Szende Tünde minap elvonult a mélybe, hogy fékezetlen vágyait magából kikaparva, elvetéljen. Éppen meghalt. Lakása ajtaja előtt sorokban álltak a részvétet kinyilvánítani vágyó ficánkák tömege. Nem sikerült nekik. Ugyanis nem volt kinek kinyilvánítani a részvétet. Ráadásul egy pimasz sebész is visszatartotta őket, aki épp Szende Tünde bal kezét hímezte.
- Kérem fáradjanak ki! – mondta a sebész. – Így nem tudok koncentrálni az alkotói szabadságomra! Őőő, akarom mondani, az alkotói rabságomra! Igen, így egészen helyesnek érzem ezt a megállapítást! – dünnyögte maga elé az utolsó mondatot. – Naaa, kééérem! Még a végén, lányos zavaromba, odavarrom Szende Tünde bal kisujját a jobb combjára! Természetesen belülről határolva… hű milyen meleg van itt… Ne ugráljanak, ne ugráljanak! Úgysem látnak semmit! …hehe majd én… én mindent… hehe, többek között ezért mentem sebésznek!
Eközben Szende Tünde jobb kisujja fickándozni kezdett.
- Na mégis csak élek! – mondta Tünde. – Ne már! – kiáltott fel. – Miért varrtad görbén össze az én egyenes ereimet? Az én ereim egyenesek és ötágú csillagalakban metszik egymást! És én mindig ezen egyenesek mentén vágom fel őket! Használok hozzá vonalzót is. Jaj, ha tudnád milyen nagy munkát, és erőfeszítés igényel egy-egy érfelvágás! Ráadásul csak a jobb kezem fogható ilyenkor munkára. Vonalzó, kés, türelem… az érzéketlenségtelenítő injekcióval már nem babrálok… minek az. De varrjál, bocs... várjál, ez most itt egy szívecske?
- :-)
- Szeretsz?
- Hümm-hümm.
- Azt hiszem már megint elfelejtettem kikapcsolni a besugárzást. – mondta Szende Tünde, majd hirtelen felkiáltott.- Jaj, mennyi ficánka van itt! De jó! Sziasztok drágáim! Cuppola, csá-cumi-csá! Hííí!
- Na most nem menekülsz! - vágott közbe ingerülten a sebész. – Csak semmi cuppola mindenkinek!
Azzal a sebész, odavarrta Szende Tünde bal kisujját, a jobb combja… mellé.
