Csorba Csillag

Nem fogadom le

Mit megfogadtam,

A lázadás 

Alább hagy,

Alázattal háborogva,

Csak köpni, nyelni tudtam.

Megbéklyóz a

Vélt igazság,

Testem terhet tárol,

Ideákban gazdag rendszer

Mozgásomban gátol.

Nincs előre, nincs már: hátha!

Hit megunva,

Szégyell,

Hittem egyszer lelkem útja

A jótól sosem tér el.

Elfáradtam menni mindig,

Szünet nélkül vágyva,

Meg kell állni már

Csak inni,

de úgy érzem gyáva

Minden, amit önmagamnak,

Kívánságára tettem,

Haladtam, csak

mégse buzgón

És nevetve hebegtem.

Lódítás, ha szépre buzdít

Aki titkon ronda?

Hazudnék, ha igazságot

Mondanék, és lopva

Elvenném a kis játékod

A tiszta homok várad

Szívtelenül megtaposnám

Mert csak látszat vágyad

Szerintem ez,

mit szüntelenül

Hiszel és úgy áthat

Hogy tovább mész

Minden bajban

És nincs halál,

Csak bál van.

Nem akarok politikai vitákba bocsátkozni, de ezt a témát a politika ihlette. És ami most fog következni, annak már semmi konkrét köze a napi politikához. A probléma nem most kezdődött, és nem is lehetne néhány új törvénnyel megoldani.

Képzeljük el, hogy a hatalom részesei vagyunk. Persze képtelenek vagyunk álszerénység nélkül elképzelni, de azért némi plusz jövedelemre mindenki számítana, ha egyszer politikusnak adná a fejét. Azaz lopna. De ha odakerülnénk nem neveznénk durva módon ezt a cselekedetet. Biztosak lennénk abban, alapos okunk van el tenni ezeket a javakat, ráadásul, lehet, hogy nem is magunknak lopunk. Ne felejtsük el, hogy a felhő csak lentről néz ki felhőnek, a hegyre érve már csak szürke ködnek hat.

Könnyű azt mondani, hogy csak a gazdagok lopnak, pedig ez nem igaz. Ahol a gazdagok lopnak, ott lopnak a szegények is. Egy közösség részei vagyunk, és ez a rendszer egységként működik, ami fent, az lent. Nem vonhatjuk ki magunkat alóla, mert beleszülettünk, és felelősek vagyunk érte. A politikusok azért lopnak, mert ezt tanulták meg gyerekkoruk óta. Még akkor, mikor még szegények voltak. És nem csak a politikusok lopnak, hanem mindenki. Ebben az országban mindenki várja, hogy mikor kap már valamit ingyen, és bárki, aki közel kerül a zsíros bödönhöz, hülye lenne nem degeszre zabálni magát belőle. Nem tanította senki, hogy a legnagyobb nyereségünk és boldogságunk akkor lesz az életben, ha másokért cselekszünk, és inkább magunknak veszünk kevesebbet. Ugyanis, ha valaki jót tesz velünk, akkor azt viszonozni szeretnénk, és ha nekünk jó, akkor másnak is szívesen adunk. Önzetlenül adunk, de idővel mégsem leszünk viszonzatlanok. Hogy megakadályozzuk, hogy ne legyen ennyi lopás az országban, ahhoz nem az utcára kell menni tüntetni, azzal semmisem változik meg, csak káoszt teremt, és rombolja az összetartozást, és az önbecsülésünket. Nekünk kell egyesével korrektnek és önzetlennek lennünk először. Játékosan és szeretettel, de meg kell nevelnünk magunk, hogy cselekedeteink ne csak magunk hozzon hasznot. Persze attól még mások nem fognak egyből megváltozni, de türelmesnek kell lenni.

A pénz egy víz elemű lény, mindig odafolyik, ahol elemi szükség van rá, és azonnal elpárolog, ahol felizzítják. Mi a gazdái csak megőrzői és sosem birtoklói vagyunk. A pénzt szeretni kell, akkor teremteni fog, és nem pusztítani, mint egy vihar vagy árvíz.

Szerelem függő

Csoport tagja lettem,

A kezelés hosszú,

Idő nem telik,

Lehet-e tűrnöm

Minden sajgó percben,

Hogy veletek együtt

Titkom felfedik.

Akarok gyógyszert,

Gondolattól védőt.

Fogjad le a kezem!

Oktass rendre itt!

Zavarom túlteng,

Beszélek a fényről,

Szikrát hány a fejem,

Ezt nem érthetik.

Ne legyen bíró,

Ki érteni próbál,

Bár szeretet nélkül

Nevelt fel család,

Nekem ez így jó,

S ráció formál,

De szívem nyer végül,

Nem hat a tanács.

Eszméltem végre,

Hogy nem is hibáztam.

Gyengévé a lánc tett,

Hogy szabályt kreált.

Mellemben kése

A partner hiánynak

Csak cselekvő vágy lesz,

mi rúg, meg nem áll.

Leszokni arról,

mit életre adnak,

És fogantatásban

küldetésre int?

Szenvedély karmol,

és fék nélkül zaklat,

de magamnak ástam

sorsom kincseit.

„Minden rosszban van valami jó!” -tartja a mondás.

„És minden jónak meg van a maga hátránya is!” Teszik hozzá a kritikus elmék, hogy nehogy már jót érezzük magunknak egy percre is. Én mindenesetre próbálok elvonatkoztatni ettől a „jó” meg „rossz” titulustól, és a számomra „elmebeteg” embereket csodálkozó tekintettel nézem. Azt tapasztaltam, hogy köztük mindegyik jobban tudja nálam, hogy mi is az az „igazság”. Érdemes rájuk odafigyelni, mert náluk jobban senki sem tudja. Jobb esetben csak kedves vallási fanatikusok, rosszabb esetben mindennel elégedetlen kritizáló depisek. Pedig valójában mindenki tudja, hogy mi az igazság. Megsúgom, ha nem tudnánk mi az igazság, nem lennénk képesek létezni. Úgyis elképzelhetjük ezt az állapotot, hogy fel se kelnénk az ágyból, nem beszélnénk, stb. Mivel az igazság ismeretéhez valamiféle rendszer elfogadása és vitathatatlansága kell. Legegyszerűbb példa a nyelv, ami egy rendszer. Senki sem vitatkozik rajta, hogy a szavak túlnyomó részét miért annak mondjuk, aminek. Mindenkinek meg van a saját rendszere, a saját igazsága, de nem hallottam olyan emberről, aki különcködésből egy teljesen általa kitalált nyelven kezdett volna beszélni. Vagy miért nem kérdőjelezzük meg, hogy az élethez szükségünk van bárminemű munkára? Enélkül az igazságok és rendszerek nélkül ugyanis nem lenne életkedvünk. (Vagy hát látjuk is, bizonyos emberek ezen okból depresszióznak.) A saját igazságunk, a saját őrületünk, szóval ne nézzük le a többi embert, mert egy másik univerzumban él. De kellenek a közös rendszerek, szabályok is, hogy együtt játszhassunk, lelkesedhessünk a létezésért!

Az igazi elmebetegek nem vonják kérdőre, hogy saját igazságrendszerük, amit maguknak találtak ki, vajon ráillik-e a másik ember igazságrendszerére is? Belerondítanak, megsértik a másikat olyan tanácsokkal, követelésekkel, ami nem a másiknak íródott. Ilyen elmebetegek a kritikusok.