Minden sírás, vircsaft ellenére,
Ha holnap nem lennék már elcserélne
A szülői ház egy másik gyerekre,
Büszkén, hogy jobbat tesznek majd helyemre.

Új csecsemő születik a nyáron,
Rendszerint ölel, mint a számításom.
Nyúl, de plasztikból lesz a fess keze,
Érző szoftvert telepítenek bele.

Bőgés hangerő gomb lesz a hátán,
Meg se fog nyikkani anyjára várván,
Okos és mindent pontosan csinál,
Ha illik kérdez, de nyugodtan kivár.

Mentál, pszichés eltérése nem lesz,
Egy hibádzik így, nem hozdoz keresztet.
Erkölcsileg ő még tökély tiszta,
De szánalma nincs, bánatos miatta.

Örülnék, ha ő testvérem lenne,
Élnék mégis én, hogy legyen szeretve.
Ezen a Földön nincs neki párja,
Mások megértését hiába várja.

Lehet, hogy a depresszió alapvető okozója, hogy várunk valamit az élettől?

Persze nehéz úgy élni, hogy ne vágyjunk semmire, és nem is kell. Teremteni akaratból  lehet, és ez a vágy-beteljesülés folyamat meg általában úgy zajlik, hogy valamit akarunk és vágyunk, majd lemondunk róla, aztán jön a beteljesülés.
Mindenkinek vannak céljai az életével különben nem születnénk meg. Születésünk után, ahogy megtanultuk az alapvető életfunkciókat, és megtanulunk beszélni, kikristályosodik az elménk, és eszünkbe jut, hogy milyen terveink is voltak előtte. Ez általában tíz èves korig ez meg is történik, de van aki már az óvodában is tudja, hogy mi is szeretne lenni nagy korában. Később persze minden összezavarodik, de ez még tinikorban természetes. Ez az első csalódás kell a kiteljesedéshez.
A depressziós emberek egyik típusa, pont az aki nem jön ki a tini korból, és végképp elfelejti építő és nem pusztító vágyait. Amúgy a fel nem nőtt tinédszerek elég szép számmal vannak jelen a társadalomban, csak nem tudunk róla.
A másik depressziós tipus, akinek ugyan teljesülnek a vágyai, mivel lemondott róluk, de mivel lemondott róluk, már nem tud örülni a beteljesülésenek. Az ilyen ember fáziskésés problémás.
Számomra leginkább az okoz problémát, hogy a vágyimat képtelen vagyok kiverni a fejből, ez által nem tudok lemondani, és a beteljesülés meg várat magára. A dolog már teljesen agymenésessé válik, és igen, súlyos depressziót tud okozni. "Kivésném., ha tudnám hol van, a mélység, amitől holtan megvadultan remegek én, titkok frusztrált hű mezején."
Most tisztázódott bennem, meg hogy erre a "kivéséses" technikát kell "alkalmazni" amit amúgy már összönösen csináltam. Azaz direkt csalódás, rossz élményt, undort okozni az üggyel szembe, hogy lemondjak róla, elmenjen tőle a kedvem egy időre. A baj, hogy az egyik vágyam ösztönös kivésési kísérletei a visszájára fordultak. De ma azt hiszem sikerült rendesen kinyírnom magam. Kezdhetek örülni minden másnak.
Szóval ne féljünk a csalódásoktól, az csak egy jobb élet kezdete.

De most már tudom, hogy "úttörőként" nem is történhetett volna másképp, és minden jó úgy ahogy van.

 *

Megszűnni nem több,

mint vesztett vágyad

sem táplál álmot.

Reflektor már szórt,

csecsemő szemben

felosztott árnyfolt.

Nem több mint árva

helyesnek lenni,

kitörött hittel.

Etetnek ízek,

betojok bátran,

szopva az ínyem.

*

Ilyen volt akkor,

mivoltom, s érted

parázsban ébredt.

Sóvárgó, akkut

szilárdult elvem

eltúlzott mag volt.

Szántásra várva,

földbe reménylik

megosztom mégis:

Megszűnve élek,

szerelem máglyán

várva az Édent.

Egy pillangó. A szavak
nem léteznek. Egy pillangó
mikor kimondtam elszállt. Ha
gondolattal próbáltam leírni megsemmisült.
Egy pillangó voltam aki
a sötétben a fényre
vágyott és belesült a
lámpába. Semmit se tehettem.
Már csak gyermek vagyok.
Gyermekek hajkurásszák a lepkét,
de a hálóban talált
siker értéktelenné vált. Nincs
kész a mű. Van
pillangóm.

...avagy egy bűnös természet születése

(giccs cím)

Mazhovics Emesének bűnös természete volt. Mondják. Már három évesen molesztálta a szomszéd nénit, a csúnya csöngetési kisérleteivel. Igaz, a csengőt még fel sem érte, de a kisérlet már akkor bűnös vágyakat ébresztett benne. Sopánkodott is sokszor a szomszéd néni: „Bele kell halni ebbe a gyerekbe! Gyönyörű, de halálos! Vigyázz lelkem, legjobb lenne felkeresni egy pszihojógust, még mielőtt tovább fajulnának benne a vágyak!” - mondta Nyeszleg Mári néni Emese Anyukájának. Anyuka először tagadó választ adott. „Nem! Nem a én kislányom épp és egészséges, nincs benne semmi hiba!” De otthon rühelte Mesit. Mesi sírt. Egész éjszaka sírt és nem lehetett megvigasztalni. Nem kellett neki a kakaó, ezért aztán (mivel szavakkal kifejezhető választ nem adott sírásának okára) fel lett pofozva.
Mesi tudta magáról, hogy ő rossz. Kislány létére veri az ovis társait. „Igaz nem mindig, csak szükség estetén!” (A „szükség esete” fogalmat Mesi nem tudta definiálni magában.) És úgy, mit egy vadmacska! ...Mindenkinél erősebb volt és élesebbek a karmai...
Mesi hisztizik. Anyukája le akarja vágni a körmeit, és ő ezt nem szívleli, mert szüksége van még rájuk. A fésülködést viszont már jobban tűri, ennek is értelmes okai is vannak, vágni nem szabad a hajából, így ki kell kefélni néha... „Igazi fájdalom tűrő vagyok!” - gondolta Mesi. „Azt hiszik rólam, hogy nem félek a szuritól, pedig én rettegek a szuritól! Csak ezt jól titkolom...”
A pszihojógustól viszont már nem félt. De a pszihojógus annál inkább Mesitől. „Leveszem a harisnyámat!” - mondta Mesi... és a pszihojógus sokkot kapott. „Nem, nem, nem, nem, nem, neeeem, neeeeeeem, és akkor sem veszed le a haaarrrisnyááááááádat!” Mesi nem értette a pszihojógus problémáját, és közölte, hogy ő ugyan akkor is leveszi, „ha esik ha fúj”mert szúr! „Ennek a gyermeknek bűnös a termééészeteee, eeez a gyeeereeek őőőőrűűűűlt! Eeeeeez hűűűűűlyeee! Örüljön anyuka, ha a kisegítőiskolát el tudja végezni majd!” Mesi ordított, mint akinek vést vágtak a hátába.
(A következő pszihojógus viszont már azt állapította meg, hogy Mesinek különlegesen magas az intelligenciája, de ez nem lényeges információ.)
Mesi nem szerette a délutáni alvásokat az oviban. Nem szeretett mindenki előtt ágyba feküdni. „Megalázó!” - gondolta. A takarót viszont már annál jobban szerette magára tekerni. Ficánkolni is szeretett az ingatag ágyikóban. „Mesi aludjál, ne rosszalkodj!” - szólt rá az óvónéni, de csak nem jött az álom szemére. Egyesek néha szerencsések voltak az oviban. Értük jött az anyukájuk, és még alvás előtt hazamehettek. „Micsoda igazságtalanság!” - gondolta Mesi. Egy nap aztán az ő anyukája is érte jött. Mesi nem rakta ki az ágyat ebéd után, nyugodtan, boldogan és elégedetten ücsörgött az egyik kisszékben. „Jön az anyukám!” - mondta az ovónéninek. Az anyuka viszont nem volt ott. „Feküdj le!” - szólította fel az óvó néni. Mesinek végtelen boldogság volt ellent mondani, és határtalan erőt érzet magában, hogy a végsőkig kitartson. Hitte, hogy jönni fog anyukája! „Késik már megint” - gondolta, „húzza az időt, de ha megígérte jönnie kell!” (Ha meg nem...? Erre nem gondolt. Az a Halál, de Mesi attól se félt.) Hatalmas csata kezdődött. Kata néni minden idáigi óvónői tapasztalatát latba vette, a „ficakba” próbálta tuszkolni Mesit, míg az minden erejét bevetve küzödött eme megszégyenlítő elzárási mód ellen. A kislányt képtelenség volt legyőzni. Túl nagy erő van benne, „bűnös természet”... Már úgy tiz-tizenöt perce tartott a csata, amikor Mesi végre kiszabadult Kata néni karmai közül... és bömbölve kirohant az óvoda folyosójára... „Hová legyek?!”- sírt kétségbeesetten... de nem kellett sokat várnia a csodára! A fényre... „az alagút végén”...
Kata néni nem jutott szóhoz. Zihált a fáradságtól, épp úgy, mint Mesi... „Elnézést... csak nem akart lefeküdni, csak... nem tudtam, hogy jön érte az anyukája, hogy Ön jön érte...”
A győzelem vitathatatlan volt... soha nem érzett boldogság járta át Mesit, áramütésszerűen végig futott a melegség testén... Kétségtelenül megállapíthatjuk:
...Bűnös természet.... 

*

„Fogd meg ott, ahol érzed!"

Szende Tünde nem tudja hol van az a pont. Nem tudja, mert csak tudni akarja, nem tudja, mert csak az egész világot érzi, mert érzi mindenben, és mégsem érzi semmiben sem. „Üres a világ! Üreg a boldogság... üres, mert nem találom, hiába keresem, hiába rohanok utána, és hiába akarom szeretni őt! Az egész világot neki adnám... ha ő is nekem adná az övét. " Valami mindig hiányzik, valami mi még mindig nem egész... és mire egész lenne, elmossa az idő... A rész igazságok nem igazságok. A szex nem elég érzelem nélkül, az csak a felszín, ha a felszínt kívánod, a burkot, a mellét, a fenekét, a lábait... üres vagy... kívánd legalább a haját, de legjobb, ha csak a szemét kívánod. Az az egy amivel sosem lehet hazudni, pedig Szende Tünde azt próbálja a legjobban rejtegetni... „Mindent megmutatok, csak a szemeimet nem!"
Fanni szerette Szende Tünde szemeit. Egész teste beleremegett, mikor a tündér lány leült mellé a fotelbe. „Hogy kerültem ide?" kérdezte magától Tünde, és nem sírt, mikor a könnyes szemű lány szemében nézett. Nem tudott sírni, befelé hulltak a könnyei. „Én nem éreztem még ilyet, én még egyszer sem kívántam meg lányokat." És ahogy Fanni csókot nyomott az ajkára, már azt is tudta, hogy miért nem. Furcsa érzése támadt, még sohasem tapasztalta ezt a problémát ennyire közelről, még csak az a közhelyként beletáplált buziságról kialakított elképzelése volt ebben a témában, miszerint egy buzi nő férfias, liberális, és kényelmesebbnek találja a szexet egy olyan személlyel, aki jobban átérzi a testének rezdüléseit. A legszomorúbbnak mégis azt tartotta, hogy az ilyen embereknek nem lehet gyermekük, pedig az élet egyetlen értéke a teremtés. Mind-e nélkül nincs jogunk az életre, a boldogságra, és a legnagyobb teremtés a gyermek, mert valódi lélek születik a földre, valódi erő tör elő az orgazmus örök mulandóságából.
Szende Tünde nővel csókolózott. Egy kiszolgáltatott, érzéki nővel, aki sokkal jobban nő volt, mint ő maga. Tünde védelmezni szerette volna ezt a lányt, óvni és a karjaiba venni, és szeretni, szeretni, szeretni... de nem érezte a csókját... hiányzott belőle az erő... hiányzott belőle a férfi.
Fanni arra vágyik, hogy végre egy férfi előtt teljesen megnyílhasson, és hogy meg tudjon szabadulni a bűntudatától, de még sosem tudott ellazulni egy férfi társaságában. Elélvezni sem tudott még a szextől... barátjával is csak olyan elélvezgetések vannak, érez ugyan bizsergést, és tetszett is neki a srác... de képtelen önmaga lenni...

– Együtt élnél egy lánnyal? – kérdezte tőle Tünde.
– Igen. – válaszolta Fanni.
– És szeretnél gyereket?
– Mindennél jobban...