***

Vad ligetben kurta fény,

Rejtett tiszta furcsa én,

Életváró friss jelen,

Miért voltam hirtelen?

Hogyan lettem változó?

Képletekbe zárható,

Szorongás meg pár csapás

Lételemem: számadás.

Két vég között áll az út,

Miért lettem elvakult?

Megosztó a tárca lét,

Nem leszek csak százalék.

Rész igazság, intelem,

Hiányzik a Mindenem,

Félelem, ha útba van

Egyesítem önmagam.

***

*

Szende Tünde egy nap arra ébredt, hogy egy széles, beton, hideg ösvényen zarándokol órák óta.

– Hogy a csudába kerültem? – kérdezte magától, bizonyára az „ide” szót is könnyen hozzátette volna kérdéséhez, ha amúgy nem tartaná csodának az életét. Körülnézett, hátha hallja valaki a gondolatait. Azt hitte minden rezgését figyelő szemek kísérik, de ebben az érzésben senki se ölelte át. A világvége örvénye minduntalan üresen állt előtte, és akárhogy is szeretett volna ütközni valakivel, csak is egyedül maradt. Megtorpant az úton, tétován libegett ide-oda, zaklatott lett, mert szerette volna megtörni a menetelését, így tűnt fel először neki, hogy a világvége örvényéről mégis csak vannak leágazó ösvények is.

– Elegem van az útból, fázom, sötét van és esik az eső. Nyomasztó az unalom.

A világvége ösvényéről kis boltos utak nyíltak. Emberek jöttek és mentek, vásároltak, gyümölcsöt kínáltak, bárokban iszogattak. Csábító ajánlat volt minden képben, vágyta Tünde, hogy beszélni tudhasson. Kívülről fényesség volt, meleg, családi érzés, dobálták a jót arrafelé és hullott a földre, akár csak a szavak, amiket kimondtak, és egyre piszkosabbak is lettek.

– Biztos, hogy ilyen világban akartok élni? – kérdezte Szende Tünde valakitől. A valakinek szőke, vállig-érő haja volt.

– Természetesen igen! Ez így megszokott. – hangzott a válasz.

– Azt hittem először, hogy Te is tündér vagy. – mondta elszontyolodva Tünde.

– Az vagyok! – mosolyogtak a lány szemei.

– Akkor miért vagy ilyen, látszólag érzésmentes?

– Kell ennél több? Ez minden ami jó az ez a világ. A legjobb, ha semmi sem változik.

– Még nem! Még! – vágott szavába ingerülten Tünde.

– Várni kell! – súgott ártatlanul a szőke.

Aztán Szende Tünde tovább bandukolt a világvége éppen akkor nyíló ösvényein. Valahogy megint eltűntek körülötte megint a lények, valahogy megint egy széles, hideg és beton örvényen találta magát.

– Ó a fenébe, ó a fenébe, nem hiszem el, hogy most is ott vagyok, ahol másfél órával ezelőtt! Azt hiszem meg fogok halni, ha továbbra sem ezen az úton megyek.

Azzal nagy békét érzett magában, és erővel fegyverkezve indult tovább.