Egy, kettő, három...

Aham.

Már megint. Nem tudom, úgy érzem most mindenkire rájött a nyavajgókór. Én legalábbis idáig azt hittem, hogy bizonyos fizika okai vannak annak, hogy "bedepiztem" az utóbbi pár napba, de ahogy elnézem, ezzel a bedepizéssel nem vagyok egyedül. Ez valami ragályos dolog? Általános „kedvelszívóhullám” söpört végig a városon?

Nem tudom.

Mindenesetre idáig az volt a baj hogy volt, most meg az a baj, hogy az nincs. Nem valójában idáig is az volt a bajom, hogy ami véget ért. És most meg az a bajom, hogy véget ért és leszarva érzem magam, pedig tudhatnám, hogy hamarosan újra jó lesz. Na persze, ha így lenne, de az még hol van, és én nem szeretem a napokat számolgatni! (Még hét nap és újra láthatom… Ez nagyon sok:( )

Meghalok.

Amúgy meg egyszerűen nem értem azokat az embereket, akik megelégszenek azzal, hogy csak életük 10%-t élvezik, és a maradék 90%-ban meg az úgy mond munka közben mindent leszarnak, és csak számolgatják az órákat és a napokat, hogy mikor lesz már hétvége. (Amikor persze szintén nem csinálnak semmi hasznosat, csak végre nem dolgoznak és nincsenek otthon.) Ááá! Én ezt nem értem. Nem bírom elképzelni, hogy mi ebben a jó. Lehet, hogy én vagyok a türelmetlen, de ebbe bele lehet gárgyulni. Persze nekem is kellenek a szünetek, de a szünetekben gondolkodni szoktam. Ja. Meg aludni.

Álmodni.

Bárcsak lennének emberek, akiknek volna valami értelmes céljuk is. Például, lennének terveik. Nem csak olyan rövidtávú tervek, hanem a hosszútávúakról is. Nem, nem azért mert mindent megterveznek előre, hanem azért mert érzik, hogy van értelmük élni. Én is ilyen embernek érzem magam, nem a tervek miatt, hanem csak azért mert amit elhatározok, álltalába be is tartom, és ezek komoly dolgok, nem csak marhaságok.

Nem tudom hova akartam kijutni, de a lényeg, hogy megint elfáradtam. Na megyek is. Vagy nem tudom. Mindenesetre meg kellene komolyodni!