A nagy mítoszok, csak hétköznapi dolgok voltak. Amikor megtörtént senkise gondolta, hogy csoda. Hiába. Csak várakozom. Várom a nagy csodát, de a csoda mégis attól csoda, hogy nem várta az ember. Azt hiszem, végetért valami, és mikor észreveszem, hogy mégse ért véget, és azt várom, hogy csoda történjen. Hogy minden megváltozzon, és magától megkeressenek meg újra. De a valóságban rá kell jönnöm, hogy már csak én gondolok arra... Csak én gondolom, hogy megtörténhet a csoda, és egyszerre minden megváltozik, és a visszájára fordul, és megvallják nekem, hogy mennyire szeretnek, és mennyi mindent megtennének értem. Hogy mennyire fontos vagyok valakinek, és mennyire jó lesz ezután. A valóság egészen más, és azt mondja nekem, ez az egész csak képzelet, és egészen egyoldalú. Nehéz úgy leírni, hogy ne legyen konkrét, de valójában sokunk átélhette már ezt az érzést. Nem elhagyva vagyok, csak épp egészen egyedül, épp csak túlélni próbálok, hétköznapi és átlagos csodákat várok. És várom a nagy csodát, ami ezen a Karácsonyon megtörtént, (de ez titkok). Tudom, de nem érzem... kicsit se. Legalábbis most nem. Bár ezt se olvassa senki, azt is tudom, aki olvassa, az meg nem érti, vagy félreérti. Nem, persze, biztos lesz aki érti is. Remélem...
Hétköznapi csodák... Kétezer éve, egy gyermeket váró fiatal pár keresett szállást magának egy kisvárosban. Nem találtak. Épp oly elutasítóak voltak akkoris az emberek, ahogy ma is. A szülők tanácstalanok voltak, és lehet, kicsit elkeseredettek is. Szomorúak, ráadásúl a gyermek épp megszületni kívánt, hát nem találtak mást, csak egy koszos kis istállót a határ szélén. Lehet, hogy túl meleg se volt, angyalok dalait se biztos, hogy hallották, csak egy dolog volt jó ebben az estében, hogy szerették egymást és boldogok voltak... nagyon.
.jpg)
