***

Mennyei napsütésben tisztán kék vagyok,
S az elsodró reményben megnyugodhatok.
Szépséges halk derengés élni nem tanít,
Émelygő végtelenként szemembe vakít.

Torzuló álmaiban, lassan borzadok,
Szívesen felkavarnám e híg vízlapot.
Isten látó szemének nyugtát kedvelem,
Várom, hogy újra nyúljál hozzám kedvesem.

Tudom, hogy ott távol vagy, hol a nap sötét,
S eszményi éjszakádat nem köszöntöm én.
De múló a pillanat és sík vizű a lét,
Forr bennem lent nyugtalan, ami fent alél.

Igen, igen akarom, hogy belém merülj,
Nem csábít a hatalom, csak hogy ne kerülj.
Önmagadból váradat megépíteném,
Folyó leszek, áradat, s nyugvó fényed én.

A képért köszönet Esztergár-Kiss Dominak! :)

Tudja Herceg,
Most csak henceg!
Hiszi csak milyen vagyok!
„Kedves kislány”-mondatod,
Mert arcomon kis pír ragyog,
De nem ismerhet legbelül,
Vadvirágot rejt-e tüll!
És létem nem csak élvezet,
Vad szenvedélyt képzelek,
Látva minden részletet,
Ön ezt nem is sejtheti,
De combom kissé perzseli
Ez alkalomnak percei.
Szemébe nem is nézhetek
Igen csak veszélyesek,
Ugye nem játszik velem?
Hmm…. milyen lehet meztelen?
Vetkőztettne esztelen?
Nem kell ez a nyálas bók,
Gavallérként kézre csók,
Uncsi ez az etikett,
Engem ez nem segített
Ahhoz, hogy boldog legyek
Csak felszínes emberek
Érezhetik ezt jónak,
Ez kell minden egónak,
S képzeli, hogy szeretik,
Pedig mások megvetik!
Mondja maga is ilyen?
Akkor nem is kell nekem!
Talán ne is beszéljünk,
Meg hogy eszmét cseréljünk?
Arról hogy mit írt Platon?
Inkább élnék én vadon.
De gondolatom leplezem,
Na engedje már el kezem!

(Evelinnek köszönöm a képet!)

Köveket raktak egymásra köröttem,
A város köré, mi embereket gyűjt,
Mélyében szavak mardosnak, miközben
Rabságom égve, csak kapukat került.

Hiába volt az megértve és nyitva
Szabadba, mégis korláttal övezte
Lépcső a mélybe kínálkozik itt ma,
Égő kételyként a sírba születve.

Nem nekem épült, építetve majd másnak
Kell ez majd lenge boldogságot hozva,
Enyém csak sebző láthatatlan rácsnak
Álcázva fénylik, az Istent zokogva.

Ennyi a titkom, és sziklás a métely,
Mit most desszertként nyelek le a mennyben,
Szunnyadva kövön, és vízzel egy tégely
Éltet erőtlen, ha szomjazom szennyben.

(A képet J. A. barátnőmtől kaptam! :) Küldhettek még képeket!)

Könyörületért könyörgött
Sötétségben létezett,
Megmérgezett életet
Szövött magának mód fölött.

Elvetemült vágyak útján,
Önmarcangolásban élt,
Vakszemeit szánva még,
Segíteném én, ha tudnám.

Botorkált a vak homályban
Fogaskerekek között,
Magára sebet kötött
Átzokogva éjszakákat.

Kiszívott vérben keresve
Nem találta kéje meg,
Amit léhán élvezett,
Egyszer másikat szeretve.

Szennyes álomban heverve,
Fájdalomtól éhesen,
Néha híg erényesen
Jót akart, hitet temetve.

*

Vonagló vonalad vonz, mikor
Képed kerül elém,
Szíved még sem enyém!

Képedet megkapom, de nekem
Ez így nem is elég,
Mert szíved még nem enyém!

Érzem, hogy kellene szép hasad,
Bár enyém is kemény,
De szíved mégsem enyém!

Bőrödet boncoló képzelet,
Mélyre nézne beléd,
Csak szíved még nem enyém!

Véresen szaggat az izgalom,
Látva tüdőd, s veséd,
Most szíved kerül elém!

Látva a sorsodat, szellemed,
Szívem szakadna, szegény!
Csak szívem már nem enyém.
 

(Küldjetek képeket, írok hozzá verset!)

Viola mindennap láthatja a tengert,
Szaladgál és ugrál, néha homokot nyel,
Ebben a világban látott olyan napot,
Mikor nem láthatták Anyuval a Napot.

Ula boldog gyermek, szereti a málnát,
Hogyha megkívánja, puszilja mamáját.
Ha nyaralni mennek, nem öltöznek nagyon,
A nyári sapkában milyen jó a napon!

Egyik nap Uláék tengerpartra érnek,
Ő gumicsizmában kis vizekbe lépked,
Ula úgy gondolta, sokat tud a létről,
Viola kiáltott: „Gyere le az égből!”

Az ég és a tenger összefolyik távol,
Nagy titkokat vékony horizont határol,
Ula után menve, kicsi vízbe esve,
Violát nem látják, se reggel, se este.

A két kicsi lányka most az égben pancsol,
Mindkettő egy messzi végtelenre gondol,
Ugye, hogy meleg van?- kérdezi Viola,
Bizony, jó nyaralni! - válaszolja Ula.