*
Vannak ilyen vágyaim az alkohol iránt,
Szívem alján parttalan lebeg e téli táj.
Mély derűként feldereng, így nedű sem kell még,
Tévutad nem ingerel, csak csókod jót remél.
Elpittyedve álmom is ős szürke fénybe hív,
Azt hittem, ha jó leszek más tájat kérek így.
De belátom e bódulat nem szerből fakad
Jobb nekem, ha életem egy szenvedély marad.
*
*
Türelmetlen vagyok, mégis mindig kések,
Kötött dolgaimtól, bódulatba térek.
Elválnék magamtól, de csak magamban bízok,
Megszerethetnélek, de jött előbb a szítok...
*
Mély nyomás a mellben, sosem voltam jobban.
Békességről papolsz, de nem tudom, hogy van
az ilyesmi másnál, mert nem tanították,
Egyszer újra élek, nem csak papírokká...
*
*
Mivel előző írásom sok port kavart fel és kérdést felvetett: itt található, bár lájkolták is páran, de sokan egyszerűen csak marhaságnak titulálták, ezért folytatnám érveim kifejtését.
Először is, szó sincs arról, hogy én az alkoholizmust népszerűsíteném! Az alkoholizmus egy olyan függőség, amikor már valakinek részben vagy ténylegesen az alkoholról szól az élete, és nyíván személységzavaros is. Az alkalmi, mérsékelt alkohol fogyasztás más. Akár napi szintű fogyasztó is lehet valaki, az még nem feltétlenül elmebetegség, főleg, ha mellette tevékeny élete van. Hozzáteszem, természetesen minden egyén fűggő, a vélemeny most és a továbbiakban sem részletezei a kivételeket.
Mivel kereszténynek neveltek, én főleg a bor fogyasztást preferálom, az az Újszövetségben és a karolikus liturgiában is szerepel. Számomra ezért egy misztikus ital.
Szóval misztikus! Gyerekkorom óta érdekel a miszticizmus. Előszőr a szentek életén keresztül, később spiritualitással kezdtem foglalkozni, és könyveket olvasni a témában. Szepes Máriá fogalmaz úgy, hogy a spirituális energiáknak két féle ága van, a misztika és a mágia.
A misztika, ami magától történik meg. Ilyen az, amikor egy szentnek, akár sok éves munka és kitartó imátkozás után megnyílik az ég, és látomásai lesznek, vagy egyéb képességei.
A mágia minden olyan tevékenység, amit te szándékosan idézel elő. Meg szoktak különböztetni fekete és fehér mágiát. A fehér mágia az, amikor elsősoban mások érdekében használod az energiát, és soha sem öncélú, és soha sem negatív, sosem akar szándékosan két okozni valakinek, vagy valaminek. Ilyen példáúl a gyógyító képesség, és minden segítő tevékenység. Egy igazi szentnek lehetnek mágikus képességei, de sosem segíthet önmagán és vigyáznia kell, hogy ne használja mások ellen még véletlenül sem az energiáját. Tevékenysége jutalmát misztikus úton kaphatja vissza másoktól, mások szeretete által.
Fekete mágia alkalmazásával szándékosan előnybe akarjuk részesíteni magunkat, saját boldogságunk érdekébe, vagy mások ellen fordulva. Azaz munka nélkül akarunk magasabb szinte jutni. A fű és minden pszihedelikus drog ezért FEKETE MÁGIA mert öncélú!
Ez nem azt jelenti, hogy a drogos élmények nem valódiak bizonyos szinteken, hanem azt, hogy még nincs jogosultságunk erre a tudásra, mert még nincs mögötte annyi szeretet és munka, hogy ilyen dolgokat érezzünk és lássunk! Kihagytunk közben nagyon fontos lépéseket, amiket később nehezebb lesz pótolni. Ezért van az, hogy olyan is előfordúl, hogy valaki egy-néhány használattól is megkattan, akár egy életre is. De hosszabb használatok még nagyobb eséllyel átkódolhatnak át bennünk dolgokat. Persze sokan nem látják be a fű okozta változásokat a személyiségeben, szervezetben és az életvitelben, de természetesen vannak olyanok is aki tudnak differeciálni a valóságos és drogos élményekben. Mondjuk az a kegyetlen, amikor pont egy ilyen ember szoktat rá embereket a fűre, mivel neki jó, és nem szól a fű titkáról, sőt még kíséleti alanyként figyeli "áldozatait". Az ilyen ember olyan mint egy fekete mágus.
Összefoglalva a lényeg az, hogy amíg drogozol valójában egy parkolópályán van a személyiség fejlődésedet illetően, és hiába érzed azt hogy most hatalmasat léptél előre sprirituálisan, utána nagyot koppansz vissza a földre, amikor kiürűl a repülő anyag, és még a fizikai testedet is jócskán kizsigerelted!
Volt, aki arra hivatkozott, hogy azért nem vagyok hiteles, mert csak kívűlröl ítélem meg a dolgot. Hát ez sem igaz! Én pont abba a túlérzékeny csoportba tartozom, akit néhány használat után kiütött a fű, látomásaim, és fizikai blokkóltságom, halál közeli élményeim lettek tőle, meg persze durva hányingerem, pedig biztos vagyok benne, hogy jóféle cuccot adtak a barátaim. Utána persze nem szívtam soha többé, de a hatását még évek elteltével is érzem. Még érzékennyebbé tett spirituálisan, már sokszor zavaróan, és pánikrohamamokra lettem hajlamos, ami a negatív energiák érzékelésének túlreagálása szerintem...
Nem akarok úgy meghalni, hogy sírjanak utánam!
Úgy érezném, mintha valamit elrontottam volna, vagy félbehagyott életet kellett volna itt hagynom. Ha el kellett mennem, akkor elmentem. Miért sírunk egyáltalán, ha valakink meghal. Én tudom, bár összesen csak a macskáim halál miatt sírtam életemben, leginkább magunkat siratjuk, hogy az a másik többé már nincs velünk.
A legjobban Morcella nevű cicám miatt sírtam, sőt mai napig sírok, ha rágondolok. A kis 8 hónapos cica lány, akit én szelídítettem meg, és hónapokig figyelemmel kísértem az apró kis csontsovány lény életét, míg nem 5 hónaposan nagyon rossz állapotban családilag befogadtuk az akkor 40 dekás állatot, mert nem akadt más gazdára, és a hideg télben megfagyott volna. Az utolsó 3 hónapját boldogságban, szeretetben, egészségben és bőségben töltötte, és minden jónak látszott, míg nem egy márciusi napon kikéredzkedett a kertbe, és soha-többé nem láttuk. Később mikor kerestük, rájöttünk, hogy a szomszéd nem etette a kutyáit, így azok rászoktak a macskavadászatra, egyéb állatok mellett, és több macska is áldozatul esett általuk. Szóval egész biztos, hogy Morcella eltűnésének is ez volt az oka, és nem az ami miatt sírtam, hogy nem voltam jó gazdája esetleg. Ez önáltatás, valójában sirattam azt az időt, amit rááldoztam, hogy boldog legyen, de ő boldog is lett, és boldogan halt meg! Hát miért sirattam ennyire?! Talán attól féltem, hogy nem szeretett minket? Ebben az esetben is csak magunkat sirattuk, és nem a kiscicát. Illetve a kiscicát is sirattam, hogy megtámadták a kutyák, és kínozhatták. Félre ne értsetek, nem vagyok a sírás ellen, csak meg kell értenünk, hogy csak magunk miatt sírunk, mivel a sírás gyógyító hatással van, és a saját veszteségünket, sebünket kell megsiratni, hogy begyógyítsuk.
„Olyan boldog voltam!” – Ezt a mondatot Szent Erzsébet mondta néhány napja a halála előtt. 24 éves volt, én meg szintén 24 éves voltam akkor, mikor elolvastam az életéről szóló könyvet. Tudtam, hogy ez csak egy játékos párhuzam kettőnk között, mivel egy kicsit a példaképemnek tartottam, csak ő 24 évesen befejezte az életét, én meg jól szólván akkor kezdtem élni. Ő addig mindent befejezett, amire szüksége volt. Volt szerelmes és édesanya is, királylány és koldus. Alapított egy kolostort és elérte, hogy megvetett személyből mások tanítója legyen, és figyelemmel kísérjék minden lépését, akár ma egy popsztárnak.
Szóval nincs jelentősége annak, hogy mi mennyi ideig tart, mindössze csak és kizárólag a jelenlétnek létnek, a boldogban élt pillanatoknak van jelentősége. Nincs jelentősége annak se, hogy Morcella 3 hónapot, vagy 15 évet töltött velünk szeretetben. Neki az a 3 hónap ugyanannyit, vagy akár még sokkal többet jelent mint 15 év!
Az életbemaradás egyik legfontosabb törvénye nem csak az, hogy boldogunk vagyunk, hanem, hogy vannak még céljaink az életben. Fontos, hogy a céljainkat szívből határozzuk meg, és ne hagyjuk figyelem nélkül Isten vagy az Univerzum céljait se velünk. A létezés ajándék, nem a mi érdemünk, hogy létezünk, ezért hálásaknak kell lennünk! A hálánkat meg leginkább a boldogsággal és a boldog tevékenységekkel, aktív élettel tudjuk kifejezni, de csak ne legyünk közben gőgösek...! ;)
Könnyű utak világában
Stressz beteg vagyok,
Megszabott a tánc veled,
Mert súlyos pénzt kapok.
Nem bíztattak születésre,
Értsd, hát verseny ez,
Én leszek a legtutibb,
Nem felejtenek.
Nekem a harc nyereségem,
Bánt, ha féltenek,
Pokol herceg kell nekem,
Mert vesztve is szeret.
Ez a zene bennem liheg,
Sírtam, hisztizek,
Közönségem mit hisz el,
Közömbös mit sziszeg.
Megfelelni így sem lehet,
Dac, mi meghatott,
Táncba vitt az élvezet,
És végleg elhagyott.
*
Tudod már melyik munkát szereted a legjobban?
Amikor dolgozol, érezted-e már azt, hogy nem érzel fáradtságot? Még mindig rengeteg emberben az a fogalom, hogy „munka”, fáradtságos, negatív előjelű tevékenység, amit kizárólag a túlélés érdekében, anyagi előnyökért végzünk. Bizonyos emberek szerint, ha valamilyen tevékenységet élvezünk is, akkor azért szentségtörés lenne pénzt kérni. Mások, akik ugyan szívüknek és képességeiknek megfelelő munkát választottak maguknak, de mivel „pénzkeresett” lett a korábbi esetleges hobbiból, azonnal gyanakodni kezdenek azon, hogy most már ez nem lehet annyira jó, és szenvedniük kell miatta.
Csomószor valójában csak mi kreáljuk a problémát, és meg is bizonyosodunk róla, hogy így van. Ezekből lesznek a saját korlátjaink, amiket nem tudunk átlépni az álmaink irányába. Mindössze csak félelmeink vannak, hogy esetleg kudarcot vallunk mások előtt, ha csak azt tesszük, amihez kedvünk van. Szeretetből dolgozunk, és a létezés iránti hálánkból. De, ha nem azt csináljuk amihez kedvünk van, mélabúsak leszünk. Ez egészen egyszerű, nem is értem, hogy miért csodálkoznak az emberek, hogy ennyi a pánikbeteg, ideggyenge, dilibogyót szedő letargikus.
Szerintem a szülés utáni depresszió is ebből alakul ki, hogy az anya rájön, hogy megint csak olyan dologgal kell foglalkoznia, amihez nincs kedve, és nem tud örülni egy új lélek születésének. Valójában, hogyha előtte mindig azt csinálta volna, amiben kedve telik, szeretett volna élni, akkor az élet iránti szeretetéből fakadóan, boldogan akarná megmutatni a gyermekének a világot. Azt anyának ez lenne feladata, de ehelyett, rengeteg anya, csak frusztráló nyűgnek, tárgynak kezeli a csecsemőt, akit etetni, fürdetni, tisztába tenni kell. (Persze ez is kell a babának, de ez csak elkényeztetés szeretet nélkül. A csecsemő sokkal több mindent érez, mint amit gondolunk.)
Ha depressziósak vagyunk, annak örülni is lehetne. Ez csak egy jel, hogy végig kell gondolnunk, hogy mi is az néhány, vagy egyetlen dolog az életünkben, amit valaha is tisztaszívből, önfeledten tudtunk élvezni, úgy hogy közben nem figyeltük az órát, nem éreztünk a fáradtságot. Elégedettek vagyunk magunkkal, szeretni tudjuk a környezetünk. Valódi depresszió az lenne, ha egyetlen ilyen dolgot, vagy tevékenységet sem tudnánk. Szóval bármi is eszünkbe jut, afelé kell haladnunk. Legjobb esetben, csak egyetlen ilyen tevékenység van… Azért ez a legjobb eset, mert így sokkal kevésbé leszünk tanácstalanok és bizonytalanok…
Érett nő ő sosem volt,
Kislányból a sápadt Hold
Öregasszonyt varázsolt,
Túl sok dühöt palástolt.
Vonszolta az idejét,
Zsigerében szíve még
Nem érett meg élvezni,
Csak sebekkel kérkedni.
Mája, feje megkövült,
Gyomra sose könyörült,
Legtöbbször csak követelt,
Egészségről szövegelt.
*
Az élet értelme csak is a boldogság megtanulása lehet. Ez egy hosszú tanulási folyamat, nem elég egyszer-egyszer boldognak lennünk, bizonyos hullámok csúcspontján, hanem szeretnünk kell azt egész folyamatot, amivel folyamatos boldogságban élhetünk. Akkor is boldogok lehetünk, ha éppen szomorúak, netán-tán dühösek vagyunk, esetleg izgulunk...
Az élet egy nagy társasjáték. Úgy megyünk rajta végig, mint a kinevetavégén pályáin, egybevágó, de különböző útvonalakon, egyszer hatot vagy egyest dobva, de a végén mindenki nevet, még az is, aki utolsónak juttatja be a bábuit.
Nem kell, hogy feltétlenül vágyaink és céljaink legyenek az életben, de igenis jó, ha céljaink és vágyaink vannak! Annál jobb játékosok vagyunk, minél több vágyunk van és nem vagyunk restek megvalósítani őket. Aki hajlandó játszani, és élvezi azt, az hálás a Teremtőnek, Univerzumnak, a Földnek a létezéséért, és a körülötte lévő embereknek, hogy a játszópartnerei. Valójában az ellenfeleink a legjobb barátaink is egyben.
A versenyek azért kellenek, hogy legyen dinamizmusa a játékunknak. Mindig tanulni és felfelé törekedni kell ahhoz, hogy állandóságban éljünk. Ezt akkor tanultam meg, mikor énekelni tanítottak, ha ugyanazt a hangot akarod énekelni sokáig, gondolj arra, hogy emeled a hangmagasságot, mert így nem fog lecsúszni a hangod. Erőlködni azért nem kell, de lehet. Lehet nagyon komolyan is játszani, és nagyon lazán is. Nincs abszolút igazság. A politikában az nyer, aki tisztábban hisz az igazában, és bátrabb.
A szerencse számomra nem létezik. Csak hit van és szeretet.
*
Megszűnni nem több,
mint vesztett vágyad
sem táplál álmot.
Reflektor már szórt,
csecsemő szemben
felosztott árnyfolt.
Nem több mint árva
helyesnek lenni,
kitörött hittel.
Etetnek ízek,
betojok bátran,
szopva az ínyem.
Ilyen volt akkor,
mivoltom, s érted
parázsban ébredt.
Sóvárgó, akkut
szilárdult elvem
eltúlzott mag volt.
Szántásra várva,
földbe reménylik
megosztom mégis:
Megszűnve élek,
szerelem máglyán
várva az Édent.
Nem tudsz mit mondani... Százszor
láttad, hogy kurvult már párszor,
s miattad tette azt is, mert
célt szeretne, és már ismer,
hogy nem fogsz munkát keresni,
hogy ne csak téged szeretni
éljen. Megölt már pár lelket,
elég volt! Voltál Te herceg,
lila-köd álom, fejében
így fogta fel, de már régen
volt az is. Szereted, tudom!
Most is őt lesed facebook-on
titokban. Online vagy. De mért
nem hiszed, hogy tehetsz - ezért -
van idétlen képed ezer
fent, hogy lásson ő is neten
és mások megszánjanak. A
barátok benyaljanak ma,
holnap visznek, isznak, esznek,
azontúl meg le se csesznek!
Az "ihlet adóknak" meg szives köszönet! :P cuppola
.jpg)
Szende Tünde egyik nap arra ébredt, hogy szobájában ficánkák nyüzsögnek.
- Szende Tünde, Szende Tünde! - csipogták körül a tündérlány álmos tekintetét, miközben Tünde épp felülni készült ágyában.
- Ez itt épp a szekrénypakolási aparátus akciócsoportja? - kérdezte Szende Tünde fékezett lelkesedéssel.
- Persze! Milyen kérdés ez, hiszen elküldtük a felismerési videót a pakolásról – artikulálta az egyik ficánka, aki látszólag a csapat helyzetbehozási menedzsere volt. - Gyerünk, ki az ágyból, tiéd a porszívó-káoszkalkulátori feladatkör.
- Tulajdonképpen mit is csinálunk? - kérdezte Szende Tünde.
- Jajj, jajj! - fontoskodott a menedzser.
- Aztaa... bizonyos... - a lány szemei tágranyíltak, és mélyen ülő gondolatokkal teltek meg, bár azok nemigen akadozat a felszínre törni.
- Igen, azt a bizonyos agyadat!
- Miii?
- Hülye, ne csinálj úgy, mintha nem tudnál semmiről semmit. Te elképzelted, mi teljesítjük a küldetést!
- Már most, a 22-dik órában vagyunk?
- Egészen pontosan fél 2 van. 5 perce betöltöttünk a 21dik órát! Ne tesze-tusziszkodjunk tehát! Megint el akarod odázni az eredményt a félelmed miatt?
- Nem, nem semmiképp! De! Nem. Jó, megyek. És ha mégse?
- Labilitás.
- És ha mégsem jó a káoszkombináló kalkulátori képességem?
- Idiótaaaa!!! Hiszen ezt nem lehet rosszul csinálniiii!!! Ugyanis a rendszer minden hibaszázaléka a rendszer előnyére válik! De ezt nem is nekem kéne elmagyarázni, Te ezt sokkal jobban tudod.
- Igaz, igaz. - hajtotta le a fejét Szende Tünde.
- Mi ez a pityergés? - kérdezte a menedzser éles hangon.
- A könnyfakadó mechanizmus. - és csönd. Még a ficánkák is csak, halk kattanásnyi hangokat produkáltak, finomkodva. Kisvártatva Tünde megint megszólalt. - Amúgy megmondanád, mit is csinálnak egészen pontosan a ficánkák a szobámban?
- Életet!
Feltüzeltük az erdőt.
Milyen jó a sötét fák között
Belegabalyodva néhány ágba
Menekülést képzelve
Élve rejtőzve
Félve bátorkodni.
Tűnve élünk
Szeretve a halált,
Hogy majd akkor is
Együtt leszünk hatkor
Mechwárt ligetnél.
Ha holnap volna
Nem tanulna ma senki...de így sem, és így is.
Szösszenet, szösszenet... ami csak a semmiben létező életben van.
Csendesen zúg a dal,
Bennünk harsog a baj,
Elvisz a mély
metró, költeményként
zúgó szerelvény.
Reggel hétkor
kormok.
Visszamorgok
ráncos, nyugtatókon
élő szabadokra.
Ez nem „hab a tortán”,
Ólban hadakozván
fojtott nyugalomba
rázó unalom. Ha
zümmög zakatolva
fülemben, a pokolnak
kínálata szól,
ha szólna,
De pont a gombot nyomom.
Leteszem, lerakom.
Töröm, tolom.
Tolakodom.
Vagyon
agyon
nyom.
„Nyomd ki,
Csak gond gong!"
Szende Tünde nagyon keresett valamit a fejében.
- Nem létezik, hogy nincs benne semmi! – bosszankodott – Nem igaz, hogy hiába keresem a mondatokat, nem találok egyet sem. A halálra gondolok, a tehetetlenségre, arra, hogy nem élvezem, amit csinálok, és ez nem mehet így tovább! Borzasztó érzés mikor feltűnik újból és újra. Rosszabb, mint a rémálom, hát miért nem érzem a mondatok túlhevített ízét? Vagy csak keserűen…
A pillanat mégis sokkal jobb a jövőbe tekintésnél. Hát Szende Tünde hatalmas társalgásba kezdett, és kitöltötte üres perceit, míg újra nem jönnek benne az ízek. Néha nem szolt. Szaggatottan jöttek belőle a szavak. Bukdácsoltak benne. De élt.
- Hát szükségem van a fényre! Elfogytak a szikráim a sötétben. Fény nélkül szikra sincs. – És hóvirágos levegőben áztatta az orrát. – Hát jön! Hát jön végre, itt van, itt lesz! …Lejártam a lábam a télen, és elzenéltem a hangomat a lázban. Mégis bukás lett és szorongató érzés a szenvedélyből. Üresen kattogok, mint az érzés nélküli ember, összenyomtak, mint a piskótatortát és kifolyt belőlem a csokikrém.
Az író az életben szótlan, a színész a valóságban nem él.
Köveket raktak egymásra köröttem,
A város köré, mi embereket gyűjt,
Mélyében szavak mardosnak, miközben
Rabságom égve, csak kapukat került.
Hiába volt az megértve és nyitva
Szabadba, mégis korláttal övezte
Lépcső a mélybe kínálkozik itt ma,
Égő kételyként a sírba születve.
Nem nekem épült, építetve majd másnak
Kell ez majd lenge boldogságot hozva,
Enyém csak sebző láthatatlan rácsnak
Álcázva fénylik, az Istent zokogva.
Ennyi a titkom, és sziklás a métely,
Mit most desszertként nyelek le a mennyben,
Szunnyadva kövön, és vízzel egy tégely
Éltet erőtlen, ha szomjazom szennyben.
(A képet J. A. barátnőmtől kaptam! :) Küldhettek még képeket!)
Könyörületért könyörgött
Sötétségben létezett,
Megmérgezett életet
Szövött magának mód fölött.
Elvetemült vágyak útján,
Önmarcangolásban élt,
Vakszemeit szánva még,
Segíteném én, ha tudnám.
Botorkált a vak homályban
Fogaskerekek között,
Magára sebet kötött
Átzokogva éjszakákat.
Kiszívott vérben keresve
Nem találta kéje meg,
Amit léhán élvezett,
Egyszer másikat szeretve.
Szennyes álomban heverve,
Fájdalomtól éhesen,
Néha híg erényesen
Jót akart, hitet temetve.
"Szecessziós vagyok! Mert a szecesszió olyan közel áll hozzám, állítólag a mozgásom is olyan groteksz...! Akár csak egy szecessziós inda. Vagy egy szecessziós nő, a szecessziós rajzokon. De hát már kicsi koromban megállapítottam, hogy a GÓTIKA és a SZECESSZIÓ a kedvenc stílusom! Na persze, igen ez még abban a korszakomban volt, mikor a gyerekek a kedvenc színűket és állatukat határozzák meg. Na persze én ezek után röktön ez is megállapítottam, hogy melyik a kedvec stílusom... :) Már annyak idején is szerettem megállapítani a pericitást, ami álltalában a világot jellemezi. Most még azt is hozzá tenném, hogy a romantika is a gótika és a szecesszió rokon stílusa."
A közös minden bizonnyal a filozófiában rejlik? A vágyban. Az elvágyódásban. Csalódtunk és visszajágyunk valahova, ami szép és jó... szép és jó volt.
Kezdünk szecessziósak lenni. A mi korunk az újjabb periódus, az új szecesszió, az új cirádák, a fájdalom és csalódás cirádái. Csalódtunk az egyenes vonalakban! Rájöttünk, hogy "cifrának" sokkal jobb lenni! Rájöttünk hogy az élet nem egyenes, sokkal kiszámíthatatlanabb, és egyre bizonytalanabb a jövő... Rájöttünk, hogy élveznünk kell a kanyarokat, a hurkokat, az elcsigázottságot! Elcsigázódunk...:) Csigulunk...:) "csorbulunk"... és élvezzük az egyéniséget és a szabadságot, amig csak lehet!!!
