÉKból hatalmas KÁOSZ lehet.

Legtöbbet azzal tudunk elérni, úgy tudunk építkezni, fejlődni, és megvalósítani dolgokat, hogyha egy közösségben dolgozunk és mindannyiunk ugyanazt akarja. Ez egy-egy dolog megvalósításában még abszolút kivitelezhető is, de kevés arra, hogy egy egész életen keresztül így éljünk, vagy hogy egy egész ország életét beszabályozzuk ilyen módon. Nem lehetünk mindig csak és kizárólag a közösségért.

Az alap, hogy mindannyian mások vagyunk, de egy társadalom fenntartásához kellenek bizonyos alapelvek, amiket mindenki természetszerűen elfogad kisgyerekkortól, és nem is kérdőjelezi meg azok létjogosultságát.

Erre a normarendszerre még mindig az egyik legjobb megoldás a vallás és az erkölcs. Ez nem azt jelenti, hogy az erkölcstől nem lehet eltérni, hogy a vallásos emberek csak és kizárólag tökéletesek lehetnek, hanem csak annyit, hogy ha eltérünk a szabályoktól, rosszul érezzük magunkat, nem vagyunk rá büszkék, vagy esetleg megpróbáljuk jóvátenni, stb…

Nem jó, ha az abszolút szabadság nevében feláldozzuk korábbi elveinket, mert ha egyéni erkölcseink vannak, mert individuumok vagyunk, és nekünk ne mondják meg… mit hogyan, akkor az energiák egymással szembefordulnak, és minden jószándék ellenére leginkább csak káoszt és pusztulást fognak hozni….

Önbecsülésem alapja az, hogy jelentsek valamit nem csak magam, de mások számára is.
Lelki békém alapja az, hogy jelentek valamit mások számára is.
Boldogságom alapja az, hogy tegyek valamit másokért.
Kielégülésem alapja az, hogy ne csak önmagam érezzem.
Legjobb nem érezni az időt és a súlyt.
Csak az eufóriát.

A legnagyobb baj nem az, ha nem kapunk elég szeretet, hanem, ha a mi szeretetünkre nem fogékony senki.

Minden ember szeret, valamit vagy/és valakit. Ha valakit szeretünk, tudnunk kell, hogy az élőlény (ember, állat, növény) milyen módon, szeretet-nyelven fogadja, érzi a szeretetet.
Az önző emberek is szeretnek, de úgy szeretnek, ahogy önmagukat szeretnék. A másik ember gyakorlatilag csak arra kell nekik, hogy az önszeretetüket kivetítsék másokra, és még önfeláldozónak érezzék magukat. Tragédiájuk tehát nem az, hogy sok embert gyűlölnek, akik nem olyanok, mint ők, hanem, hogy az önző és nárcisztikus természetük gyakorlása miatt képtelenek felfogni, minden igyekezetük ellenére, az általuk szeretni vélt személy valós igényeit. Ez egy ördögi spirál, és aki nem akar kikerülni tudatosan ebből az örvényből, az boldogtalanul, depressziósan és teljes magányban fog meghalni. Megoldás lehet a nárcizmusra, ha valaki például tudatosan önzetlen karitatív tevékenységet végez, vagy az, hogy megpróbál számára nem szimpatikus személyekkel időt tölteni, és előítéletek nélkül megérteni őket.
Minden zűrzavar alapja, hogy nem fogadjuk el, hogy a másik ember különbözősége is lehet hasznos a világnak. Illetve meg kell érteni, hogy mindenkinek másmilyen a szeretet-nyelve! Valakinek az a fontos, hogy szerepeljen, van, akinek az, hogy nyugalma legyen. Van, aki érintést igényel, van, aki dicséretet…. Stb.

*

Nem akarok politikai vitákba bocsátkozni, de ezt a témát a politika ihlette. És ami most fog következni, annak már semmi konkrét köze a napi politikához. A probléma nem most kezdődött, és nem is lehetne néhány új törvénnyel megoldani.

Képzeljük el, hogy a hatalom részesei vagyunk. Persze képtelenek vagyunk álszerénység nélkül elképzelni, de azért némi plusz jövedelemre mindenki számítana, ha egyszer politikusnak adná a fejét. Azaz lopna. De ha odakerülnénk nem neveznénk durva módon ezt a cselekedetet. Biztosak lennénk abban, alapos okunk van el tenni ezeket a javakat, ráadásul, lehet, hogy nem is magunknak lopunk. Ne felejtsük el, hogy a felhő csak lentről néz ki felhőnek, a hegyre érve már csak szürke ködnek hat.

Könnyű azt mondani, hogy csak a gazdagok lopnak, pedig ez nem igaz. Ahol a gazdagok lopnak, ott lopnak a szegények is. Egy közösség részei vagyunk, és ez a rendszer egységként működik, ami fent, az lent. Nem vonhatjuk ki magunkat alóla, mert beleszülettünk, és felelősek vagyunk érte. A politikusok azért lopnak, mert ezt tanulták meg gyerekkoruk óta. Még akkor, mikor még szegények voltak. És nem csak a politikusok lopnak, hanem mindenki. Ebben az országban mindenki várja, hogy mikor kap már valamit ingyen, és bárki, aki közel kerül a zsíros bödönhöz, hülye lenne nem degeszre zabálni magát belőle. Nem tanította senki, hogy a legnagyobb nyereségünk és boldogságunk akkor lesz az életben, ha másokért cselekszünk, és inkább magunknak veszünk kevesebbet. Ugyanis, ha valaki jót tesz velünk, akkor azt viszonozni szeretnénk, és ha nekünk jó, akkor másnak is szívesen adunk. Önzetlenül adunk, de idővel mégsem leszünk viszonzatlanok. Hogy megakadályozzuk, hogy ne legyen ennyi lopás az országban, ahhoz nem az utcára kell menni tüntetni, azzal semmisem változik meg, csak káoszt teremt, és rombolja az összetartozást, és az önbecsülésünket. Nekünk kell egyesével korrektnek és önzetlennek lennünk először. Játékosan és szeretettel, de meg kell nevelnünk magunk, hogy cselekedeteink ne csak magunk hozzon hasznot. Persze attól még mások nem fognak egyből megváltozni, de türelmesnek kell lenni.

A pénz egy víz elemű lény, mindig odafolyik, ahol elemi szükség van rá, és azonnal elpárolog, ahol felizzítják. Mi a gazdái csak megőrzői és sosem birtoklói vagyunk. A pénzt szeretni kell, akkor teremteni fog, és nem pusztítani, mint egy vihar vagy árvíz.

• 
  Azt gondolom, hogy csak az tud igazán szabad lenni, függés mentesen élni, aki nem szeret senkit és semmit.

Szeretni valamit, vagy valakit, azt jelenti, bizonyos dolognak az épségét, létét, értelmét kívánjuk, azaz pozitív energiát sugárzunk felé, tehát kötődünk hozzá. Az, hogy hogyan, és milyen mértékben tud valaki szeretni, kötődni, az egyénhez kötött. A kötődést nevezhetjük függőségnek is, bár igaz, a függőség szót inkább olyan dolgokra szoktuk használni, amikor valaki egészségre káros dolgokat szeret. Az erősen szeretni tudó emberek erősebben kötődnek dolgokhoz, de nem mindegy hogy szeretetüket milyen irányba fordítják. Például vannak, akik ingerszegény környezetben alkoholistává válnak, vagy nincs bennük elég kitartás és gondolat, hogy ezt a szeretetenergiát mondjuk a munka irányába fordítsák. Vagy mint ismeretes, hogy a drogfüggőket sokszor a kisegyházak térítik meg, aztán ott ugyanolyan bódultságban élnek, mint előtte. Sokan ezt megszólják, de véleményem szerint nincs ezzel semmi baj. Legjobban az aszkéta típusú emberek tudnak megijeszteni, de azok is biztos szeretnek dolgokat.

Hülyeség lenézni a mániákusokat, főleg ha még, boldogok, sikeresek is, és alapvetően nem bántanak senkit.

Az élethez nem csak szeretet, de hit is kell. Sok mindenbe lehet hinni, emberben, teóriákban, gyógymódokban, gépek működésének, stb. A hit az a valami, amire épp abban a pillanatban nincs bizonyítékod, hogy igaz. Később mikor már meggyőződtél róla, már nem kell hinned, csak tápasztalod. Valójában mindenben hinned kell, mert még az is hit kérdése, hogy holnap felkel-e a nap! A korábbi tapasztalataid megalapozzák a hitedet, de a jövőre semmilyen bizonyíték sincs. Abban kizárólag csak hinni lehet. Az istenhit is alapozódhat korábbi tapasztalatokra, de sosem tudhatod elvileg, hogy legközelebb is megkapod Isten segítségét, ahogy folyton hinned kell benne.

Hinni és megbízni valakiben nagyjából ugyanaz. Ahhoz, hogy megbízzunk egy másik emberbe, tapasztalataim szerint nekünk is szavahihetőknek kell lennünk. Avagy, hogy olyan embereknek higgyünk, akik valóban igazat mondanak. Nem igazán hatódok meg a „Szegény, áldott jó ember, de mindig átvágják!” sirámoktól. Ha nem vagy képes hinni másoknak, az az a saját megérzéseidben is kételkedsz, hogy az illető igazat mond-e vagy sem, akkor nem vagy képes hinni önmagadban, vagy te is átvágsz másokat, akár úgy is, hogy észre sem veszed. Hazudni nem csak szavakkal lehet, a hazugság valójában minden olyan dolog, amivel a másikat hamis hitbe vezetjük. Ez a megvezetés lehet egy megjátszott viselkedés is, a valós énünk eltakarása, avagy olyan dolgok titkolása, amiről azt hisszük, hogy rosszak és cikik. A leplezgetős emberek egy idő után, sajnos észre sem veszik, hogy hazudnak, vagy teljesen elfogadják az érdekeik védelmében elkövetett csúsztatásokat, és nincs is bennük már tudatos rosszindulat, ez a legszomorúbb az egészben. Csak azt veszik észre, hogy minden erőlködésük ellenére bizonytalanok az életben, bizalmatlanok másokkal, és gyakran megvezetik őket. Pedig van, hogy csak családi viselkedésminta miatt lesznek őszintétlen képmutatók.

Nekem is meg kellett tanulnom nem szégyellnem önmagam. Felvállalnom a belsőérzéseimet, illetve nyíltan kimondani azt, amiben nem vagyok jó, vagy a rossznak ítélt szokásokat nem cikinek tartani. De megérte! Próbáljátok ki! :)  

„Szeretni, szeretni, mindent szeretni!”

Isten megteremtette a hajnalt, amikor a legjobban didergek.

- Bárcsak örökké hajnal lenne! – gondoltam néhanapján, amikor jó állapotban ébren voltam pirkadatkor. Őrült kábaság volt bennem, ami átcsapott valami különös eufóriába. Ezekért a pillanatokért szerettem meg a fájdalmat.

Az örök hajnal pillanata nem létezhet, mert a folyamatok nem állnak le, de a percek mégis végtelenül lelassulhatnak…

Én akkor is ugyanazt az egy személyét fogom szeretni, ha úgy érzem soha nem fog eljönni a dél. A szerelem nem csak egy öncélú inger, hogy valami viszket a lábam között, számomra ez egy Isten által kijelölt küldetés. A beteljesüléshez nem csak szeretet, hanem hit is kell. Evvel a kettővel már könnyebben megy a kitartás a célunk érdekébe, de ez sokszor fájdalommal jár. Elviselni a fájdalmat, sőt még szenvedélyesen szeretni is, a legtöbb siker alapja. Bíznunk kell ebben. Sajnos a szívünk útja sokszor ellentmond mások racionális gondolataival. Sose fájjon miatta a fejünk, mert megbetegszünk, de ne is bántsunk emiatt senkit. Számukra igazság, amit mondanak, csak nekünk nem. Azért meg kell győződnünk arról, hogy amire vágyunk, tényleg megvalósítható, és a környezetünknek is örömet hoz, szüksége van rá.

Mindig tevékenynek kell lenni, de néha csak türelemmel várni.

Minden sírás, vircsaft ellenére,
Ha holnap nem lennék már elcserélne
A szülői ház egy másik gyerekre,
Büszkén, hogy jobbat tesznek majd helyemre.

Új csecsemő születik a nyáron,
Rendszerint ölel, mint a számításom.
Nyúl, de plasztikból lesz a fess keze,
Érző szoftvert telepítenek bele.

Bőgés hangerő gomb lesz a hátán,
Meg se fog nyikkani anyjára várván,
Okos és mindent pontosan csinál,
Ha illik kérdez, de nyugodtan kivár.

Mentál, pszichés eltérése nem lesz,
Egy hibádzik így, nem hozdoz keresztet.
Erkölcsileg ő még tökély tiszta,
De szánalma nincs, bánatos miatta.

Örülnék, ha ő testvérem lenne,
Élnék mégis én, hogy legyen szeretve.
Ezen a Földön nincs neki párja,
Mások megértését hiába várja.

*

A pénz nem függ össze az ember lelkével. Se pozitív, se negatív hatással nem befolyásol. Nem mondhatjuk valakire, hogy rossz ember csak azért mert gazdag, és önmagában a szegénység se mondható kicsit se erénynek. Sőt sok esetben a felelőtlenség hozadéka a túlzott elszegényedés. Akinek pénze van tudhatja, hogy ez mennyi felelősséggel és munkával jár, de az, hogy ezt a munkát mennyi szeretettel és odaadással teszi-e, az már az egyéntől függ. Ugyanúgy ahogy a szegényeknél is. Aki csak egy egyszerű beosztott, az is lehet szeretetteljes és odaadó, vagy sem. Nem a munka státusza, mennyisége vagy a szakképzés bonyolultsága számít, hanem ez, a szeretet, odaadás és felelősségteljesség a cselekedeteinkért. Mindegy, hogy valaki utcaseprő, vagy orvos, esetleg bankár, számomra mind ugyanolyan emberek.

Szerelem függő

Csoport tagja lettem,

A kezelés hosszú,

Idő nem telik,

Lehet-e tűrnöm

Minden sajgó percben,

Hogy veletek együtt

Titkom felfedik.

Akarok gyógyszert,

Gondolattól védőt.

Fogjad le a kezem!

Oktass rendre itt!

Zavarom túlteng,

Beszélek a fényről,

Szikrát hány a fejem,

Ezt nem érthetik.

Ne legyen bíró,

Ki érteni próbál,

Bár szeretet nélkül

Nevelt fel család,

Nekem ez így jó,

S ráció formál,

De szívem nyer végül,

Nem hat a tanács.

Eszméltem végre,

Hogy nem is hibáztam.

Gyengévé a lánc tett,

Hogy szabályt kreált.

Mellemben kése

A partner hiánynak

Csak cselekvő vágy lesz,

mi rúg, meg nem áll.

Leszokni arról,

mit életre adnak,

És fogantatásban

küldetésre int?

Szenvedély karmol,

és fék nélkül zaklat,

de magamnak ástam

sorsom kincseit.

Az embert a rossz gondolatai ölik meg, amikor folyton csak saját érdekei kattognak a fejében, hogy mit miért csinál. De ha hinnénk a Mindenség óvó erejében, tudnánk, hogy semmi sem történik véletlenül vagy rossz időben, ezért hát a szeretetünket sem felejtheti el a világ. Szokták mondani, hogy semelyik ajándék sincs önzetlenül vagy hogy semmi sincs ingyen. Ez így is van, de nagyon sok fájdalmat okozunk magunknak, ha folyton észben tarjuk ezt az elméletet, kivész belőlünk a természetesség, az önfeledtség, a bátorság, mert azért nem kell minden ajándékot viszonoznunk, nem kell, hogy ajándékainkért kérjünk bármit is. Amikor még katolikus hittanra jártam, ezt úgy magyarázták, hogy önzetlen jótett nincs, de a jó katolikus nem akar viszonzást kapni itt a földön, hanem nagyobb kincseket szeretne érte majd a Mennyországban. Avagy, akár még egy köszönetet, dicséretet sem szabadna elvárnunk elfogadnunk jó-cselekedeteinkért, mert már az is viszonzásnak számít. Persze nem kell feltétlenül csak a túlvilági örömökre gondolnunk egész életünkben, azt viszont tapasztalom, hogy általában az ember minél tovább tűr, minél később kap elismerést, az annál többet ér. Azért azt se felejtsük el, hogy nem csak jó-cselekedeteink vannak, hanem adósságaink is vannak! Ekkor meg pont a lelkünk békéjéért, kiegyensúlyozásáért nem szabad viszonzást követelnünk! És egyáltalán nem biztos, hogy ugyanannak az embernek kell viszonoznunk valamit, akitől kaptuk. Sőt, a világ így mozdul előre, hogy képesek vagyunk önzetlenül adni, és szeretettel kapni is bárkitől.

A világ nem megismerhető. Jó, tudom, előzetesen mindenkit arról tájékoztattak, hogy azért törekedni kell rá, mert ez egy igenis elérhető cél. Persze a wikipédia információi szerint, ez még senkinek sem sikerült . Arról is szoktak beszélni, ha már a világ nem is, akkor legalább önmagunknak megismerhetőek vagyunk. És ezt az állítást, már kicsit többen vallják elérhetőnek. Hát keressük meg őket, és kérdezzük ki alaposan őket a tanulás, az önmegismerés pontos menetéről! De azért azt még mindig nem állítanám, hogy holnap  simán kellemetlenül összeütköznék eggyel az utcán. Az önmagukat megismerő egyének ennél lényegesen rejtélyesebbek. Képzeletemben elvont, misztifikált kép alakult bennem róluk. Biztos, hogy nem tartózkodnak városban! Biztos hogy nem idegesen rohangálnak! Biztos nincs szükségük felesleges izgulni valókra. Egy ilyen egyén az elgondolásomban az erdőben él, forrásvizet iszik, mindig nyugodtan szól, és semmiből is fenn tudja tartani magát. Bevallom, nem törekszem erre a létre, de azért tettem már próbát rá. Megállapítottam, hogy pontosan egy fényévnyire vagyok a céltól. Marad tehát a tudatlanság, avagy a tudat, hogy együgyű vagyok és az is maradok ezen a Földön. Szóval: önbizalomhiány. De mi is pontosan a bizalom? Valamiféle hit valamiben, valakiben és hogy annak az illetőnek semmi érdeke átvágnia engem. Na és az önbizalom? Az a hit, hogy önmagamnak semmi érdeke átvágnia engem. Tehát, ha önmagam nem akarja önmagamat átvágni, akkor elképzelhető az is hogy önmagam szeretettel van önmagam iránt. Így lehet önbizalmunk, ellenkező esetben ha nem szeretjük önmagunkat, önbizalomhiányunk. A világban tehát csak hinni lehet, mert nem megismerhető, a hithez meg remélem a szeretet.
Mindezt átlátva már boldogan megyek neki bárkinek a metróaluljáróban. Már tudom, hogy nem kell annyira ismernem magam, hogy felszabadult legyek, a tudás gondját kiutalom a mindenségnek. És ha van önbizalmam biztos csak olyan dolgok fognak megtörténni velem amit önmagam is szeretett.  Az önbizalomhiányos emberek általában túl sokat panaszkodnak, nyavalyognak arról, hogy a dolgok nem a legmegfelelőbben működnek körülöttük. De lehet, hogy még megszólalni se mernek...

A lány, aki a vérének virága volt, sugárzott a boldogságtól. Szende Tünde a foglalkozásáról faggatta.

- Angyalfényt tükrözök. – kijelentéséről korábban még nem győződött meg az alany.

Egyik nap Szende Tünde találkozik a királynővel.

– Kedves Királynő! Kedves királynőm. A Világosság jelene vagy!

– Ó, hogy lehetnék a Világosság jelene Neked? Drága tündér.

– A csöndben

!

– Azt hittem, abban a Sötétséget szívom magamba.

– Így vagy Te a fény!

– Annyi múlt emészt, az emlékek sosem szűnő áradatok, az elhagyóim emlékei. Az elhagyottaké.

– Királynő, hiszen még Te fiatal vagy! Mindenkinél fiatalabb! A bölcsesség csak tündér dolog. Szóval csak szeretned kell, ne értsd miért.

– Hüpp. – esett ki a hang a királynőből. – Szeretni! Szeretni! Hozzatok vörösbort és dohányt! Még! Még! Még. – majd a tündérhez fordult. – Ilyen a világ, mikor mindent csak akarni tudsz. Szende Tündének egyszerű lenni, nem kell neki a szerelem. Nincs senkije és semmije és mindene van. Nekem sok mindenem van, nagy vagyok, akár a Hold, de a nincs magom, hogy élő legyek. Halott vagyok. Kívülről nézek rátok, áldozat a testem, egészen égő áldozat. Vörösbort, kérem, vörösbort! – sipákolt és gyerekesen kapálózott is hozzá.

– A királynők a világ leglustább szolgái. – mondta az Író.

– Szerelmes vagyok! Szorgalmasan szerelmes! Leállhatatlanul! Az idő: nincs és mégis szenvedést okoz. Végtelen utakra kísér, és hűbéreseimnek ajándékba adom a tekintetemet.

– Ó, boldog jelen! 

  „De a megragadni pillanatot olyan nehéz, mint ahogy gólt rúgni. Nem sikerülhet, ha gondolok rá, mégis gondolni kell rá, hogy megtörténjen. Mégis akarni kell. És… repüljön, elrepüljön oda ahova kell. Az elme ebben a repülésben önmaga. Nem írtam le még a Madárt. Úgy, ahogy le akartam írni. Amikor elrepültem. És elszállt egy élet is belőlem. Amit igazán el akartam mondani, azt nem mertem leírni. Elfutottam fölötte, csak ne kelljen belelátni, ne lásson más belém, de ez nem jó út, figyelnünk kell mindenre. És egy írónak feladata van: annyira beszívtam Madárral, május kilencedikére virradó hajnalban, hogy nirvánás látomásaim lettek, és ahogy feküdtem az ágyon… és hihetetlen hányinger kínzott, csak egy valami oldotta fel bennem a rosszullét érzetét, amikor teljes agyammal azt kiáltottam, hogy: „Mindent szeretni! Szeretni! Szeretni! Mindent szeretni!” Igen. Előtte volt egy előző próbálkozásom is a: „szeretni Őt, Őt szeretni, Ő szeret engem”, az akit még nem szerethetek, de a Madár arra figyelmeztetett, hogy ez nem jó, nem jó út. Akartam látni! …De helyette egy hatkarú, táncoló istennőt láttam, aki körül minden, szivárvány színekben tündökölt. Új világot alkottam vele, Új Valóságot, és már nem voltak nyelvi nehézségeim."

Kedveseim! Készül!!!

A fiú nem sírt... tovább ment. Csorba Csillag viszont könnyes szemmel búcsúzott el tőle. Mégis boldog volt.
- Én mindig sírok. - mondta reszkető hangon. - Ha boldog vagyok akkor is.
A fiú szeme kerek lett, de semmi sem hatotta meg.
- Igen, megértem! - válaszolta szinte suttogva a lánynak.
- És most kilépsz az ajton, és többé nem látjuk egymást? - kérdezte Csorba Csillag, szigorú szemekkel.
- Igen.
- Nem is fogok eszedbe jutni többé?
- Nem. Nem hiszem. Emberek mindenhol vannak, és én mindig találok más társaságot magamnak.
- És sohasem volt veled az, hogy visszavágytál valakihez, akivel jól érezted magad?
- Nem. Persze... volt olyan hogy visszagondotam valamire, hogy akkor az milyen jó volt az... azzal a sráccal vagy lánnyal... de semmi egyéb. Nem vagyok ilyen romantikus... és nem értem, az emberek miért akarnak mindig tartozni valakihez?! Miért függ a boldogságunk mindig valakitől és valamitől? Miért nem tudsz Te sem, csak úgy boldognak lenni?! Csak rácsodálkozni a világra... mindentől függetlenül.
- De megtagadni a szeretet...
- Én szeretem az embereket ott és akkor. - vágott közbe a fiú.
- Nem, nem, nem így van! - mondta megbabonázó nézéssel a lány. - Isten lehetőséget adott nekünk! Lehetőséget arra, hogy szeressük egymást! Akár együtt dolgozva, akár a szerelembe... bár e kettő nem különül mindig el egymástól... Az élet rővid, és mindketten tudjuk merre vezet az utunk, és azt is tudjuk, hogy nem vagyok egymáséi, de az egymás szeretével csak közelebb kerülünk ahhoz a bizonyos személyhez, akit keresünk, és megtagadni a szeretet lehetőségét is bűn!
- Nem! - A fiú testén átfutott a hideg, és valami furcsa bozongást érzett a lány szavaitól és szókimondó közvetlenségétől. - Én ennél szélsőségesebb vagyok! - mondta szúrós tekintettel. - Tökéletes gólt, csak egyetlen pillanatban lehet rúgni. 
A lány szeme könnyes lett.
- Azt hiszem az a legjobb most, ha most elmegyek. - mondta a fiú, és tovább állt.
- Csak egyszer sírok... - mosolygott Csorba Csillag. – és sohatöbbé nem fog fájni! 
És továbbra is boldog maradt. 

Igen, ma egy zacskóban találtam néhány kaját a hűtőben. Kis csoportba gyűltek, összetömörülve. Kinézve pislogtak rám. Beszéltek.
A némaság most kifejezőbb, mint valaha, mint a szófolyam. Az a szófolyam, ami sosem volt valódi, mindig mesterkélt volt. Szerettem volna őszintének lenni, de megróttak érte, és én mégis őszinte voltam. Néha őszintén hazudtam tisztaszívemből! Ha véleményem volt megátalkodottnak lettem titulával, ha nem szóltam semmit, debíl. És íme, hogy nem szólok hozzá, végre helyére kerültek az igazságok. Mégsem ehetek olívabogyót, hát végre tudom. Ez az igazi őszinteség. A kis csuprok a zacskóban nem hazudnak, némán pislogva beszélnek nekem.
Mondhatjuk ezerszer, hogy szeretlek, ha egyszer sem teszünk érte semmit, és bár nem ízlik a bajor rozskenyér, mert felfújt fűrészporpuszedli íze van, mégis meg ettem a felét. - Á, nem volt otthon más! -mondhatom. De mégis, akkor sem jó, ha flóra margarint teszünk rá. (Na azt is utálom. Fújj, margarin, fújj! Éljen a VAJ! A teavaj, mert ugyebár TEJ A VAJ!) És nem is beszélve a sonkáról. És mégis ezt az összeállítást reggelizem, és konokul nem gondoltam arra, hogy miért nem eszek most vajas-sajtos ropogós zsömlét. Nem fogok hazudni a kompromisszumokért, és csak azért is megeszem a sonkáját! Az ízlés változékony dolog, de mégis ugyanolyanok maradtunk… és konyhakéseknek álcázzuk a bárdokat.