Kóválygok a végtelenbe
Keresek én, és már mennyi
Éjjen át elkeseredve,
Szerettem volna jól lenni.

Szerettelek sok vidámság,
Pár emberközt elvegyülve,
Most az emlék mind komor már,
És csak nézek elmerülve.

Számtalanszor érzem, hogy most,
Jó lenne, ha vágyam élen,
Találnánk sok furcsaságot,
Bánatunkat elmesélve.

Majd vidám lenne a játék,
Táncolnánk szürkés házaknál,
Sokan lakják, mégis árnyék,
Ablakokból nem látnak már.

Városiak oly szerények,
Nem vágynak csak élni, élni!
Érzelmeiket megélve,
Együtt lenni és zenélni!

Furcsa kép egy ember arca,
Unalomba ássa vágyát,
Lelkében a fájó harca,
Rossznak gondolja hazáját.

Végtelen buszon utazva,
Talán egyszer hazatérek,
De vágyom rá, hogy mulatva,
Világvégére elérjek…

(Fábián Franciska)
 

*