Tudod, mikor meglátlak,
Veled fél leszek,
Magamban meg megszállnak,
A kettős érzetek.
Személyiségem most már,
Veled ötvözött,
Neked pedig nincs ruhád,
Enyémbe költözött.
Hova is mehetnénk így?
Kuckón áthatok,
Nem cserélek, bontok színt,
Bimbó már nem vagyok…!
*****
1.
Kicsit megcsömörlöttem abban az érzésben, hogy a legjobb akarok lenni, mert filozófiai zűrzavarba kerültem általa. Mi a jó meg a rossz? Tagadom, hogy ilyen létezne, de mégis, nem lehet kitérni előle. Minőségi szinten, hogy ki minek születik, milyen társadalmi helyzetbe és képességekkel, azaz az emberek közötti megítèlésben tényleg nem létezik, mert a jó-rossz megítélese minden esetben relatív és esetleges. De életút szempontjából kell, hogy legyen jól vagy rosszul betöltött szerep egyéni szinten. Nem mondom, hogy kötelező hinni ebben, de én kénytelen vagyok rá, különben nem lenne semmilyen motivációm. Muszáj kilépnem az egysíkúságból, és életörömöt hoz a mozgás és alkotás. Már persze, ha örülok neki. Nagy kérés, hogy vajon szabad-e olyan dolgokkal edzeni magunkat, amik csak fájdalmat és szenvedést hoznak, vagy van boldog szenvedés is? Mondjuk mikor nyújtás-balettórán erősítünk, sokszor nagyon fáj, de élvezem, és örülök, hogy rávettek ezekre a gyakorlatokra, mert otthon egyedül nem lennék rá képes. A végén meg örülök a fáradtságnak, meg hogy vége. Szeretnék valami folytonos drogos állapotba kerülni, drog nélkül, ahol a lázas munka, kifáradás, majd a pihenés harmónikus egymásutánjában lebeghetnék.
