Csorba Csillag

Torz világból élek,
szúrós szerek, tények,
már a játszma
atomjai hullnak,
szállingózik múltnak
pernye váza.
 

Egymáson nevetnünk
kellett volna, pechünk
hogy nem érted
humorom, hisz nincs más
eszköz, s egyre inkább
nevetgéltek


az ösztönök májból,
szaladnék a háztól,
de még félek
te vibrálsz a gúnytól,
kérlek, így lehúzol,
hisztizésed


be kéne fejezned,
maszkban sem vagy szentebb,
végre ess rám,
túl sokat szemeztünk,
kortyonként cselekszünk
mérve egymást.



 

Trapp! Majd egy mély gongszerű hang, és a mellé ékelt halk szívdobogás, egyre erősödő ütemben. Olyan ismerős élmény ez a steril hangulat a szobában, mint a születés, és a gyermekszoba, csak a színe nem, otthon a sterilitás rózsaszínű, itt kékeszöld, és a szaga is steril. A fájdalom áramütésszerű, vizes érzetet keltő, hullámzó interferencia, kiáramlik a test minden felületén, egyszer itt, egyszer ott, kiemelve a húsban az idegszálak és sejtek, aktívan erőlködő tompa mozgását, és ahogy így egyre jobban gondolkozom a minőségén, úgy lett egyre elviselhetetlenebb érzés Dorinában. A kék-zöld árnyalat egy pulzáló ezüstsíkon keresztül arannyá válik. Dob. Dob. Dob-dob. Egyre hangosabban hallani a szívet. Szenved. Az élet szenvedés. Felajánlás, épp áldott szenvedés van, még jobban fáj a test, megtisztulva fáj, valami most válik lényeggé. Voltaképpen megérte, miért is ne kerülne ide az ember, ha később ez az előnyévé lehet, és majd néhány, sosem bekövetkezett gyönyöre váltja azt. De mégis mi időben? Nincs bizonyíték az álmaira, a jövőbelátás rideg valóság. A hely kékeszöld színe még mindig ismeretlen. Nincs ereje a résnyire nyitott szem mozdulatából többre.

Csak ennek az utolsó mondatnak ne kellett volna eszébe jutnia. Dorina megint visszacsúszott egy hirtelen örvénybe. Megint émelyeg.

– Ott mentem. Aztán megállapítottuk a halál közömbösségét. – szólt valaki női, közeledő hangon. – Az ami megmaradt belőle, az egyelőre kielégítő. Úgy feküdt a földön a kék-arany csempéket nyalogatva, mint akinek úszik csak az agya.

Dob. Dob-dob. ZZZ! Zííí! Megint megszűnt az idő. A „úszik-mint” zavaros szóösszetétel, hang, visszhangzott a lány fülében. Dorina már nem az ágyon feküdt. Az émelygés tovább kavargó mozdulatsorba torkolt, sötét kék mélytengeri illatot érzett, és fulladt, mintha beleesett volna. Már ült, valami lilás színű fotelben. Forró. Forró az új hely, egészen biztos ez a szembesülés ideje, szenvedés rítusa, újabb stáció, „olyan kellemes”, kínpad!

– Érti!? Elfertőződött! El-fer-tő-ző-dött! – megint az előbbi hang szólalt meg, a távolból jövő, és ordított. Középzöld volt a színe. Az állítmány homályos.

– Mi? Mi az a szó ami? Ami elfertőződött? – kérdezte Dorina.

– Inkább hol, azt kérdezze! Hol?! A karján!

A látótérben egy nő arca tűnt fel először. Homályos rózsaszín ködből, lángoló bokorrá alakult a kép. Dorinával szemben foglalt helyet. Hirtelen hideg effekt megvilágította a lány egész testét belülről, mintha megdermedt volna mindene és neon zöld színű jégből lenne, viszont újból érezte önmagát. Most már nem olyan köd szerű a lelke, kemény és fagyott. Csak a bal karját, csak a bal karját… azt… úgy ahogy van nem érzi! Egy szemvillanás alatt tudott mozogni, heves mozdulattal a kar felé fordította a fejét. A látása is visszatért közben, ahogy az régen volt. „Meg van! Meg van!” Hatalmas lélegzet következett, az oxigén egész testén átáramlott, a levegőt már a combjában érezte. „Meg van. Csak épp be van kötve.” Elszorítva volt, talán gipszelve is, az erekben lassan úszott a folyadék. Megmenekült. Levegőt! Beindult egy ismeretlen folyamat a maga öntörvényű módján, ez volt a természet igazi ereje. Dorina reszketett. Az utolsó érintések piroslottak testén.

Olyan volt a lénye mint az örvény, spirált alkotott, és mint a dugóhúzó a parafához érve, lágyan akart belefúródni Arnold szívébe. Az övé már úgyis kiesett a szívdobbanásoktól. Kilötykölődött. Arnold teste bizsergető fájdalom. Azt hitte, neki még a helyén van a szíve. Stabilan támaszkodhat arra, hogy mellette ő rendesen folyhasson. Ahogy szokott, emlékeinek utolsó napján ismeretlen folyadékká vált.

Az a bizonyos mély levegő, csak ez első volt a sok közül, mely molekulák már nem akartak fejfájást okozni, se egyéb fájdalmakat. Sugároztak mint a hajnali napfény. Bizsergésüket a létezés dinamizálta. Van helyük és szerepük a térben, magasra tudnak repülni a mélyből. Dorina megtisztult.

Arnold gyötrődött nagyon a váróban. Felszínes arckifejezései voltak, csak most tűnt fel neki először, ahogy ott üldögélt. Már régen nem érdekelte Dorina. „Buta kis kurva”, vélekedett róla, és bizonyára már csak kósza mámorként gondolna rá, ha eszébe jutott volna egyáltalán, csak hogy szombat reggel kapott egy bizonyos hívást. Az aznap este is jócskán tervezett volt, minő kellemetlenség, hogy le kellett mondani a haverokat. Pedig cuccoltak is volna, na nem csak egymás között, üzletelni szoktak ilyenkor, mert pénz kell, és megint fogytán vannak a kreditek ilyen nagyzolás mellett. Normális élet! A normális élet jelzőhöz szüksége van az anyagi javakhoz való hozzájutáshoz, és az úgy jó, ha minél több van, az meg mindegy, hogy milyen úton, baj úgy se lesz. Csak néha ezt a folyamot vegyíteni kell levegővel is, hogy tisztuljunk. Edzés, szauna, kirándulás, wellness hétvége, Balaton part.

Olyan kellemetlen dolog, hogy most az egész életvitelét egy csapásra abba kell hagyni Arnoldnak. Újba kell kezdenie, hirtelen nem tetszett neki már semmi.

Arra gondolt, „azt hiszem magamnak sem tetszem”. De, hogy tetszett-e ő valaha önmagának, az is kérdéses. Igyekezett nem foglalkozni a kérdéssel korábban. És egyszer csak rádöbbent, hogy mindezek ellenére is, most boldog. Úgy boldog, hogy közben szenved, és végre szenved! A két fogalom nem játszik külön szerepet az életben. Ismeretlenül, közös idegszálakon folynak.

Dorina volt a fájdalom és volt a boldogság. Győztek mind a ketten.

*

Nem árt néha megállni...

Egy kicsit. Ezek után.

:)

Apró dolgok.

Észrevenni az apró dolgokat.
Észrevenni az apró örömöket.
Észrevenni az apró szépségeket.
Észrevenni az apró pillanatokat.
Észrevenni az apró illatokat.
Észrevenni az apró fényeket.
Észrevenni az apró mosolyokat.

A másikat.

Észrevenni...