Csorba Csillag

• 
  Azt gondolom, hogy csak az tud igazán szabad lenni, függés mentesen élni, aki nem szeret senkit és semmit.

Szeretni valamit, vagy valakit, azt jelenti, bizonyos dolognak az épségét, létét, értelmét kívánjuk, azaz pozitív energiát sugárzunk felé, tehát kötődünk hozzá. Az, hogy hogyan, és milyen mértékben tud valaki szeretni, kötődni, az egyénhez kötött. A kötődést nevezhetjük függőségnek is, bár igaz, a függőség szót inkább olyan dolgokra szoktuk használni, amikor valaki egészségre káros dolgokat szeret. Az erősen szeretni tudó emberek erősebben kötődnek dolgokhoz, de nem mindegy hogy szeretetüket milyen irányba fordítják. Például vannak, akik ingerszegény környezetben alkoholistává válnak, vagy nincs bennük elég kitartás és gondolat, hogy ezt a szeretetenergiát mondjuk a munka irányába fordítsák. Vagy mint ismeretes, hogy a drogfüggőket sokszor a kisegyházak térítik meg, aztán ott ugyanolyan bódultságban élnek, mint előtte. Sokan ezt megszólják, de véleményem szerint nincs ezzel semmi baj. Legjobban az aszkéta típusú emberek tudnak megijeszteni, de azok is biztos szeretnek dolgokat.

Hülyeség lenézni a mániákusokat, főleg ha még, boldogok, sikeresek is, és alapvetően nem bántanak senkit.

*

Tudod már melyik munkát szereted a legjobban?

Amikor dolgozol, érezted-e már azt, hogy nem érzel fáradtságot? Még mindig rengeteg emberben az a fogalom, hogy „munka”, fáradtságos, negatív előjelű tevékenység, amit kizárólag a túlélés érdekében, anyagi előnyökért végzünk. Bizonyos emberek szerint, ha valamilyen tevékenységet élvezünk is, akkor azért szentségtörés lenne pénzt kérni. Mások, akik ugyan szívüknek és képességeiknek megfelelő munkát választottak maguknak, de mivel „pénzkeresett” lett a korábbi esetleges hobbiból, azonnal gyanakodni kezdenek azon, hogy most már ez nem lehet annyira jó, és szenvedniük kell miatta.

Csomószor valójában csak mi kreáljuk a problémát, és meg is bizonyosodunk róla, hogy így van. Ezekből lesznek a saját korlátjaink, amiket nem tudunk átlépni az álmaink irányába. Mindössze csak félelmeink vannak, hogy esetleg kudarcot vallunk mások előtt, ha csak azt tesszük, amihez kedvünk van. Szeretetből dolgozunk, és a létezés iránti hálánkból. De, ha nem azt csináljuk amihez kedvünk van, mélabúsak leszünk. Ez egészen egyszerű, nem is értem, hogy miért csodálkoznak az emberek, hogy ennyi a pánikbeteg, ideggyenge, dilibogyót szedő letargikus.

Szerintem a szülés utáni depresszió is ebből alakul ki, hogy az anya rájön, hogy megint csak olyan dologgal kell foglalkoznia, amihez nincs kedve, és nem tud örülni egy új lélek születésének. Valójában, hogyha előtte mindig azt csinálta volna, amiben kedve telik, szeretett volna élni, akkor az élet iránti szeretetéből fakadóan, boldogan akarná megmutatni a gyermekének a világot. Azt anyának ez lenne  feladata, de ehelyett, rengeteg anya, csak frusztráló nyűgnek, tárgynak kezeli a csecsemőt, akit etetni, fürdetni, tisztába tenni kell. (Persze ez is kell a babának, de ez csak elkényeztetés szeretet nélkül. A csecsemő sokkal több mindent érez, mint amit gondolunk.)

Ha depressziósak vagyunk, annak örülni is lehetne. Ez csak egy jel, hogy végig kell gondolnunk, hogy mi is az néhány, vagy egyetlen dolog az életünkben, amit valaha is tisztaszívből, önfeledten tudtunk élvezni, úgy hogy közben nem figyeltük az órát, nem éreztünk a fáradtságot. Elégedettek vagyunk magunkkal, szeretni tudjuk a környezetünk. Valódi depresszió az lenne, ha egyetlen ilyen dolgot, vagy tevékenységet sem tudnánk. Szóval bármi is eszünkbe jut, afelé kell haladnunk. Legjobb esetben, csak egyetlen ilyen tevékenység van… Azért ez a legjobb eset, mert így sokkal kevésbé leszünk tanácstalanok és bizonytalanok…

*

Szabad akaratomból vagyok szolga,

Ki látszólag kiabál fuldokolva,

Diktál, mindenki figyelmét igényli,

Mielőtt saját belét is kitépi.

Munkakörében másokat baszogat,

S szenved, hogy miért hazudott nagyokat,

Őszintétlenségért pusztító vagyok,

Kedvelnek is ezért engem a nagyok.

Az élethez nem csak szeretet, de hit is kell. Sok mindenbe lehet hinni, emberben, teóriákban, gyógymódokban, gépek működésének, stb. A hit az a valami, amire épp abban a pillanatban nincs bizonyítékod, hogy igaz. Később mikor már meggyőződtél róla, már nem kell hinned, csak tápasztalod. Valójában mindenben hinned kell, mert még az is hit kérdése, hogy holnap felkel-e a nap! A korábbi tapasztalataid megalapozzák a hitedet, de a jövőre semmilyen bizonyíték sincs. Abban kizárólag csak hinni lehet. Az istenhit is alapozódhat korábbi tapasztalatokra, de sosem tudhatod elvileg, hogy legközelebb is megkapod Isten segítségét, ahogy folyton hinned kell benne.

Hinni és megbízni valakiben nagyjából ugyanaz. Ahhoz, hogy megbízzunk egy másik emberbe, tapasztalataim szerint nekünk is szavahihetőknek kell lennünk. Avagy, hogy olyan embereknek higgyünk, akik valóban igazat mondanak. Nem igazán hatódok meg a „Szegény, áldott jó ember, de mindig átvágják!” sirámoktól. Ha nem vagy képes hinni másoknak, az az a saját megérzéseidben is kételkedsz, hogy az illető igazat mond-e vagy sem, akkor nem vagy képes hinni önmagadban, vagy te is átvágsz másokat, akár úgy is, hogy észre sem veszed. Hazudni nem csak szavakkal lehet, a hazugság valójában minden olyan dolog, amivel a másikat hamis hitbe vezetjük. Ez a megvezetés lehet egy megjátszott viselkedés is, a valós énünk eltakarása, avagy olyan dolgok titkolása, amiről azt hisszük, hogy rosszak és cikik. A leplezgetős emberek egy idő után, sajnos észre sem veszik, hogy hazudnak, vagy teljesen elfogadják az érdekeik védelmében elkövetett csúsztatásokat, és nincs is bennük már tudatos rosszindulat, ez a legszomorúbb az egészben. Csak azt veszik észre, hogy minden erőlködésük ellenére bizonytalanok az életben, bizalmatlanok másokkal, és gyakran megvezetik őket. Pedig van, hogy csak családi viselkedésminta miatt lesznek őszintétlen képmutatók.

Nekem is meg kellett tanulnom nem szégyellnem önmagam. Felvállalnom a belsőérzéseimet, illetve nyíltan kimondani azt, amiben nem vagyok jó, vagy a rossznak ítélt szokásokat nem cikinek tartani. De megérte! Próbáljátok ki! :)  

A múltat valahogy sosem kívánom vissza.

Emlékszem, mikor leérettségiztem, nagyapám arra a „bölcsességre” figyelmeztetett, hogy visszafogom én még sírni azokat az időket! Hevesen tiltakoztam, ami persze nem győzte meg, de én mai napig biztos vagyok benne, hogy életem legsötétebb korszaka volt. Nem azért, mert bármi rossz lett volna, (pl vertek, megerőszakoltak, nem kaptam enni, vagy nem volt fűtés otthon), hanem mert nem voltam önmagam. Gyermekkorom kitűzött céljaiban már tudtam hinni, és ezért tenni se értük, többek között azért, mert nem volt szabadságom. Belekényszerítettek a tanulás-rendszerbe, amiben fuldokoltam, és elhitették velem, hogy nem felelek meg másoknak. Az érettségitől kezdve azért kilábalás volt ebből az állapotból, de a folyamatos fejlődésem miatt, már a tavalyi évre is csak úgy gondolok vissza, hogy akkor is még egy kicsit „hülye” voltam.

Persze van, hogy visszaidézem az elmúlt évek eseményeit, mint izgalmas sztorikat, de sosem azzal az érzéssel, hogy akkor volt jó igazán. Néha egy-egy élmény még szánalommal és undorral is eltölt, aminek belső okaira azért próbáltam rájönni. Az ellenszenv mégsem természetes, valami belső hárításból fakad. A hárítás legegyszerűbb oka az,  a megtörtént dolgok el nem fogadása, az hogy azt hisszük, csinálhattuk volna jobban, lehettünk volna másképp. Az az érzés is szomorúvá tesz, hogy eszembe jut, hogy akkor még mikben reménykedtem, és hogy abból nem lett semmi. Érdekes, hogy az elmém milyen eltérően gondolkozik, mint az érzéseim. Először is gyakran csak praktikussági okokból akarok ez, vagy azt. Ez a praktikusság hasonlít a lustaságra, meg az önbizalom hiányra, (ami ez esetben szinte egy és ugyanaz), hogy „nekem ez nem megy! Csinálja meg valaki helyettem!” Később megértem, hogy jobb, hogy bizonyos dolgokat nem kaptam meg korábban. Egyszerűen nem tudtam volna még értékelni, ha nem szenvedek megérte!

Az időnek meg valójában nincs túl nagy jelentősége, csak nem kell túl korán megöregedni! :)

*

Egyszerre legyél fiú is meg lány,
Sebektől nyomorult, aztán vidám,
Isteni áldással sátáni szent,
Vágyam a bányádba vájkálni ment.

*

Mikor az emberek valamit erőltetnek az életükben, munka, szerelem, hobbi, gyereknevelés, stb, stb, de az valami miatt, nem megy sikeresen nekik. Hajlamosak lesznek arra, hogy ez ügyben tanácsokat adjanak másoknak. Szinte mindenesetben valójában saját kudarcaikat akarják egy, még lelkes személyre erőltetni, hogy kicsit letörjék őket, de a tudatukban mégis az a benső önképük alakul ki, hogy ők jótét lélekként, önzetlenül akarnak segíteni másokon. Meg szeretnék őket menteni a majdani csalódásoktól. Az már fel se merül bennük, hogy esetleg a másiknak nem lesznek ilyen nehézségei, mint a tanácsosztogatónak, mert esetleg tehetségesebb, szorgalmasabb, nagyobb a fájdalomtűrő képessége, kitartóak és egészen egyszerűen hisznek a dologban, vagy valami egyéb dolog miatt kiérdemelték a sikert.

Ha egy ilyen embernek szóvá teszed, hogy negatív, vérig fog sértődni, és fölháborodottan veszekedni fog veled, vagy nem akar leszállni rólad. Ezzel csak bizonyítja energiavámpír létét, de ezt ők nem valószínű, hogy valaha is be fogják látják. Nem szabad nekik bedőlni, hallgatni rájuk, de még udvariaskodásból sem kell végig hallgatni őket! Óvatlanul is beleültetheti a fejünkbe a pusztító gondolatokat…

„Szeretni, szeretni, mindent szeretni!”

Isten megteremtette a hajnalt, amikor a legjobban didergek.

- Bárcsak örökké hajnal lenne! – gondoltam néhanapján, amikor jó állapotban ébren voltam pirkadatkor. Őrült kábaság volt bennem, ami átcsapott valami különös eufóriába. Ezekért a pillanatokért szerettem meg a fájdalmat.

Az örök hajnal pillanata nem létezhet, mert a folyamatok nem állnak le, de a percek mégis végtelenül lelassulhatnak…

Én akkor is ugyanazt az egy személyét fogom szeretni, ha úgy érzem soha nem fog eljönni a dél. A szerelem nem csak egy öncélú inger, hogy valami viszket a lábam között, számomra ez egy Isten által kijelölt küldetés. A beteljesüléshez nem csak szeretet, hanem hit is kell. Evvel a kettővel már könnyebben megy a kitartás a célunk érdekébe, de ez sokszor fájdalommal jár. Elviselni a fájdalmat, sőt még szenvedélyesen szeretni is, a legtöbb siker alapja. Bíznunk kell ebben. Sajnos a szívünk útja sokszor ellentmond mások racionális gondolataival. Sose fájjon miatta a fejünk, mert megbetegszünk, de ne is bántsunk emiatt senkit. Számukra igazság, amit mondanak, csak nekünk nem. Azért meg kell győződnünk arról, hogy amire vágyunk, tényleg megvalósítható, és a környezetünknek is örömet hoz, szüksége van rá.

Mindig tevékenynek kell lenni, de néha csak türelemmel várni.

Érett nő ő sosem volt,

Kislányból a sápadt Hold

Öregasszonyt varázsolt,

Túl sok dühöt palástolt.

Vonszolta az idejét,

Zsigerében szíve még

Nem érett meg élvezni,

Csak sebekkel kérkedni.

Mája, feje megkövült,

Gyomra sose könyörült,

Legtöbbször csak követelt,

Egészségről szövegelt.

„Csak a halál biztos!”

Szóval jobb ebbe belenyugodni. Hiába gondolok meg mindent előre, belátom, hogy a jövő precíz megtervezése és bebiztosítása, a legrosszabb dolog, amit a boldogságom érdekében tehetek. Hajlamos vagyok az álmodozásokra ösztönösen, de amikor azt kezdem érezni, hogy a képzelettel párosul benne valami görcsös megfelelési kényszerrel is, nyomasztóvá válik az élet. Azért nem arról van szó, hogy nem kell a napirendet szervezni, nekem is mindig ott van a fejemben a pontos időbeosztása az elkövetkező napnak, vagy napoknak, de a műsorváltozás jogát fenntartom. Általában nem miattam hiúsulnak meg a dolgok, és ez bosszantó tud lenni, de csomószor történt már, hogy egy-egy elmaradt eseményt valójában én is le akartam mondani. Kicsit koncentrálnom kell ilyenkor, hogy ne húzzam fel magam elsőre, és ne elégedetlenkedjek, például a felesleges időhúzások miatt. Tudjak arra figyelni, amit helyette ad nekem a létezés. A jelenre. Ilyenkor arra ébredek rá, hogy minden pontosan időzítve érkezik az életembe. Sajnos ezt az egyensúlyt persze nehéz elsőre megérezni. Meg kell tanulni, talán pontosan úgy, mint valami balansz gyakorlatot. Valakinek elsőre megy, mert van hozzá tehetsége, egyensúlyérzéke. A többieknek fejleszteni kell ezt a készséget gyakorlással, és erőnléttel. Lehet, hogy sok szédülés problémás embernek is az idővel van baja. Meg kicsúszik a lába alól a talaj, mert sosem érzi magát biztonságban. A boldogság megélése csak a jelenben lehetséges, de ha a fejünk már valahol előrébb tart, pofára fogunk esni, és semmi se sikerül. Nem szerencsés előre örülni dolgoknak, amiket még meg sem csináltunk, mert mire oda kerülne a sor, már nem marad erőnk.

Egy dolog viszont mégis csak biztos: A személyiségem, amit meg szeretnék élni, amire születtem, és amiben bíznom kell! :)

 *

„Egy-két szó, és ha még jó szándékkal is mondják, hirtelen összeomlik a világ. Ilyenkor hiába mondom, a „nem számít, ne vedd fel, felejtsd el az egészet” szabvány szöveget, meg hogy egy elmélet szerint csak azt „veszem fel”, amiben valahol sáros vagyok, szóval én tehetek az egészről, de ha tényleg ilyen könnyen túltenném magam a bántásokon, megijednék. Azért ijednék meg, mert nem lenne életem. Pedig az élet nevű játéknak szerves része a szenvedély, szomorúság, sírás, vágyódás, néha harag, stb, stb…

A metrón sírás elég érdekes dolog. Ülsz és bambulsz. Nézed a fáradt arcodat a túloldalon. És hirtelen szépen elkezdenek csorogni a könnyeid. Afféle meghökkentő és hirtelen módon, hogy a mellettem ülő is kizökken az amúgy igen csak unott szerepköréből, és felém néz. Ez olyan furcsa volt neki, mint mikor egy áprilisi napsütéses napon "spontán hó" hullott. Vajon mennyibe került volna ez egy forgatáson, mikor melegben havazást kell csinálni? Régen hányszor megpróbáltam csak úgy sírni, hogy megtanuljam színésznőként, de akkor persze nem ment. Idővel azért egyre több könnyfakasztó élményem lett. Nincs állandóság az érzelemben, de állandóság a változás. Miért születtem ilyen boldog-szomorúnak? Nem tudom. Kicsinálnak a hullámok, de mindenki ilyennek születik? De végtére is beláttam, sírni jó dolog. Sőt, kifejezetten egészséges! Megtisztít és megújít. Regenerál. Szóval, ha megbánt valaki legyél neki hálás. Metrón sírni különösen érdekes. Egy filmtől sírni romantikus. Egy számon sírni maga a repülés. Egy hír hallatán, hogy meghaltak a gyerekek, végtelenül tiszta. Egy másik hír hallatán, hogy a gyerekek csodálatos módon életben maradtak, reményteljes. Tudunk szeretni és kicsit meghalni is. Szomorúnak lenni. Szomorúan is lehetünk boldogok...

Mindez így hangzott nyolc éve: itt

*

Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de nekem kínfájdalom az élet. Ez nem most kezdődött, talán mindig is volt. Mindig is veszettül keresetem az igazságot, és hogy hogyan szolgálhatok és dolgozhatok másokért, de valami furcsa émelygő fájdalom a mellkasomban visszatartott a túl heves munkától. Ha rákoncentrálok a fájdalomra, hogy meditálva kiderítsem mi a dolog okozója, a fájdalom gombócként felmegy a torkomig, majd szétárad a fejemben, a szemeimet könnyel árasztja el, majd a fejem búbján távozik. Pár perc nyugalom, majd a fájdalom újraképződik. Tudom, hogy gyerekkoromban is így volt. Úgy érez magam, mint egy halálraítélt, aki csak akkor érez boldogságot, ha képes belenyugodni a biztos kínhalál gondolatába, és még örülni tud az utolsó meleg napsugaraknak. A végtelen szomorúság és elveszettség érzése pillanatokra átcsap egy meleg életszerető létezésbe. Odaát minden melegebb és tisztább, de előbb meg kell érte halnom. Hiába óvnak ez elől, érzem, hogy így kell lennie, érzem, hogy nem szabad többet küzdenem a felesleges életben tartásomért. Az életet csak úgy tudom elképzelni, hogy nincs igazán szükségem semmire. Még az evésre sem. Még a mások odafigyelésére sem. Életem legboldogabb napján nem voltam éhes. Naiv gondolataim voltak, mint egy fiatal apácának és végleten tudás birtokában álltam. De megijedtem, attól féltem soha többé nem leszek már önmagam. Butaság volt, akkor voltam az igazi. Akkor úgy éreztem, kiléptem az idő emésztő vasfogaiból.

*****

1.

Kicsit megcsömörlöttem abban az érzésben, hogy a legjobb akarok lenni, mert filozófiai zűrzavarba kerültem általa. Mi a jó meg a rossz? Tagadom, hogy ilyen létezne, de mégis, nem lehet kitérni előle. Minőségi szinten, hogy ki minek születik, milyen társadalmi helyzetbe és képességekkel, azaz az emberek közötti megítèlésben tényleg nem létezik, mert a jó-rossz megítélese minden esetben relatív és esetleges. De életút szempontjából kell, hogy legyen jól vagy rosszul betöltött szerep egyéni szinten. Nem mondom, hogy kötelező hinni ebben, de én kénytelen vagyok rá, különben nem lenne semmilyen motivációm. Muszáj kilépnem az egysíkúságból, és életörömöt hoz a mozgás és alkotás. Már persze, ha örülok neki. Nagy kérés, hogy vajon szabad-e olyan dolgokkal edzeni magunkat, amik csak fájdalmat és szenvedést hoznak, vagy van boldog szenvedés is? Mondjuk mikor nyújtás-balettórán erősítünk, sokszor nagyon fáj, de élvezem, és örülök, hogy rávettek ezekre a gyakorlatokra, mert otthon egyedül nem lennék rá képes. A végén meg örülök a fáradtságnak, meg hogy vége. Szeretnék valami folytonos drogos állapotba kerülni, drog nélkül, ahol a lázas munka, kifáradás, majd a pihenés harmónikus egymásutánjában lebeghetnék.