Máshogy gondolom most, mint ahogy gondolotam egy órával ezelőtt... a tánc hevében. A józan csönd elbátorítja az embert, és nem mer olyan őszinte lenni, mint amilyen őszinte akart lenni, a zene hatására. Mit gondolok 2010-ről? Már az is csoda, hogy gondolok bármit is. A jövőről nem lehet csak úgy gondolkodni. Az még tervezve is kiszámíthatatlan, sőt úgy még és még kiszámíthatatlanabb, mert aki ki akarja számítani a jövőt, annak a "nem beteljesülés" maga a kiszámíthatalanság, de aki nem számít semmit, az nem is csalódik, az nem lesz boldogtalan miatta.

Mégis ismerem ezt az új évet! 2009 a tökéletesség éve volt, és boldogan szerettem rút perceit. 2009 az én évem volt, és fájdalommal hagytam magam mögött. Fájdalmas és boldogtalan volt ez a fordulópont. Nehéz eső esett. Víz, víz, nehéz víz! Mindenki énekelt, csak én voltam egyedül. (Titkom ez, és most mégis elmondom, ez az őszinteség pillanata, és miért is ne legyek őszinte, bár nem hivalkodnék vele.) 2010 a fájdalom éve lesz, ha másnak nem is, nekem igen. Másnak nem is kivánnám, csak magamnak. És várom, hogy beteljesítsem a megszakadás boldogságát, várom ezt az évet, várom az újjat, és a boldog fájdalmakat, a küzdést és a munkát... Nem akarok mást, nem érdemlek mást. Az a bizonyos még nem fog eljönni hozzám, akármennyire is várom, és szeretném őt. De így kell lennie. Ha meg mégsem így lesz? Akkor abban mi lenne a rossz? :) Csak szeretni fogom...

Csak szeretni fogom... ezt az évet.

*****

Reggel felébredsz, nem érzel semmit,
Mozdulni próbálsz, de még az éjjel
Filmje pereg szemedben, és mennyit
Adnál, azért hogy ne álmodj ébren. 

Rád jön az éhség, s rájössz ez mégse
Az az érzés, hogy talán más is kell?
Megszédülsz, és rossz szagokat érzel,
Ez nagyon nem jó, ez a hányinger.

Kifacsarod magad, le kéne menni
Elfáradsz már a gondolattól is.
Takaró alól lábad kivenni,
Azt hiszed lent vagy, és már alszol is.

Nehéz a létnek ezen percei,
Miért is iszol, ha úgysem bírod?
Elkésel megint, s ez nem egyszeri
Alkalom, mondjuk, ez már jól tudod.

Ha egyszer lejutsz, akkor sem sietsz,
Mert ilyet álmosan se tudsz soha.
Nem a hányinger, már a lét ijeszt,
Hogy megint menned kell valahova.

*****

Egy, kettő, három...

Aham.

Már megint. Nem tudom, úgy érzem most mindenkire rájött a nyavajgókór. Én legalábbis idáig azt hittem, hogy bizonyos fizika okai vannak annak, hogy "bedepiztem" az utóbbi pár napba, de ahogy elnézem, ezzel a bedepizéssel nem vagyok egyedül. Ez valami ragályos dolog? Általános „kedvelszívóhullám” söpört végig a városon?

Nem tudom.

Mindenesetre idáig az volt a baj hogy volt, most meg az a baj, hogy az nincs. Nem valójában idáig is az volt a bajom, hogy ami véget ért. És most meg az a bajom, hogy véget ért és leszarva érzem magam, pedig tudhatnám, hogy hamarosan újra jó lesz. Na persze, ha így lenne, de az még hol van, és én nem szeretem a napokat számolgatni! (Még hét nap és újra láthatom… Ez nagyon sok:( )

Meghalok.

Amúgy meg egyszerűen nem értem azokat az embereket, akik megelégszenek azzal, hogy csak életük 10%-t élvezik, és a maradék 90%-ban meg az úgy mond munka közben mindent leszarnak, és csak számolgatják az órákat és a napokat, hogy mikor lesz már hétvége. (Amikor persze szintén nem csinálnak semmi hasznosat, csak végre nem dolgoznak és nincsenek otthon.) Ááá! Én ezt nem értem. Nem bírom elképzelni, hogy mi ebben a jó. Lehet, hogy én vagyok a türelmetlen, de ebbe bele lehet gárgyulni. Persze nekem is kellenek a szünetek, de a szünetekben gondolkodni szoktam. Ja. Meg aludni.

Álmodni.

Bárcsak lennének emberek, akiknek volna valami értelmes céljuk is. Például, lennének terveik. Nem csak olyan rövidtávú tervek, hanem a hosszútávúakról is. Nem, nem azért mert mindent megterveznek előre, hanem azért mert érzik, hogy van értelmük élni. Én is ilyen embernek érzem magam, nem a tervek miatt, hanem csak azért mert amit elhatározok, álltalába be is tartom, és ezek komoly dolgok, nem csak marhaságok.

Nem tudom hova akartam kijutni, de a lényeg, hogy megint elfáradtam. Na megyek is. Vagy nem tudom. Mindenesetre meg kellene komolyodni!

Kezdek félni...

Ma éjjel azt állmodtam, hogy négy tornádó támadta meg Budapestet. Az egyik egyenesen a lakásom felé tartott. Én kinéztem az ablakon és nyugodtan megállapítottm, hogy körűlbelűl 3 percem van még hátra, hogy még túléljem, bár nem tudom honnan tudtam ilyen jól. Nagyon nem izgúltam. Úúú, de még fel se vagyok öltözve!!! Mintha ez lett volna a legfontosabb kérdés, hogy most mit vegyek fel, meg hóól a táskám! (Ebből is látszik, hogy életem egyik nagy problémája, hogy hól a táskám meg a telefonom.) Aztán nagy nehezen megtaláltam, kell még valami? ÁÁÁ, inkább megyek, mert ha most azon kezdek gondolkozni mi kell, akkor meghalok. Macska? Maradhat. Mííí? Nem! Felkaptam, lerohantam vele a hatodik emeletről, mialatt ő összekarmolta a vállamat. Az utcán meg leraktam, tapsoltam neki, hogy fusson előre, és szerencsére így is tett, bár nagyon be volt szarva, két fülét hárta csapta. Nagy nehezen eljutottunk egy kellemes, de főleg biztonságos családiházba, valahol Óbudán, ahol már a nővérem is várt. Mikor elment a vihar, kiderült, hogy tényleg nem maradt semmi a lakásunkból... felébrettem.

De miért mesélem el ezt mind? Mert "gazdasági tornádó" volt! És kezdek félni...

Az idő. Szörnyű, hogy mennyire nincs ideje az embernek, és mennyi mindent csinálna még azonkívül amit csinál. Tulajdonképpen már le kellene feküdnöm, de nem teszem. Az idő már csak ilyen. Bármire is használod fel, úgy érzed csak elpocsékolod. Ha lefekszem, úgy érzem, hogy feleslegesen alszok, ha meg ilyeneket csinálok mint most, hát akkor meg megint az van, hogy már megint nem feküdtem le...és már megint péntek lesz. De ha szombat lenne, akkor megint szombat, ha vasárnap, akkor megint vasárnap...stb.

Hát ez van! Éljenek a napok! Az órák! A percek! Ha mást úgysem tehetünk. Csak folynak... Éljenek az évek, hogy megint öregebb leszek pár nap múlva egy évvel.

Nem mintha ez bármit is számítana, hogy holnap megint fuvola órám lesz, és takarítani is kellene, meg gyakorolni. Gyakorolni szinte mindenit! Egyszerre az egész életet ki kellene gyakorolnom. Meg olvasnom is, hogy szép és okos legyen. Meg boldog(?) Igen boldog. Minden apróságtól. Ezt is gyakorolni kell. Jó gyakorolni. 

Ha szeretetre vágyunk, csak szeretetet adjunk, és ne kérjünk cserébe semmit!