„Egy-két szó, és ha még jó szándékkal is mondják, hirtelen összeomlik a világ. Ilyenkor hiába mondom, a „nem számít, ne vedd fel, felejtsd el az egészet” szabvány szöveget, meg hogy egy elmélet szerint csak azt „veszem fel”, amiben valahol sáros vagyok, szóval én tehetek az egészről, de ha tényleg ilyen könnyen túltenném magam a bántásokon, megijednék. Azért ijednék meg, mert nem lenne életem. Pedig az élet nevű játéknak szerves része a szenvedély, szomorúság, sírás, vágyódás, néha harag, stb, stb…
A metrón sírás elég érdekes dolog. Ülsz és bambulsz. Nézed a fáradt arcodat a túloldalon. És hirtelen szépen elkezdenek csorogni a könnyeid. Afféle meghökkentő és hirtelen módon, hogy a mellettem ülő is kizökken az amúgy igen csak unott szerepköréből, és felém néz. Ez olyan furcsa volt neki, mint mikor egy áprilisi napsütéses napon "spontán hó" hullott. Vajon mennyibe került volna ez egy forgatáson, mikor melegben havazást kell csinálni? Régen hányszor megpróbáltam csak úgy sírni, hogy megtanuljam színésznőként, de akkor persze nem ment. Idővel azért egyre több könnyfakasztó élményem lett. Nincs állandóság az érzelemben, de állandóság a változás. Miért születtem ilyen boldog-szomorúnak? Nem tudom. Kicsinálnak a hullámok, de mindenki ilyennek születik? De végtére is beláttam, sírni jó dolog. Sőt, kifejezetten egészséges! Megtisztít és megújít. Regenerál. Szóval, ha megbánt valaki legyél neki hálás. Metrón sírni különösen érdekes. Egy filmtől sírni romantikus. Egy számon sírni maga a repülés. Egy hír hallatán, hogy meghaltak a gyerekek, végtelenül tiszta. Egy másik hír hallatán, hogy a gyerekek csodálatos módon életben maradtak, reményteljes. Tudunk szeretni és kicsit meghalni is. Szomorúnak lenni. Szomorúan is lehetünk boldogok...
Mindez így hangzott nyolc éve: itt
