Alkottam világot, kék volt.
Meglepett benne a fény,
A napfényt nem látta égbolt
Csillagát szórta felém.
Émelygő, bizsergő hajnal
Derengett mindig nekem,
Üldöző túlerő bajban
Nem tört meg könyörtelen.
Megszoktam, hogy fáj a szívem,
És sosem lesz rózsaszín,
Bár jutna hozzád a hírem,
Leesnének könnyeim.
Teremtő vétek a létem,
Hibáim építenek,
Elvetem magam, mert féltem,
S kinőve megértenek.
V
Szende Tünde minap elvonult a mélybe, hogy fékezetlen vágyait magából kikaparva, elvetéljen. Éppen meghalt. Lakása ajtaja előtt sorokban álltak a részvétet kinyilvánítani vágyó ficánkák tömege. Nem sikerült nekik. Ugyanis nem volt kinek kinyilvánítani a részvétet. Ráadásul egy pimasz sebész is visszatartotta őket, aki épp Szende Tünde bal kezét hímezte.
- Kérem fáradjanak ki! – mondta a sebész. – Így nem tudok koncentrálni az alkotói szabadságomra! Őőő, akarom mondani, az alkotói rabságomra! Igen, így egészen helyesnek érzem ezt a megállapítást! – dünnyögte maga elé az utolsó mondatot. – Naaa, kééérem! Még a végén, lányos zavaromba, odavarrom Szende Tünde bal kisujját a jobb combjára! Természetesen belülről határolva… hű milyen meleg van itt… Ne ugráljanak, ne ugráljanak! Úgysem látnak semmit! …hehe majd én… én mindent… hehe, többek között ezért mentem sebésznek!
Eközben Szende Tünde jobb kisujja fickándozni kezdett.
- Na mégis csak élek! – mondta Tünde. – Ne már! – kiáltott fel. – Miért varrtad görbén össze az én egyenes ereimet? Az én ereim egyenesek és ötágú csillagalakban metszik egymást! És én mindig ezen egyenesek mentén vágom fel őket! Használok hozzá vonalzót is. Jaj, ha tudnád milyen nagy munkát, és erőfeszítés igényel egy-egy érfelvágás! Ráadásul csak a jobb kezem fogható ilyenkor munkára. Vonalzó, kés, türelem… az érzéketlenségtelenítő injekcióval már nem babrálok… minek az. De varrjál, bocs... várjál, ez most itt egy szívecske?
- :-)
- Szeretsz?
- Hümm-hümm.
- Azt hiszem már megint elfelejtettem kikapcsolni a besugárzást. – mondta Szende Tünde, majd hirtelen felkiáltott.- Jaj, mennyi ficánka van itt! De jó! Sziasztok drágáim! Cuppola, csá-cumi-csá! Hííí!
- Na most nem menekülsz! - vágott közbe ingerülten a sebész. – Csak semmi cuppola mindenkinek!
Azzal a sebész, odavarrta Szende Tünde bal kisujját, a jobb combja… mellé.
A nagy mítoszok, csak hétköznapi dolgok voltak. Amikor megtörtént senkise gondolta, hogy csoda. Hiába. Csak várakozom. Várom a nagy csodát, de a csoda mégis attól csoda, hogy nem várta az ember. Azt hiszem, végetért valami, és mikor észreveszem, hogy mégse ért véget, és azt várom, hogy csoda történjen. Hogy minden megváltozzon, és magától megkeressenek meg újra. De a valóságban rá kell jönnöm, hogy már csak én gondolok arra... Csak én gondolom, hogy megtörténhet a csoda, és egyszerre minden megváltozik, és a visszájára fordul, és megvallják nekem, hogy mennyire szeretnek, és mennyi mindent megtennének értem. Hogy mennyire fontos vagyok valakinek, és mennyire jó lesz ezután. A valóság egészen más, és azt mondja nekem, ez az egész csak képzelet, és egészen egyoldalú. Nehéz úgy leírni, hogy ne legyen konkrét, de valójában sokunk átélhette már ezt az érzést. Nem elhagyva vagyok, csak épp egészen egyedül, épp csak túlélni próbálok, hétköznapi és átlagos csodákat várok. És várom a nagy csodát, ami ezen a Karácsonyon megtörtént, (de ez titkok). Tudom, de nem érzem... kicsit se. Legalábbis most nem. Bár ezt se olvassa senki, azt is tudom, aki olvassa, az meg nem érti, vagy félreérti. Nem, persze, biztos lesz aki érti is. Remélem...
Hétköznapi csodák... Kétezer éve, egy gyermeket váró fiatal pár keresett szállást magának egy kisvárosban. Nem találtak. Épp oly elutasítóak voltak akkoris az emberek, ahogy ma is. A szülők tanácstalanok voltak, és lehet, kicsit elkeseredettek is. Szomorúak, ráadásúl a gyermek épp megszületni kívánt, hát nem találtak mást, csak egy koszos kis istállót a határ szélén. Lehet, hogy túl meleg se volt, angyalok dalait se biztos, hogy hallották, csak egy dolog volt jó ebben az estében, hogy szerették egymást és boldogok voltak... nagyon.
