Önbecsülésem alapja az, hogy jelentsek valamit nem csak magam, de mások számára is.
Lelki békém alapja az, hogy jelentek valamit mások számára is.
Boldogságom alapja az, hogy tegyek valamit másokért.
Kielégülésem alapja az, hogy ne csak önmagam érezzem.
Legjobb nem érezni az időt és a súlyt.
Csak az eufóriát.

A legnagyobb baj nem az, ha nem kapunk elég szeretet, hanem, ha a mi szeretetünkre nem fogékony senki.

Minden ember szeret, valamit vagy/és valakit. Ha valakit szeretünk, tudnunk kell, hogy az élőlény (ember, állat, növény) milyen módon, szeretet-nyelven fogadja, érzi a szeretetet.
Az önző emberek is szeretnek, de úgy szeretnek, ahogy önmagukat szeretnék. A másik ember gyakorlatilag csak arra kell nekik, hogy az önszeretetüket kivetítsék másokra, és még önfeláldozónak érezzék magukat. Tragédiájuk tehát nem az, hogy sok embert gyűlölnek, akik nem olyanok, mint ők, hanem, hogy az önző és nárcisztikus természetük gyakorlása miatt képtelenek felfogni, minden igyekezetük ellenére, az általuk szeretni vélt személy valós igényeit. Ez egy ördögi spirál, és aki nem akar kikerülni tudatosan ebből az örvényből, az boldogtalanul, depressziósan és teljes magányban fog meghalni. Megoldás lehet a nárcizmusra, ha valaki például tudatosan önzetlen karitatív tevékenységet végez, vagy az, hogy megpróbál számára nem szimpatikus személyekkel időt tölteni, és előítéletek nélkül megérteni őket.
Minden zűrzavar alapja, hogy nem fogadjuk el, hogy a másik ember különbözősége is lehet hasznos a világnak. Illetve meg kell érteni, hogy mindenkinek másmilyen a szeretet-nyelve! Valakinek az a fontos, hogy szerepeljen, van, akinek az, hogy nyugalma legyen. Van, aki érintést igényel, van, aki dicséretet…. Stb.

*

Trump szerint a klímaváltozás nem biztos, hogy emberi tevékenységek következménye lenne. Ezt amúgy szerintem még Trump sem hiszi el, mégis érdekében áll ilyen kijelentéseket tenni.
Az őt vádoló környezetvédő szervezetek szerint az Egyesült Államokban le kellene állítani néhány olyan dolognak a kitermelését, ami rengeteg embertől elvenné a munkát, és a munka egy olyan dolog a világban, amit nem is szeretünk látszólag, de életben tartja az embereket. Hiába áhítozunk a munkanélküli életre, ha ez valóban bekövetkezne, depresszióba esnénk, betegek lennénk, és meghalnánk.
Trump azt is sejtheti, hogy a klíma aktivisták és hisztizők igényeit kielégítve még vajmi keveset, mikro százalékokat tenne a probléma megoldása érdekében, mondhatni ez már nem oszt, nem szoroz.
A koronavírus miatt kialakult munka és termelési válság mellett sokan elmondják, hogy viszont mennyit tisztult a Föld ezalatt. Hát sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom titeket, nem. Ezt már környezetvédők is megmondták, bár tudjuk, hogy ők mindenen nyavalyognak, de ebben igazuk lehet.

Ha valóban meg akarjuk állítani a környezetszennyezést, akkor nem hogy újraindítani nem kellene a termelést, hanem még több gyárat és üzemet kellene bezáratni, és nem csak pár hónapra, hanem mindörökké. Kezdve a kőolaj-kitermelés nagy részével, mert nem lenne több műanyagra szükségünk, legalábbis csak jóval kevesebbre.

 Nem kellenek az egyszer használatos tárgyak, a műanyag bóvlik, amivel Kína elárasztja a világot, az új ruhák és kocsik, stb, stb. Persze nem csak műanyag, hanem vaskohászat se legyen, mert az is szmogot okoz. Mindenki hasznosítsa újra a régi dolgait, javítsa meg, varrja meg saját kezűleg, amit csak lehet. A középkorban is "vidáman" eléltek így az emberek, és alig szennyezték a környezetet, igaz, nem is szaporodtak túl.
Szóval, ha igazán vissza akarnánk fordítani a folyamatokat, ezt kellene tenni, és ezzel milliárdokat tennénk munkanélkülivé, akik aztán szép lassan, vagy gyorsan éhen halnának, talán úgy a világ 80%-a.  Kína, India, Vietnam és az ehhez hasonló országok gyakorlatilag halálra lennének ítélve, mert ezek az országok mind arra vannak beállítva, hogy olyan dolgokat gyártsanak, amiket a nyugati környezetvédő nemzetek nem szívesen engednének be saját országukba, igényük viszont van rá!
Mindettől függetlenül én is nagyon fontosnak tartom a környezetvédelmet. Amit átlagemberként ezért tehetek, az jelenleg maximum az, hogy igyekszem nem ész nélkül vásárolni felesleges dolgokat, és ha lehet, inkább megjavíttatok dolgokat. Ha lenne kertem, ültetnék zöldségeket, fákat. Arról nem tudok nyilatkozni, hogy mit tennék politikusként a környezetért, vannak elképzeléseim, de nem vagyok kompetens a dologban.
Míg látszólag ez az egész helyzet rettentő tragikus, én még mindig úgy gondolom, hogy nagyon nagy beképzeltség lenne azt gondolni, hogy mi emberek le tudjuk győzni a természetet, és nem a természet győzi le az embert, ha túllép egy bizonyos határt...!

Úgy látom van valami általános elégedetlenség a világban, aminek a gyökerét nem igazán tudjuk megfogalmazni, hogy honnan ered. Sok mindenre fogunk sok mindent. Például a törvényekre, rendszerre, kevés pénzre, vagy saját rossz szokásainkra, de mindannyian tudjuk, vagy csak sejtjük, ha változik a helyzetünk, vagy megváltozunk, azzal sem oldunk meg mindent. Tudjuk azt is, hogy hiába akarunk gazdagok lenni, a pénztől sem leszünk boldogabb, vagy egészségesebb emberek, és akkor sem érezzük jól magunkat, ha van munkánk, és akkor sem, ha nincs, még abban az esetben sem, ha anyagi gondjaink közben nincsenek. Amíg nincs családunk, gyerekeink, addig az a problémánk, de ha van akkor már az is problémává válik.
Ennek oka véleményem szerint, hogy már nincs elég terünk a világban. Magyarország egy gazdag ország a világ viszonylatban, mégis az a problémánk, hogy miért nem vagyunk Nyugat-Európa, pedig látjuk, hogy se vezet sehova sem a jó lét. Az emberek nagy része ott is elégedetlen és depressziós, vagy éppen drogos. Hiába van pénzünk, nem szülnek gyerekeket, mert a jólét egoistává képzi az embert. Amúgy az egoizmus nem azt jelenti, hogy valaki önmagát szereti, hanem azt, hogy nem képes önmagát szeretni, ezért másokat sem szeret, de mivel képes szeretni önmagát, csak ezt nem látja be, el kezdi kényeztetni önmagát, hátha úgy majd jobb lesz!

Szerintem a problémánk valódi gyökere az, hogy a világ jelenleg olyan irányban fejlődik, ami már nem tartható fenn, de nem is akarunk lemondani róla. Nem akarunk lemondani a jólétről, amit létrehoztunk, de lelkünk mélyén érezzük, hogy ez nem jó. Számomra az lelkiismeretfurdalást okoz, hogy nap mint nap olyan dolgokat kell megvásárolnom, amiket nem akarok, és amiből 2 percen hulladék lesz, de nem tudok ellene mit tenni. Nem tudom az egész napomat szelektív hulladékgyűjtéssel tölteni, v zacskómentes boltokat keresgélni, ha vásárolni akarok, de még ez is elég kevés tett lenne ahhoz, hogy ne legyek úgy mond pazarló. Inkább elfogadom azt, hogy nem tehetek róla, és felkészülök rá, hogy közösen megteremtsünk egy új környezettudatos világot.

Úgy gondolom, hogy az EMBER vs. TERMÉSZET harcban nem tud az ember győzni, illetve, ha győznénk is, képtelenek lennénk élni egy természet nélküli világban. Mindenképp a természet fog tehát győzni, csak az a kérdés, hogy életbe hagy-e bennünket vagy sem. Annak érdekébe tehát, hogy megőrizzük a Földünket, tennünk kell valamit a környezetszennyezés és a globalizáció ellen! Leginkább ezt úgy tudjuk, hogy ahogy lehetőségeink engedik (idő, pénz, kedv), támogatjuk mindazt ami természetes, népi, kézműves, nemzeti és lokálpatrióta sajátosság. Elismerve azt, hogy a világ egy színfoltból álló egység, és nem egy globalista, szürke maszlag fogyasztói társadalom. Mindezek a dolgok ön- és emberiségszeretet építenek bennünk, ami megérezteti velünk, hogy hogyan bánjunk a környezetünkkel is. De lényeg az, hogy nem legyen rossz érzésünk amiatt, hogy látszólag rosszul állnak a dolgok! Ha jól gondolkozunk, előbb-utóbb változik a világfelfogása is! ;)

Elvárom magamtól: Legjobb legyek!
Kínoztam gyerekként felnőtteket.
Kacagtam tanárok nyögésein,
Eredményt akartak szegényeim.

Ismernem kellett ki miért szidott,
Legszentebb pillanat volt a titok.
Átléptem közhelyes fájdalmakat,
Alázat kreált új becsvágyakat.

Alapos lecke az emberiség,
Diáknak fogad a felettes én.
Féltem, hogy már nem én irányítok,
De játszva csodába bejárhatok.

*

Tudod már melyik munkát szereted a legjobban?

Amikor dolgozol, érezted-e már azt, hogy nem érzel fáradtságot? Még mindig rengeteg emberben az a fogalom, hogy „munka”, fáradtságos, negatív előjelű tevékenység, amit kizárólag a túlélés érdekében, anyagi előnyökért végzünk. Bizonyos emberek szerint, ha valamilyen tevékenységet élvezünk is, akkor azért szentségtörés lenne pénzt kérni. Mások, akik ugyan szívüknek és képességeiknek megfelelő munkát választottak maguknak, de mivel „pénzkeresett” lett a korábbi esetleges hobbiból, azonnal gyanakodni kezdenek azon, hogy most már ez nem lehet annyira jó, és szenvedniük kell miatta.

Csomószor valójában csak mi kreáljuk a problémát, és meg is bizonyosodunk róla, hogy így van. Ezekből lesznek a saját korlátjaink, amiket nem tudunk átlépni az álmaink irányába. Mindössze csak félelmeink vannak, hogy esetleg kudarcot vallunk mások előtt, ha csak azt tesszük, amihez kedvünk van. Szeretetből dolgozunk, és a létezés iránti hálánkból. De, ha nem azt csináljuk amihez kedvünk van, mélabúsak leszünk. Ez egészen egyszerű, nem is értem, hogy miért csodálkoznak az emberek, hogy ennyi a pánikbeteg, ideggyenge, dilibogyót szedő letargikus.

Szerintem a szülés utáni depresszió is ebből alakul ki, hogy az anya rájön, hogy megint csak olyan dologgal kell foglalkoznia, amihez nincs kedve, és nem tud örülni egy új lélek születésének. Valójában, hogyha előtte mindig azt csinálta volna, amiben kedve telik, szeretett volna élni, akkor az élet iránti szeretetéből fakadóan, boldogan akarná megmutatni a gyermekének a világot. Azt anyának ez lenne  feladata, de ehelyett, rengeteg anya, csak frusztráló nyűgnek, tárgynak kezeli a csecsemőt, akit etetni, fürdetni, tisztába tenni kell. (Persze ez is kell a babának, de ez csak elkényeztetés szeretet nélkül. A csecsemő sokkal több mindent érez, mint amit gondolunk.)

Ha depressziósak vagyunk, annak örülni is lehetne. Ez csak egy jel, hogy végig kell gondolnunk, hogy mi is az néhány, vagy egyetlen dolog az életünkben, amit valaha is tisztaszívből, önfeledten tudtunk élvezni, úgy hogy közben nem figyeltük az órát, nem éreztünk a fáradtságot. Elégedettek vagyunk magunkkal, szeretni tudjuk a környezetünk. Valódi depresszió az lenne, ha egyetlen ilyen dolgot, vagy tevékenységet sem tudnánk. Szóval bármi is eszünkbe jut, afelé kell haladnunk. Legjobb esetben, csak egyetlen ilyen tevékenység van… Azért ez a legjobb eset, mert így sokkal kevésbé leszünk tanácstalanok és bizonytalanok…

*

Mikor az emberek valamit erőltetnek az életükben, munka, szerelem, hobbi, gyereknevelés, stb, stb, de az valami miatt, nem megy sikeresen nekik. Hajlamosak lesznek arra, hogy ez ügyben tanácsokat adjanak másoknak. Szinte mindenesetben valójában saját kudarcaikat akarják egy, még lelkes személyre erőltetni, hogy kicsit letörjék őket, de a tudatukban mégis az a benső önképük alakul ki, hogy ők jótét lélekként, önzetlenül akarnak segíteni másokon. Meg szeretnék őket menteni a majdani csalódásoktól. Az már fel se merül bennük, hogy esetleg a másiknak nem lesznek ilyen nehézségei, mint a tanácsosztogatónak, mert esetleg tehetségesebb, szorgalmasabb, nagyobb a fájdalomtűrő képessége, kitartóak és egészen egyszerűen hisznek a dologban, vagy valami egyéb dolog miatt kiérdemelték a sikert.

Ha egy ilyen embernek szóvá teszed, hogy negatív, vérig fog sértődni, és fölháborodottan veszekedni fog veled, vagy nem akar leszállni rólad. Ezzel csak bizonyítja energiavámpír létét, de ezt ők nem valószínű, hogy valaha is be fogják látják. Nem szabad nekik bedőlni, hallgatni rájuk, de még udvariaskodásból sem kell végig hallgatni őket! Óvatlanul is beleültetheti a fejünkbe a pusztító gondolatokat…

„Szeretni, szeretni, mindent szeretni!”

Isten megteremtette a hajnalt, amikor a legjobban didergek.

- Bárcsak örökké hajnal lenne! – gondoltam néhanapján, amikor jó állapotban ébren voltam pirkadatkor. Őrült kábaság volt bennem, ami átcsapott valami különös eufóriába. Ezekért a pillanatokért szerettem meg a fájdalmat.

Az örök hajnal pillanata nem létezhet, mert a folyamatok nem állnak le, de a percek mégis végtelenül lelassulhatnak…

Én akkor is ugyanazt az egy személyét fogom szeretni, ha úgy érzem soha nem fog eljönni a dél. A szerelem nem csak egy öncélú inger, hogy valami viszket a lábam között, számomra ez egy Isten által kijelölt küldetés. A beteljesüléshez nem csak szeretet, hanem hit is kell. Evvel a kettővel már könnyebben megy a kitartás a célunk érdekébe, de ez sokszor fájdalommal jár. Elviselni a fájdalmat, sőt még szenvedélyesen szeretni is, a legtöbb siker alapja. Bíznunk kell ebben. Sajnos a szívünk útja sokszor ellentmond mások racionális gondolataival. Sose fájjon miatta a fejünk, mert megbetegszünk, de ne is bántsunk emiatt senkit. Számukra igazság, amit mondanak, csak nekünk nem. Azért meg kell győződnünk arról, hogy amire vágyunk, tényleg megvalósítható, és a környezetünknek is örömet hoz, szüksége van rá.

Mindig tevékenynek kell lenni, de néha csak türelemmel várni.

Érett nő ő sosem volt,

Kislányból a sápadt Hold

Öregasszonyt varázsolt,

Túl sok dühöt palástolt.

Vonszolta az idejét,

Zsigerében szíve még

Nem érett meg élvezni,

Csak sebekkel kérkedni.

Mája, feje megkövült,

Gyomra sose könyörült,

Legtöbbször csak követelt,

Egészségről szövegelt.

***

Mikor kimondom azt a szót, hogy BAJ, az az érzés fog el, hogy valamit hárítani akarok, nem akarom meg csinàlni. Rengetegszer megtapasztaltam, hogy amikor el kezdek valamin "problémázni", akkor a probléma valahogy magától megoldódik. Kezdve már az iskolás élményimtől, mikor például nem csináltam házit, nem tanultam, stb, és be voltam szarva, legtöbbször felesleges volt a félelem.
Egyszer megtörtént, hogy egy tanártól nagyon féltem, mert utált, nem emlkészem miért, de remegő lábakkal mentem be az iskolába, mire kideült, a nő negyven fokos lázzal fekszik otthon, és legalább két hétig nem fog jönni. Akkor komolyan elgondolkoztam azon, hogy nem-e valami varázslat hatása miatt lett-e beteg?! Pedig én nem kívántam neki rosszat... csak azt akartam, hogy ne bántson. Akkor még semmit mit sem hallottam a lélek betegségeiről, tizenegy éves voltam, de ekkor realizálódott bennem először, hogy valami miatt védve vagyok a BAJoktól.
Ha féltem, sírtam vagy hisztiztem valamiért, a dologok valahogy hirtelen rendeződtek. Nem tudom mennyire kell hozzá a sírás, de egy biztos, mindig tiszta szívemből sírtam, hogy a fájdalmat kigyógyítsam magamból, szóval talán azért is alakulnak jól a dolgok, mert sosem akartam másnak ártani, csak a legjobbat akartam magamnak, és persze másoknak is.
Most már tudom, nem feltétlenül a sírástól oldódik meg minden. Például, mikor látszólag úgy tűnik két programom egymásra szerveződik, már igyekszem nem úgy kezdeni a mondatot, hogy "az a baj, hogy ez így nem lesz jó..." hanem inkább úgy, "megoldjuk...".Szinte minden esetben kiderül, hogy valamelyik program máskor van, vagy elmarad.
Előfordult már olyan is, mikor elvileg nagy bajban voltam, és ahelyett, hogy kétségbeestem volna, inkább lenyugodtam, mintha mi sem történt volna, nem gondolva semmire, és várva, hogy postán megküldjék a megoldást. Néhány perc múlva tényleg meg is küldték, azaz megoldódott a helyzet, vagy kitaláltam valamit.
Szerintem ez nem csak velem történik így! Az emberek mikor megfogalmazzák magukban azt, hogy valami BAJ, tulajdonképpen ezzel a gondolattal valósítják meg a tényleges bajt, aztán mint valami önbeteljesítő jóslat, tényleg BAJ lesz. Azt gondolom okosabbnak gondolják magukat attól, ha találnak valami problémát, mivel ezzel előre gondolkoztak, szemben a meggondolatlan naív emberkékkel, akik csak úgy hagyják megtörtènni a dolgokat, és nem terveztnek meg előre mindent. Ez utóbbi csoportba pedig én is beletartom sokszor, mert nem szeretek olyan dolgokon gondolkozni, amit nem tudok pontosan. Igyekszem mindig az adott pillanatra koncentrálni, és a jelenben a legokosabbnak lenni. Persze az afféle "naív" emberkék, aki a jelenben nem tudnak okosan gondolkozni, azokkal tényleg lehet "baj", de talán nekik kellett ez az élettapasztalat.

Meg kell tanulnunk nem mások által megítélni önmagunkat. A közvélemény a nagy számok törvénye alapján könnyen rámondja valamire, hogy önpusztítás, de ez még a legártalmasabb dolgok esetében se igaz mindenkire, mivel vannak emberek, kiknek épp az adatott a sorsában, hogy megéljék ezeket a dolgokat. Azért se kell nagyon dobálóznunk az "önpusztítás" szóval, mivel rengeteg "nem önpusztító, józan" embert ismerek, aki önpusztító, és szép lassan elhal, mert egész életében olyan munkát végzett, amit szívből utált, (vagy csak simán ügyvéd volt:P Esetleg politikus!) mások meg egész életükben szívből szívnak, és majd kicsattannak az örömtől és életerőtől. (Ez persze nem minden emberrel van így, rám sokkal rosszabbul hatna a fű.)
Szóval összefoglalva: drogozni, kurválkodni, alkoholt inni és bányában dolgozni önpusztítás! Kivéve azoknak az embereknek, akiknek ezek a dolgok/tevékenységek adják a legnagyobb örömöt, elégedettséget, önszeretet, (ami nem azonos, hanem ellentétes fogalom az önzéssel!) és küldetésük beteljesítését az életükben.
A rossz vagy jó fogalma csak azon múlik mennyire tudsz valóban szeretni valamit és valakit.

***

*

A pénz nem függ össze az ember lelkével. Se pozitív, se negatív hatással nem befolyásol. Nem mondhatjuk valakire, hogy rossz ember csak azért mert gazdag, és önmagában a szegénység se mondható kicsit se erénynek. Sőt sok esetben a felelőtlenség hozadéka a túlzott elszegényedés. Akinek pénze van tudhatja, hogy ez mennyi felelősséggel és munkával jár, de az, hogy ezt a munkát mennyi szeretettel és odaadással teszi-e, az már az egyéntől függ. Ugyanúgy ahogy a szegényeknél is. Aki csak egy egyszerű beosztott, az is lehet szeretetteljes és odaadó, vagy sem. Nem a munka státusza, mennyisége vagy a szakképzés bonyolultsága számít, hanem ez, a szeretet, odaadás és felelősségteljesség a cselekedeteinkért. Mindegy, hogy valaki utcaseprő, vagy orvos, esetleg bankár, számomra mind ugyanolyan emberek.