Csorba Csillag

Önbecsülésem alapja az, hogy jelentsek valamit nem csak magam, de mások számára is.
Lelki békém alapja az, hogy jelentek valamit mások számára is.
Boldogságom alapja az, hogy tegyek valamit másokért.
Kielégülésem alapja az, hogy ne csak önmagam érezzem.
Legjobb nem érezni az időt és a súlyt.
Csak az eufóriát.

A legnagyobb baj nem az, ha nem kapunk elég szeretet, hanem, ha a mi szeretetünkre nem fogékony senki.

Minden ember szeret, valamit vagy/és valakit. Ha valakit szeretünk, tudnunk kell, hogy az élőlény (ember, állat, növény) milyen módon, szeretet-nyelven fogadja, érzi a szeretetet.
Az önző emberek is szeretnek, de úgy szeretnek, ahogy önmagukat szeretnék. A másik ember gyakorlatilag csak arra kell nekik, hogy az önszeretetüket kivetítsék másokra, és még önfeláldozónak érezzék magukat. Tragédiájuk tehát nem az, hogy sok embert gyűlölnek, akik nem olyanok, mint ők, hanem, hogy az önző és nárcisztikus természetük gyakorlása miatt képtelenek felfogni, minden igyekezetük ellenére, az általuk szeretni vélt személy valós igényeit. Ez egy ördögi spirál, és aki nem akar kikerülni tudatosan ebből az örvényből, az boldogtalanul, depressziósan és teljes magányban fog meghalni. Megoldás lehet a nárcizmusra, ha valaki például tudatosan önzetlen karitatív tevékenységet végez, vagy az, hogy megpróbál számára nem szimpatikus személyekkel időt tölteni, és előítéletek nélkül megérteni őket.
Minden zűrzavar alapja, hogy nem fogadjuk el, hogy a másik ember különbözősége is lehet hasznos a világnak. Illetve meg kell érteni, hogy mindenkinek másmilyen a szeretet-nyelve! Valakinek az a fontos, hogy szerepeljen, van, akinek az, hogy nyugalma legyen. Van, aki érintést igényel, van, aki dicséretet…. Stb.

*

Én egyszer már eltemettem a szerelmet, és most nem egy konkrét csalódásra, vagy halott kedvesre gondolok, hanem csak a gondolataim vélték azt, hogy a szerelem illuzórikus átmeneti önzés. Addigi szerelmeiben csak önzőségemet láttam viszont, és túlzott, és feleslegesnek gondolt vágyaim megvalósulásának lehetőségét láttam a másikban. Végső soron röhejesnek tartottam az elviselhetetlen vonzalom miatt, és azokat az embereket is kiröhögtem, akik felém éreztek így. De nem is a saját nyavalyáimról beszélnék, hanem arról, hogy értsük meg életünket, létezésünket isteni ajándékként kaptuk örökbe és egy olyan társasjátékban vagyunk itt, ahol mindent megkapunk, amire szükségünk van, de ne felejtsük el, hogy a jó játékhoz hitre és a szeretetre kell hagyatkoznunk. Amíg nem értjük meg, hogy szerelmesek először csak Istenbe lehetünk és csak ezután fizikai síkon, nem leszünk sikeresen azok, és az önzés-szerelemféltés hercehurcáinak már nincs sok értelme, kivéve annak, aki kifejezetten szenvedni szeret. Aki félt, az veszít, de legalábbis kimarad egy körből, mert nem volt elég hálás Istennek, de ha igazi szerelmet kérünk szerelemből, előbb-utóbb megkapjuk, amikor eljön az ideje. Meg kell ugyanis tanulnunk előtte pár leckét, hogy hogyan is kell tudni bánni ezzel a kinccsel, és porcelán csésze sem illik mindenkinek a kezébe. De, ezek idők is elmúlnak könnyedén, ha egységben érezzük magunkat a világgal, és a problémákat szépen megköszönjük. Miért csalódnánk, ha biztosak vagyunk abban, hogy jót kértünk? Miért kételkednénk a másik hűségében, ha mi magunk hűségesek vagyunk? Tükrök vagyunk, így önmagunkat is szeretnünk kell először, már a tükörben is, és magunknak kell hűséget fogadni, ha hűséges társra vágyunk, de ez nem feltétlenül kötelező dolog. A szerelmet ebben az elméleti, romantikus értelemben sem muszáj megélnünk, egy párkapcsolat nem nyújt egyértelműen örömöt. A boldogságot csak az isteni orgazmusra való készség adja meg annak, aki képes felszabadulni, játszani, ön átadni és egységben élni másokkal. Nagy valószínűséggel a szerelemmel együtt.

U.I: Amíg nem tanulunk meg együtt gondolkozni és érezni, a szerelem háborúkat szül. Ez esetben tartsátok magatoktól távol!

A világ nem megismerhető. Jó, tudom, előzetesen mindenkit arról tájékoztattak, hogy azért törekedni kell rá, mert ez egy igenis elérhető cél. Persze a wikipédia információi szerint, ez még senkinek sem sikerült . Arról is szoktak beszélni, ha már a világ nem is, akkor legalább önmagunknak megismerhetőek vagyunk. És ezt az állítást, már kicsit többen vallják elérhetőnek. Hát keressük meg őket, és kérdezzük ki alaposan őket a tanulás, az önmegismerés pontos menetéről! De azért azt még mindig nem állítanám, hogy holnap  simán kellemetlenül összeütköznék eggyel az utcán. Az önmagukat megismerő egyének ennél lényegesen rejtélyesebbek. Képzeletemben elvont, misztifikált kép alakult bennem róluk. Biztos, hogy nem tartózkodnak városban! Biztos hogy nem idegesen rohangálnak! Biztos nincs szükségük felesleges izgulni valókra. Egy ilyen egyén az elgondolásomban az erdőben él, forrásvizet iszik, mindig nyugodtan szól, és semmiből is fenn tudja tartani magát. Bevallom, nem törekszem erre a létre, de azért tettem már próbát rá. Megállapítottam, hogy pontosan egy fényévnyire vagyok a céltól. Marad tehát a tudatlanság, avagy a tudat, hogy együgyű vagyok és az is maradok ezen a Földön. Szóval: önbizalomhiány. De mi is pontosan a bizalom? Valamiféle hit valamiben, valakiben és hogy annak az illetőnek semmi érdeke átvágnia engem. Na és az önbizalom? Az a hit, hogy önmagamnak semmi érdeke átvágnia engem. Tehát, ha önmagam nem akarja önmagamat átvágni, akkor elképzelhető az is hogy önmagam szeretettel van önmagam iránt. Így lehet önbizalmunk, ellenkező esetben ha nem szeretjük önmagunkat, önbizalomhiányunk. A világban tehát csak hinni lehet, mert nem megismerhető, a hithez meg remélem a szeretet.
Mindezt átlátva már boldogan megyek neki bárkinek a metróaluljáróban. Már tudom, hogy nem kell annyira ismernem magam, hogy felszabadult legyek, a tudás gondját kiutalom a mindenségnek. És ha van önbizalmam biztos csak olyan dolgok fognak megtörténni velem amit önmagam is szeretett.  Az önbizalomhiányos emberek általában túl sokat panaszkodnak, nyavalyognak arról, hogy a dolgok nem a legmegfelelőbben működnek körülöttük. De lehet, hogy még megszólalni se mernek...