Csorba Csillag

*

Tudod már melyik munkát szereted a legjobban?

Amikor dolgozol, érezted-e már azt, hogy nem érzel fáradtságot? Még mindig rengeteg emberben az a fogalom, hogy „munka”, fáradtságos, negatív előjelű tevékenység, amit kizárólag a túlélés érdekében, anyagi előnyökért végzünk. Bizonyos emberek szerint, ha valamilyen tevékenységet élvezünk is, akkor azért szentségtörés lenne pénzt kérni. Mások, akik ugyan szívüknek és képességeiknek megfelelő munkát választottak maguknak, de mivel „pénzkeresett” lett a korábbi esetleges hobbiból, azonnal gyanakodni kezdenek azon, hogy most már ez nem lehet annyira jó, és szenvedniük kell miatta.

Csomószor valójában csak mi kreáljuk a problémát, és meg is bizonyosodunk róla, hogy így van. Ezekből lesznek a saját korlátjaink, amiket nem tudunk átlépni az álmaink irányába. Mindössze csak félelmeink vannak, hogy esetleg kudarcot vallunk mások előtt, ha csak azt tesszük, amihez kedvünk van. Szeretetből dolgozunk, és a létezés iránti hálánkból. De, ha nem azt csináljuk amihez kedvünk van, mélabúsak leszünk. Ez egészen egyszerű, nem is értem, hogy miért csodálkoznak az emberek, hogy ennyi a pánikbeteg, ideggyenge, dilibogyót szedő letargikus.

Szerintem a szülés utáni depresszió is ebből alakul ki, hogy az anya rájön, hogy megint csak olyan dologgal kell foglalkoznia, amihez nincs kedve, és nem tud örülni egy új lélek születésének. Valójában, hogyha előtte mindig azt csinálta volna, amiben kedve telik, szeretett volna élni, akkor az élet iránti szeretetéből fakadóan, boldogan akarná megmutatni a gyermekének a világot. Azt anyának ez lenne  feladata, de ehelyett, rengeteg anya, csak frusztráló nyűgnek, tárgynak kezeli a csecsemőt, akit etetni, fürdetni, tisztába tenni kell. (Persze ez is kell a babának, de ez csak elkényeztetés szeretet nélkül. A csecsemő sokkal több mindent érez, mint amit gondolunk.)

Ha depressziósak vagyunk, annak örülni is lehetne. Ez csak egy jel, hogy végig kell gondolnunk, hogy mi is az néhány, vagy egyetlen dolog az életünkben, amit valaha is tisztaszívből, önfeledten tudtunk élvezni, úgy hogy közben nem figyeltük az órát, nem éreztünk a fáradtságot. Elégedettek vagyunk magunkkal, szeretni tudjuk a környezetünk. Valódi depresszió az lenne, ha egyetlen ilyen dolgot, vagy tevékenységet sem tudnánk. Szóval bármi is eszünkbe jut, afelé kell haladnunk. Legjobb esetben, csak egyetlen ilyen tevékenység van… Azért ez a legjobb eset, mert így sokkal kevésbé leszünk tanácstalanok és bizonytalanok…

*

Mikor az emberek valamit erőltetnek az életükben, munka, szerelem, hobbi, gyereknevelés, stb, stb, de az valami miatt, nem megy sikeresen nekik. Hajlamosak lesznek arra, hogy ez ügyben tanácsokat adjanak másoknak. Szinte mindenesetben valójában saját kudarcaikat akarják egy, még lelkes személyre erőltetni, hogy kicsit letörjék őket, de a tudatukban mégis az a benső önképük alakul ki, hogy ők jótét lélekként, önzetlenül akarnak segíteni másokon. Meg szeretnék őket menteni a majdani csalódásoktól. Az már fel se merül bennük, hogy esetleg a másiknak nem lesznek ilyen nehézségei, mint a tanácsosztogatónak, mert esetleg tehetségesebb, szorgalmasabb, nagyobb a fájdalomtűrő képessége, kitartóak és egészen egyszerűen hisznek a dologban, vagy valami egyéb dolog miatt kiérdemelték a sikert.

Ha egy ilyen embernek szóvá teszed, hogy negatív, vérig fog sértődni, és fölháborodottan veszekedni fog veled, vagy nem akar leszállni rólad. Ezzel csak bizonyítja energiavámpír létét, de ezt ők nem valószínű, hogy valaha is be fogják látják. Nem szabad nekik bedőlni, hallgatni rájuk, de még udvariaskodásból sem kell végig hallgatni őket! Óvatlanul is beleültetheti a fejünkbe a pusztító gondolatokat…

„Csak a halál biztos!”

Szóval jobb ebbe belenyugodni. Hiába gondolok meg mindent előre, belátom, hogy a jövő precíz megtervezése és bebiztosítása, a legrosszabb dolog, amit a boldogságom érdekében tehetek. Hajlamos vagyok az álmodozásokra ösztönösen, de amikor azt kezdem érezni, hogy a képzelettel párosul benne valami görcsös megfelelési kényszerrel is, nyomasztóvá válik az élet. Azért nem arról van szó, hogy nem kell a napirendet szervezni, nekem is mindig ott van a fejemben a pontos időbeosztása az elkövetkező napnak, vagy napoknak, de a műsorváltozás jogát fenntartom. Általában nem miattam hiúsulnak meg a dolgok, és ez bosszantó tud lenni, de csomószor történt már, hogy egy-egy elmaradt eseményt valójában én is le akartam mondani. Kicsit koncentrálnom kell ilyenkor, hogy ne húzzam fel magam elsőre, és ne elégedetlenkedjek, például a felesleges időhúzások miatt. Tudjak arra figyelni, amit helyette ad nekem a létezés. A jelenre. Ilyenkor arra ébredek rá, hogy minden pontosan időzítve érkezik az életembe. Sajnos ezt az egyensúlyt persze nehéz elsőre megérezni. Meg kell tanulni, talán pontosan úgy, mint valami balansz gyakorlatot. Valakinek elsőre megy, mert van hozzá tehetsége, egyensúlyérzéke. A többieknek fejleszteni kell ezt a készséget gyakorlással, és erőnléttel. Lehet, hogy sok szédülés problémás embernek is az idővel van baja. Meg kicsúszik a lába alól a talaj, mert sosem érzi magát biztonságban. A boldogság megélése csak a jelenben lehetséges, de ha a fejünk már valahol előrébb tart, pofára fogunk esni, és semmi se sikerül. Nem szerencsés előre örülni dolgoknak, amiket még meg sem csináltunk, mert mire oda kerülne a sor, már nem marad erőnk.

Egy dolog viszont mégis csak biztos: A személyiségem, amit meg szeretnék élni, amire születtem, és amiben bíznom kell! :)

Minden sírás, vircsaft ellenére,
Ha holnap nem lennék már elcserélne
A szülői ház egy másik gyerekre,
Büszkén, hogy jobbat tesznek majd helyemre.

Új csecsemő születik a nyáron,
Rendszerint ölel, mint a számításom.
Nyúl, de plasztikból lesz a fess keze,
Érző szoftvert telepítenek bele.

Bőgés hangerő gomb lesz a hátán,
Meg se fog nyikkani anyjára várván,
Okos és mindent pontosan csinál,
Ha illik kérdez, de nyugodtan kivár.

Mentál, pszichés eltérése nem lesz,
Egy hibádzik így, nem hozdoz keresztet.
Erkölcsileg ő még tökély tiszta,
De szánalma nincs, bánatos miatta.

Örülnék, ha ő testvérem lenne,
Élnék mégis én, hogy legyen szeretve.
Ezen a Földön nincs neki párja,
Mások megértését hiába várja.

Ó, hát nem is tudom miért pont a pszichopátia jutott elő eszembe a személyiség deformációk közül...

De tudom!

Azért mert egy ilyen ember áldozata vagyok, aki fáradhatatlanul épp próbál bemocskolni a minél több ember előtt, azt remélve hogy majd ezáltal az egész életemet tönkreteszi.
De nézzük csak, milyen is egy pszichopata. A wikipédia információi szerint ez egy örökletes betegség, amit röviden így lehetne leírni: Nem szeret, nem szorong, nem tanul. És gyógyíthatatlan.

Ez nem túl biztató a számomra. Különösen azért nem, mert gyermekkorom óta foglalkozok a lehetséges gyógymódokkal. Érdeklődéssel figyeltem az olyan osztálytársaimat, akik szerintem pszihók voltak, általában elkényeztették őket. Főleg az tűnt fel nekem: nem értettem, miért nem képesek természetes szeretni. Igen, itt az első pont: a pszichopaták arról ismerhetők fel, hogy bár próbálhatnak szerethető képet mutatni magukról, és kísérletet szeretetre is, de valahogy sosem érnek célba. Az (volt) a vágyam, hogy megtanítsam őket szeretni. Ehhez a szívcsakrájukat kéne valahogy kinyitni. Ha esetleg azt hiszik szeretnek, akkor azt is csak az agyukból teszik. És az agyuk általában jó, úgy látszik ismerik a világot, úgy gondolják sokat tudnának segíteni mindenkin, átlátnak minden élethelyzetet, az vélve, hogy azaz erényük, hogy túl tudnak lépni félelmen is. Ezért állapíthatták meg a pszichókról, hogy nem szorong. Egy pszichopata igazán sikeres tud lenni, remek, vonzó képet mutat magáról, de valahogy mégis kishitű és önbizalomhiányos marad. A válasz erre egészen egyszerű: azért mert a szeret befogadása az egyetlen siker! Sérültek, mintha valami fogyatékosságuk lenne, a pszichók ezért érzékenyek és hisztérikusak tudnak lenni. Érzelmi gátlástalanságukból következően meg úgy érzik ők az egyetlenek a világon, akik szenvednek.
Érzelmi gátlástalanság: Nem szorongnak, avagy gátlástalanok, de ne hogy összetévesszük ezt a gátlástalanságot egyéb gátlástalansággal! Nem úgy gátlástalanok, mint az exibicionista emberek, például nem mennének ki meztelenül az utcára, hanem úgy gátlástalanok, hogy bárkit képesek szurkálni, megsérteni, érzelmileg tönkretenni, megzsarolni, megszégyeníteni, birtokolni, anélkül hogy valamiféle lelkiismeretfurdalásuk lenne.
És hogy nem tanulnak? Hát ezért. Az emberek a hibáikból tanulnak. De ők nem.

(Akkor holnapra írok egy elemzést az önbizalomhiányról.)